Írós kérdőíves játék

Hozzám is eljutott az írós kérdőíves kihívás, köszönöm a felkérést Buglyó Gergely kollégának (az ő válaszai itt olvashatók). Bár beletelt néhány napba, íme az én műhelytitkaim:

 

  1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?

Regényekben gondolkodom. Persze, írtam már kisregényt, novellát, sőt, verset is, de alapvetően regényterjedelemben tudok kibontakozni. Viszont az utóbbi évek arra is rádöbbentettek, hogy a duológiákat, trilógiákat és hosszabb társaikat nem nekem találták ki. A kintlévőségeimet (Snaukaszív, Homálymély) alkalomadtán még felszámolom (bár a Napsötétet már nem véletlenül fejeztem be úgy, hogy ne igényeljen okvetlen folytatást), de mostantól alapvetően szólókötetekben gondolkozom.

Ó, és persze töméntelen mennyiségű szösszenetet is írtam már, leginkább kiragadott jeleneket soha el nem készülő regényféleségekből. Ezek általában házi használatra készülnek, csak a legközelebbi barátaim látják őket.

  1. Milyen zsánerekben és témákban szoktál írni?

A fantasy a hazai terepem. A téma általában menetközben bomlik ki. Nem vagyok megmondóember, bár a most készülő kéziratomban lesz egy elég erőteljes személyes vonal, és egy ideje gondolkodom már azon is, hogy fantasy köntösbe bújtatom a társadalom különböző aspektusaival kapcsolatos véleményemet. Persze az előtérben ott is egy alkimista háború és néhány dalnok áll majd. 😉

  1. Mióta írsz? Van már kiadott műved?

Amióta az eszemet tudom. Alsó tagozatban már írtam, bár komolyan venni egészen néhány évvel ezelőttig, az első (sfmagos szervezésű) Fantasztikus Kéziratok Éjszakájáig nem mertem. Azóta megjelent három regényem, A démon és a papnő, illetve a Karvalyszárnyon még a Könyvmolyképzőnél, míg a legfrissebb, a Napsötét idén áprilisban már a Delta Visionnél.

  1. Melyik volt a legelső írásod?

Egy vers harmadikban, ha jól emlékszem, az éjszakáról szólt. Versmondó versenyen indultam vele (saját vers kategóriában), bár nem emlékszem, hogy bármiféle helyezést is elértem volna (de persze nem kizárt).

  1. Miért írsz?

Miért veszek levegőt? 🙂 Hát lehet élni anélkül?

A férjem szokta mondani, hogy teljesen más ember lesz belőlem, amikor dolgozom valamin, és ezt nem csak arra érti, hogy ez a bizonyos más ember a legegyszerűbb elintéznivalókat is képes elfelejteni, mint tisztasági csomag az óvodába, de legalább sokat vasal, mert marha jó ötletei szoktak támadni közben.

  1. Hogyan találsz időt az írásra?

Szerkesztőként magamnak osztom be az időmet, a kiadóvezetőm pedig abszolút támogató, ha esetenként az írás miatt odébb tolom a munkát egy picivel. Két kisgyerek mellett még így is zsonglőrködni kell az idővel. Szerencsére a férjemre mindig számíthatok, és már igen jól ismernek egy bizonyos budapesti kávézóban is, ahol egyebek mellett a Napsötét szövegének oroszlánrésze is megíródott.

  1. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?

A termelékeny reggeleket és az éjszakákat szeretem a legjobban, de igazából mindegy, csak haladjak. A kedvenc kávézómban vagy otthon érzem magam elememben.

  1. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?

Képtelen mennyiségű kávé elfogyasztására vagyok képes munka közben. Azt hiszem, sosem késő felfedezni az ember lelke mélyén rejtőző Lorelai Gilmore-t.

  1. Van íráshoz használt dallistád?

Nincs. Magukhoz a regényekhez rendszerint tartozik egy-két hangulatfestő zene (ilyen volt a Napsötétnél a Blind Guardian komplett Nightfall in Middle-Earth albuma is – hiába, nem is próbálom letagadni a szilmarilos kötődést), de az inkább a bkv-n üvöltött a fülembe, megírás közben ritkán hallgatok bármit is. Bár ha visszagondolok, a Karvalyszárnyon legfontosabb csatajelenetét egy böngészős dress up game zenéjére írtam, A démon és a papnőben pedig a Sabaton Unionjára végeztem ki a kedvenc szereplőmet, de ott lelkileg is nagyon kellett a kapaszkodó.

Persze a kávézóban állandóan szól valami (talán egyszer majd elmesélem, mi lett a következménye annak, amikor egyetlenegyszer engedtem egy popslágert beszüremkedni az amúgy teljességgel metálos agyamba), illetve előfordul, hogy zajos társaság ül mellém, és olyankor jó szolgálatot tesz a piros fejhallgatóm. Hasonló esetben legutóbb a Morrowind nevezetű, klasszikus régi Elder Scrolls-játék soundtrackjét és a Dark Moor egyik albumát hallgattam meg, de nem figyeltem oda rájuk, csak szűrőnek kellettek.

  1. Mit gondol a családod, baráti köröd arról, hogy írsz?

A barátaim többsége szintén ír. Vannak köztük lelkes amatőrök, leendő profik és nálam jóval rutinosabb, több kötettel rendelkező szerzők is, ahogy olyan is, akivel gyakorlatilag minden egyszerre történt velünk: kiadás, aztán a második, majd kis különbséggel a harmadik megjelenés is. Persze voltak olyanok is, akik személyes sértésnek vették, hogy sikerült eljutnom idáig, de szerencsére elenyésző kisebbségben. Cserébe olyan is megesett már, hogy dedikáláson egy Pokémon Go-s csapattársam lépett oda gratulálni. (Mystic, ha érdekel valakit.)

Közvetlen családom (a férjem és a gyerekeim) kifejezetten támogatóak, és ezt nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejezik. Nem állítom, hogy sosem hangzott el az „Anya, legózunk?” mondat, amikor épp egy bekezdés kellős közepén jártam, de a modern nő élete úgyis csupa multitaszking, nem igaz? 😉

  1. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?

Mindet, és mindet másért. Amikor lázba hoz egy ötlet, és még keresem hozzá a formát; a döcögős kezdeteket, a beütő flow-t, a haladós napokat, a tesztolvastatást, a kíméletlen hibajavítást, és talán mazochista vagyok, de a szerkesztést is, még ha ez kívülről nem is mindig tűnik így. A Napsötét esetében ehhez még akár a borítóterveztetést is hozzácsaphatjuk – élmény és kalandos utazás volt az egész folyamat, az első ötletcsírától az utolsó nyomdai előkészületig.

  1. Az alkotás melyik része jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

Ha épp nem bízom magamban, akkor bármelyik. Egyébként projektje válogatja. Régebben azt válaszoltam ugyanerre a kérdésre, hogy mivel nem vagyok vizuális típus, a helyszínek elképzelése okoz gondot (a leírásokkal már nincs problémám, ha egyszer megvan, mit kell leírnom), de momentán például a narrátorommal vívok elkeseredett csatákat, miközben az eddigi szemszögkaraktereim általában olcsón adták a bőrüket (Vrudlával például első másodperctől kezdve kifejezetten megtaláltuk a közös hangot).

  1. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?

Asztali gép vagy laptop és Microsoft Word, továbbá hangosan gondolkodáshoz a telefonom hangrögzítője a legfőbb munkaeszközeim. Külön jegyzet-, szösszenet- és regényfájljaim vannak, hozzá kiterjedt könyvtárrendszerem, amit néha átvariálok. Illetve már vettem és eltettem magamnak egy különösen szép füzetet, amibe majd a fent említett alkimistaháborús sztorit fogom elkezdeni egy szép napon, külső helyszínen. Majd egyszer. 🙂

  1. Hogyan lépsz túl az írói válságon?

Jön egy új ötlet, amit egyszerűen nem hagyhatok veszni, bármit is gondoljak aktuálisan a saját képességeimről.

15. Hogyan motiválod magad az írásra?

Ciki, nem ciki, mostanában olyan zenéket hallgatok előtte, mint az Awaken the Giant, az I Walk to My Own Song vagy a Liberty (mindhárom Stratovarius, releváns üzenettel – a bipoláris depresszióval küzdő Timo Tolkki dalai). Ha épp elakadok valahol, jön a séta és a hangrögzítő – ha hangosan kibeszélem magamból a problémát, általában meg is oldódik. Ha pedig minden kötél szakad, írok valami csak a szűk belső körnek szóló cuccot, hogy legalább a szöveggyártó rutin ne fakuljon.

16. Kik azok a szerzők, akik legjobban inspirálnak téged íróként?

J. Goldenlane. Vitán felül. Egyébként a szokásos névsor: Tolkien, Sanderson, Szabó Magda, Dragomán György, tiniéveimben Jókai (hogy mennyire megragadt bennem a „rózsaszínben minden árnyék vérszínű” kinyilatkoztatása, amikor először olvastam az És mégis mozog a földet!), és hogy ne álljunk meg pusztán íróknál, Hansi Kürschtől Chris Bayon át Alice Cooperig és Bruce Dickinsonig számtalan nagyszerű zenész jelentett és jelent inspirációt. De a lista korántsem teljes.

 

  1. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?

Vicces, de leginkább nem a fent felsorolt szerzők művei. Egy-egy jó könyvnél, netán remekműnél sokkal ösztönzőbb tud lenni egy katasztrofálisan rossz regény. Emlékszem a konkrét pillanatra kamaszkoromból, amikor egy antológia fölött megcsapott az érzés, hogy „a rohadt életbe is, ilyet én is tudok!” 😀 Illetve rengeteget segítettek olyan írástechnikai könyvek, amiknél folyamatosan dolgozott az agyam olvasás közben, és ásta elő a párhuzamokat, megoldásokat, lehetőségeket az aktuális kéziratom kapcsán. A Karvalyszárnyont konkrétan megmentette dramaturgiailag Ansen Dibell Plotja, és az sem véletlen, hogy ha végre hazakerül a saját példányom, Orson Scott Card Characters and Viewpointsát akarom ismét fellapozni következőnek.

  1. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?

„Merjetek szarok lenni.” Kleinheincz Csillától egy írós kurzuson, ahol egyébként is rengeteget tanultam.

  1. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?

Hajaj… be kéne fejezni a Homálymélyt, de a feltételes mód nem véletlen. Még az is lehet, hogy egy tök más first draftom lesz kész az év végére (vagy is-is, még nem adtam fel a reményt), és azon kívül is van két olyan ötletem, amibe szívesen belevágnék. Az egyiket magamban csak „weird shit” kifejezéssel aposztrofálom, a másik pedig kivételesen tiniregény lenne egy olyan tabutémával, amit mostanában nemigen láttam feszegetni. De a legfőbb cél: fejlődni, haladni azokban a dolgokban, amiket kitűztem magamnak. Hiszem, hogy három regény ide vagy oda, még nagyon az elején járok az útnak, és a java csak ezután jön.

Ennyi volna. Akiket pedig játékba hívok: J. Goldenlane, Gaura Ágnes, T. R. Salty és Varga Csaba Béla.

Már megint egy Könyvfesztivál

Őszinte leszek: mindig homlokráncolva olvasom a könyvfesztiválos beszámolókat – legalábbis az írótársakéit. Ilyenkor óhatatlan az egymásra pislogás: kinél hányan jártak, hány percig dedikált, mekkora sor kígyózott, ha egyáltalán. Spontán összefutásból is könnyen kialakul a kérdés, hogy “és nálad hányan voltak?” meg a “remélem, azért beesik valaki”. Nincs ezzel gond,  csak azt sajnálom, ha valami, aminek ünnepnek (uram bocsá: közös ünnepnek) kellene lennie, teljesítménykényszerbe csap át. De ez itt és most mellékvágány.

17554413_10211546973022537_1582405609502891878_n
A dedikálás és a fotók sztárja, Vrudla baba Kéri Dorina Beáta alkotása

A fenti eszmefuttatás dacára rögtön le is szögezném: a szerencsések közé tartozom, kígyózó sorral meg mindennel, mi szem-szájnak ingere. (Rögtön Vrudla babával, például – az talán mégsem mindennapos, hogy az embert a főszereplője saját készítésű, hatalmas plüssváltozatával lepjék meg az új regénye megjelenésekor.) A teljesítménykényszer nálam is óhatatlan: féltem, hogy nem lesz mivel kitölteni a dedikálás két óráját, hanem csak nézem majd, hogyan ír alá mellettem Gaura Ágnes kollegina. Ehhez képest végig volt mit összefirkálni, és ezért rendkívül hálás vagyok mind azoknak a régi olvasóknak, sőt szerzőtársaknak, akik a Könyvmolyképző után a Delta Visionnél is megkerestek (és igen, nyugodtan hozni lehet az előző regényeimet is, természetesen azokat is aláírom), mind az újaknak, akik a borító, a fülszöveg, a beleolvasó vagy egyszerűen a DV Exkluzív besorolás alapján bizalmat szavaztak a Napsötétnek. (Egyébként tudjátok, milyen ijesztő, amikor az ember fiatal hölgyolvasókhoz szokott, és egyszer csak felnőtt férfiak kezdenek felbukkanni a dedikálásán?)

18072590_10211674188666710_1065543077_n
Róbert Kati pillanatképe a magasból

Annyira szeretnék neveket mondani, kikacsintani, hogy tudjátok, emlékszem, de senkit nem szívesen felejtenék ki, szóval maradjunk annyiban, hogy mindenkinek nagyon örültem – és talán megbocsátjátok, ha a legjobban J. Goldenlane-nek, akinek az érkezésére nem is számítottunk. Hátborzongató érzés, amikor annak dedikálsz, akit hosszú évek óta (értsd: amióta először olvastál tőle) a példaképednek tekintesz (és ezt amúgy merő kultúrmisszióból is lépten-nyomon hangoztatod – szóval aki még nem tette, a saját érdekében induljon máris Goldenlane-t olvasni), és akkor még nem is mondtam, hogy nemcsak a legjobb, hanem a legjobb fej magyar íróról is beszélünk. De irtó jólesett összefutni régi tesztolvasókkal, egykori amatőr írótársakkal, no meg a szakmával: írókkal, fordítókkal, szerkesztőkkel, sőt, a Napsötét borítóját jegyző Kovács Péterrel is. (De kár, hogy azok a képek tök homályosak lettek – lehet, hogy Agrodé megirigyelte Vrudla baba népszerűségét? No, majd legközelebb.)

Aki nem jutott el, az se bánkódjon, könyvhéten is kint leszünk Vrudla babával. Bár akkor aligha mérnek majd a szomszédságunkban olyan finom banános sört, mint itt, a párhuzamos hamburgerfesztiválon…

18056810_1450134218378251_263128781774420662_n

Kukkants bele: Napsötét

A zsákbamacskának kétségkívül megvan a maga varázsa, de ha valaki nem szeretne látatlanban invesztálni a Napsötétbe, ezen a linken elolvashatja az első hat fejezetecskét. Bár állítólag páros számú fejezetet kitenni rossz ómen, de így legalább a borítón látható jelenetbe is bele lehet futni. Olvassátok szeretettel – megjelenés április 20-án, a könyvfeszten, aki pedig azt is szeretné, hogy belerajzoljak neki egy gonosz napocskát, a szombat délutánját tegye szabaddá… de erről majd később!

Napsötét megjelenés, borító és fülszöveg

Április második felében, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg harmadik regényem, a Napsötét – ami azt jelenti, hogy már egy hónap sincs hátra. Szóval igencsak ideje, hogy mutassak nektek egy borítót és egy fülszöveget, nemde? 🙂

És bár úgyis mindenkit a kép érdekel, előbb hadd mondjak köszönetet szerkesztőmnek, Raonnak (Erdélyi István) a fülszöveg csiszolása során (is) tanúsított állhatatosságáért, precizitásáért és velős észrevételeiért, magáért a csodálatos borítófestményért pedig az utolérhetetlen Kovács Péternek, aki sok-sok egyéb mellett olyan remekművekhez adta a nevét grafikusként, mint Az Autarkha fellegvára, az Attila koporsója vagy a Holdnak árnyéka.

Napsotet
Kovács Péter festményén Vrudla, a Kárhozott készül összecsapni Nagardóval, a Föld Urával

A fülszöveg:

Túmilar világát elborította a Homály. A régi dicsőség a múlté: a pusztává lett földeket homályszülöttek légiói dúlják, és senki sem maradt, aki szembeszállhatna velük. Az Alkotók hatalma megtört, teremtőerejük elenyészett – rabláncon sínylődnek Mindenek Sötét Fejedelmének birodalmában, gyermekeik közül pedig csupán egy élte túl a végromlást.

Most ez az egy tartja fogságban őket.

Vrudla, a Kárhozott beteljesítette a bosszúját. Valaha ő volt a Nap az égen, az Alkotók lánglelkű Elsőszülöttje, aki szembeszegült a tilalmakkal, és elszabadította a pusztulást. Most kiválasztott: seregvezér, aki előtt egyetlen had sem állhatott meg, bajnok, aki diadalmaskodott egykori elöljárói felett, szerető, akit Mindenek Sötét Fejedelme, a testet öltött Homály emelt maga mellé… a folyvást zsugorodó világ peremén azonban feltűnik egy ragyogó ismeretlen, aki mindent felborít körülöttük és közöttük.

Mit tehet a Nap, ha a vetélytársa maga a Fény? Hűséges maradhat-e az örök lázadó, ha lábbal tiporják a kiváltságait? Létezhet-e megváltás egy haldokló világ számára, amiről már a hajdani és új urai is lemondtak?

Kae Westa harmadik regényével a fantasztikum ritkán látható szféráiba kalauzolja olvasóit: feledhetetlen élménnyel mutat be teremtést és bukást, hatalmasságok és feltörekvők, győztesek és legyőzöttek, zsarnokok és szerelmesek tündöklését és vég nélküli harcait.

Évösszegző 2016.

Immár hagyomány, hogy év végén egy picit visszanézek, összegzem, mit hozott írós fronton az adott esztendő. Bár az idén nem jelent meg új regényem (jelenhetett volna éppen, de nem akartunk kapkodni), azért határozottan mozgalmas időszak volt, és bízom benne, hogy a következő is az lesz.

Év elején még roppantul sajnáltam magam, amiért sehogyan sem akaródzik folytatnom a Snaukaszívet (szegény leparkolt nagyjából fél terjedelemnél), ellenben rengeteget jegyzeteltem más, később megírandó történeteimhez, főleg ahhoz a bizonyoshoz, amire úgy tízéves korom óta készülök, és egyszer majd tényleg fel is növök hozzá. (Igen, abban lesz a skalpos sógor, lesznek Mortuáék, és akinek mondanak még valamit ilyen régi nevek: Rerynia, Casta és mind a többiek is.) Mi több, már pont eljutottam arra a pontra, hogy nagy levegő, egyszer élünk, belekezdek én ebbe, de úgy istenigazából – amikor szembejött velem egy bizonyos kép, egy Sauron-fanart, és a többi, ahogy mondani szokás, már történelem…

tumblr_mgis36lduo1qkvrpzo1_500
Phobs: Melkor seducing Mairon (forrás: melkorwashere.tumblr.com)

Akartam magamnak az angyali szőke villaint, akartam azt a kapcsolati dinamikát, ami Phobs többi képéről sugárzott Sauron és Melkor között. Három nappal később már írtam a Napsötétet. Vrudla, a Kárhozott és Agrodé, Mindenek Sötét Fejedelme igen hamar magának követelte a teljes figyelmemet, az első, nyers kéziratot kevesebb, mint két hónap alatt befejeztem. Pihentetés, javítás (tudjátok, ahogy szoktam) közben egyfelől ott zakatolt bennem, hogy nagyon vissza kéne térnem snaukázni (őszre el is jutottam addig, hogy elővegyem újraolvasás céljából a Karvalyszárnyont), másfelől akkor már érett egy komoly döntés: hogy kiadót váltok. Mint azt facebookról már tudhatjátok, utóbbira végül sor is került, a Napsötét már ott figyel a Delta Vision Kiadó 2017-es kiadói tervében, és egyszer majd mesélek a rendkívül izgalmas szerkesztési folyamatról is. Addig viszont, bár egy ideje már kerülöm a témát, tartozom egy vallomással, ami az év végét illeti, és bizony a jövő évet is befolyásolja… Ugyanis megint írok, és már megint nem a Snaukaszívet.

Vrudla és Agrodé
Kocsondi Nelli: Vrudla és Agrodé

Nem tudtam magukra hagyni Vrudláékat. Sajnálom, próbáltam, nem ment. Van élet a Napsötét után, rejlenek titkok a homály mélyén, olyan titkok, amiket muszáj kifürkésznem. Adósa maradtam Calamónak, teljessé akarom tenni a kört, ha már valahol kezdettől Melkor egyik interpretációja szolgáltatta az alapot Agrodéhoz, és át akarom adni a stafétát valakinek, akinek a kezében a lehető legjobb helyen lesz… Csak remélni merem, hogy a Napsötét megjelenése, elolvasása után örömmel fogadjátok majd a hírt, hogy készül, íródik a folytatás, a lezárás. Addig pedig maradjunk annyiban, hogy most igazán megtanulok második kötetet írni, és a Snauka már roppant flottul megy majd, oké? 🙂

Nagyjából és egészében, azt hiszem, ezek az érdemi események írós fronton 2016-ban. Jövőre is igyekszem összeegyeztetni a munkát (egyszer majd arról is beszámolok, miért extra élmény szerkesztőként keresni a kenyérrevalót) a munkával (írni meg mindig is fogok, ha a fene fenét eszik is), meg menedzselni az életem egyéb területeit is. Most pedig menjetek, bulizzatok egy hatalmasat (akár társaságban, akár egy jó könyvvel, akár családdal vagy egy remek videojátékkal) (minden teli van starter pokémonokkal, csak mondom), találkozunk 2017-ben!

Ötlettől a kiadóig, avagy miből lesz a kézirat

A tavasszal adtam hírt arról, hogy egy új kéziraton dolgozom Napsötét (munka?)címmel. Nem telt bele két hónap, hogy jelezzem, a végére értem, mostanában pedig ismét olyasmikről posztolok, hogy csinálom, haladok – de mivel, ha elvileg egyszer már befejeztem? Gyors bekukkantó a kulisszák mögé, avagy hogyan lesz az ötletből kézirat, a kéziratból pedig regény a házam táján. 🙂

Így a harmadik (remélem) regényemnél talán már elmondhatom, hogy van egy kialakult munkamódszerem. A továbbiakban A démon és a papnővel, a Karvalyszárnyonnal és a Napsötéttel is példálózni fogok, mert jó néhány hasonló momentum akad a keletkezésük körülményeiben.

Talán a legszembetűnőbb, hogy amikor belevágtam, egyik regény esetében sem tudtam, mi sül majd ki belőle a végén. Volt egy alapom:

  • a dépé esetében Mortua és (egy akkoriban még sokkal agresszívebb) Valian karaktere, illetve néhány párbeszédfoszlány kettejük között, amelyekből a végleges regényben azt hiszem, konkrétan nulla darab szerepel, és amelyek nagyrészt a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark játékban Valen Shadowbreath karakterével folytatható beszélgetésekből gyökereztek;
  • karvalyéknál egy „mi lenne, ha” szituáció – dobjunk be egy nemeslányt egy csapat marcona, de az átlagnál azért fegyelmezettebb zsoldos közé, és nézzük, mit kezd magával/mit kezdenek vele;
  • a Napsötétnél pedig egy véletlenül a szemem elé kerülő kép indította el a gondolataimat, ebből nőtt ki Vrudla karaktere, szerelme és párkapcsolati dinamikája Agrodéval, illetve a kettős kérdés, hogy vajon hogyan néz ki a világ, ha a gonoszt nem sikerül megállítani, illetve hogyan működik, egyáltalán működhet-e hosszútávon egy szerelmi kapcsolat gonoszéknál.

Vrudla
Vrudla – Rusvai Móni alkotása

Mortuáék esetében ezeket a meglévő foszlányokat igyekeztem egybefüggő szöveggé kapcsolni, míg Calináékat és Vrudláékat teljesen nulláról kezdtem. A Karvalyszárnyon nyitómondata („A csatamágus az éj közepén robbantotta be a várfalat.”) már a legelső verzióban is így hangzott, a Napsötété a komplett nyitójelenettel együtt landolt a kukában, amikor már jobban láttam, mit is akarok kezdeni ezzel a történettel (de sebaj, azóta van új, szebb és jobb, facebookon már posztoltam is). Persze ez nem jelent teljes vakrepülést. Általában azt mondhatom, van egy elképzelésem az irányról, amerre tartok, adott esetben a végkifejletről is (ami Mortuáéknál végül teljesen más lett, Calináéknál nagyjából a regény harmadánál vált világossá, Agrodé és Vrudla pedig igen korán kikérte magának az eredeti terveimet), de hosszútávra inkább nagy vonalakban gondolkodom. Lefordítva ez annyit tesz, hogy az aktuális jelenet, amit írok, teljes részletességgel él bennem, az elkövetkező néhány kisebb-nagyobb kérdőjelekkel, de szintén megvan (szoktam vezetni egy külön jegyzetelős dokumentumot, ami folyamatosan módosul), és ahogy távolodunk, úgy egyre inkább csak a főbb pontok, körvonalak látszanak – így adott esetben rugalmasan tudok változtatni, másfelé fordulni, nem ragaszkodom görcsösen egy olyan végkifejlethez, amihez esetleg nem vezet út. (Érdekességképp: a félkész Snaukaszív kéziratban eredendően Senkiföldi Tryster csak egy random név lett volna, különösebb szerep nélkül, ehhez képest a regény egyik kulcsfigurájává nőtte ki magát. Nagyon sok ponton borult miatta az eredeti tervem, de üsse kő, Tryster jó arc, jobbá fogja tenni a regényt.) Aztán ahogy haladok, úgy tisztulnak, tisztázódnak fokozatosan a dolgok, míg végül kiteszem a pontot az utolsó mondat végén – de ekkor még nem a kézirattal vagyok készen, hanem csak annak az első, még sok alakítást igénylő változatával. (Az angol szakirodalom ezt nevezi first draftnak.)

A first draftra pedig rá kell pihenni. Nem elsősorban azért, mert egy regény megírása mégiscsak nagy meló, hanem leginkább mert nem árt eltávolodni a kézirattól ahhoz, hogy egy-másfél-két hónappal később (amennyit az aktuális szöveg igényel: a Karvalyszárnyonnál ez megvolt fél év is, a Napsötét beérte hat héttel) az ember észrevegye benne a hibákat, vagy legalább nagyrészüket. És ezen a ponton hibák alatt még nem a szóismétléseket, nyelvhelyességet, igeidő-egyeztetést vagy hasonlókat kell érteni, hanem az alapvető változtatnivalókat – ha a szereplő valahol nem úgy viselkedik, ahogy az egyéniségéből következne, ha kihagytam egy fontos infómorzsát, ha félresiklanak a motivációk, ha egész egyszerűen menet közben tűnt fel egy olyan átívelő motívum, amit be kell dolgozni az elejébe is visszamenőleg – ezer és ezer ilyen akadhat. Hogy mást ne mondjak, a Karvalyszárnyonban például Shastorból hosszan egyáltalán nem terveztem nézőpontkaraktert csinálni, később úgy gondoltam, csak kiegészítő jelleggel fűzök be egy-egy jelenetet az ő szemszögéből, aztán a végére kiderült, hogy sokkal jobban működik a regény, ha egyszer az ő, egyszer pedig Calina fejéből kukucskálunk kifelé. Kisebb horderejű példa A démon és a papnőből Sharduk, akiről leírtam, hogy „De hát béna a lába!”, majd vagy húsz oldallal később rájöttem, hogy ez így nem egészen stimmel egy olyan világban, ahol a szellemek a legkisebb náthát is rutinból meggyógyítják. Az, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet nyomorék egy pap, végül is azt hiszem, elég jól sült el, de elsőre bizony csúf logikai bukfenc volt. Az is előfordul, hogy bizonyos jelenetek utólag feleslegesnek bizonyulnak, másokról pedig csak átolvasáskor látszik, hogy nem ártott volna jobban kifejteni – ez volt a helyzet Vrudla és a szivárvány esetében is, már most látszik, hogy vétek lett volna kihagyni az adott részt, amiről a first draftban csak itt-ott esik néhány szavas említés (de azóta már megírtam).

kép
Ilyen érzés a first draftot írni – és szerkeszteni. (Egyébként tényleg.)

Több szem többet lát – régi közhely, de nagyon igaz. Sokan tudjátok, hogy magát a publikálást én még amatőr oldalakon kezdtem, és bizony sok nyűgre nyitották rá a szememet az olvasói visszajelzések. A tesztolvasás így kiemelt szerepet kap a kézirataim esetében. A Napsötét első verziójáról is megérkeztek már a benyomások, és bizony volt köztük olyan is, ami alapvető, koncepciószintű kérdéseket vetett fel. Bízom benne, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat – mindenesetre átírás után újabb tesztolvasói kör következik majd, részben olyanok bevonásával, akik látták a first draftot is, részint teljesen szűz szemű, friss olvasókéval. Egyik csapatnak sem tudok elég hálás lenni, ahogyan azoknak sem, akik a Karvalyszárnyon first draftjának olvasása közben vetették fel, hogy „Te, ugye vágod, hogy Arinka Mary Sue*?”, vagy jelezték, hogy Calinára bőven ráférne több egyéniség és aktivitás, mert aktuálisan egy kézbesítendő csomag határozottságát és cselekvőkészségét mutatja (a problémákat második körben orvosoltam, de nem állítom, hogy nem izzadtam vért vele itt-ott). (Miért a női szereplőimmel gyűlik meg mindig a bajom, miééééééééért?)

A Napsötét esetében most járok az átírásnak nagyjából felénél – picivel előtte, de most következik majd néhány olyan jelenet, amit nem nagyon kell bolygatni, szóval a kettes csapat lassan felkészül. 🙂 Ha ők nem találnak ordító hibákat, akkor jöhet a stilisztikai és egyéb apróságok eldolgozása, majd a nagy levegővétel és a kézirat kiadóba küldése – ha viszont szükség lesz további javításokra, akkor a harmadik kör (third draft) következik. Nem igazán szoktak határidők, ideális megjelenési dátumok lebegni a szemem előtt: számomra mindig az a prioritás, hogy amit kiadok a kezemből, a tőlem telhető legjobb legyen – már azelőtt is, hogy szerkesztőkézre kerülne. Egy biztos: továbbra is igyekszem hírt adni nektek arról, aktuálisan épp hogy állunk, aztán pedig reményeim szerint majd arról is, hol tartanak mindezek a folyamatok a Snaukaszív esetében. 😉

* http://boncnok.blogspot.hu/2014/03/a-mary-sue-karakter.html

Könyvheti élménydömping 2016, avagy miért ne szívasd a Vizek Urát

A rövid verzió: igen, megáztunk. Bitangul. Imádtam.

A hosszabb, türelmeseknek (annyira azért ez se lesz hosszú, húsz perc múlva el kell indulnom itthonról):

Negyedik éve járok könyvhétre, bár azt hittem, ez még csak a harmadik volt, de sehogy nem akart összeadódni, szóval leszámoltam. Először még dobogó szívű kívülállóként mentem, egy egészen friss pozitív lektorival (második Aranymosás, A démon és a papnő) a zsebemben, és reménykedtem is, meg nem is, hogy egyszer majd szervesebb része leszek a kavalkádnak. Tavalyelőtt, leendő elsőkönyvesként kicsit a két világ határáról pillantgattam körül, míg tavaly (mennyit fordul egy-egy év alatt a világ) immár rutinosan dedikáltam a hőségben. Bizonyos szempontból az idei kör is első alkalomnak bizonyult: ez volt az első olyan könyvhetem, ahol nemcsak szerzőként, hanem szerkesztőként is megfordultam.

Jó előre poénkodtunk rajta, vajon Vrudla, a Nap vagy Calamo, a Vizek Ura lesz az esemény fővédnöke – nos, mindketten tiszteletüket tették. A sort Vrudla kezdte: fényes délben, a Delta Vision standja előtt (ezen a felületen talán még nem hangzott el, de igen, civilben a DV gárdáját erősítem szerkesztői minőségben) vártuk a lelkes olvasókat Varga Csaba Béla kollégával (akinek Féregszív-sorozata kötelező olvasmány, de tényleg). Csabát amellett, hogy igen kedvelem, roppant nagyra is tartom, így két aláírás között minden alkalmat megragadtunk a beszélgetésre, valamint volt kedves bemutatni a családjának (utólag is köszönöm a felajánlott fagyit, legközelebb sort kerítünk rá), illetve a török nagykövetnek(!) is. Szeretett Vrudlám némi féltékenységgel figyelte az eseményeket, kivált, amikor megérkezett J. Goldenlane is, és mellénk zuttyant, mi több, az első dedikálását A Tollal hajtotta végre – szóval a nyakam rendesen leégett, bár akkor hirtelen nem is éreztem.

konyvhet 2016 009
J. Goldenlane és Varga Csaba Béla társaságában (fővédnök: Vrudla)

Időközben felbukkantak az első, még amatőr korszakomból ismerős arcok is – Zoey, Limo, örültem nektek -, megérkezett Gaura Ágnes, mi pedig Csabával átadtuk a terepet a kollegináknak. Volt még egy órám a saját dedikálásomig, de roppant gyorsan el is telt, hála Kozma Rékának (akit nemcsak azért szeretünk, mert piszok jó szerkesztő, hanem a remek blogjáért is), akinek ünnepélyesen megígérem, hogy legközelebb hagyni fogom szóhoz jutni. Mire kidugtuk az orrunkat a Deák téri Mekiből, már Calamo volt az úr: igaz, akkor még csak csepergett, de már látszott, hogy lesz ez még így se.

Idén végre hármasban dedikálhattunk Rácz-Stefán Tiborral és Laura Arkaniannal, akik rögtön kérdezték is, mit művelek én ezzel a szegény Vizek Urával, és mennyire kell félni a bosszújától. Calamo megfelelt helyettem: húsz perce dedikálhattunk talán, amikor leszakadt az ég. Addig még csak-csak sikerült a napernyő védelmében aláírni az elém tolt démonokat, papnőket (immár második kiadásúakat is!) és karvalyokat, mi több, két szépséges TEAM LOGHOR pólót is. Befutott Móni is, akinek Mortua és Halwena gyönyörűséges képét köszönhetjük (hülye ez a helyesírás-ellenőrző, Mortua nevét aláhúzza, Halwenáét nem), és hozta magával az égi áldást: pillanatok alatt áztunk rommá, könyvjelzőstül, mindenestül. Szerencsére készültem esernyővel, Lora pedig esőkabáttal, így leginkább röhörésztünk, miközben menteni próbáltuk a menthetőt. Érkezett még kitartó olvasó az áldás nagyjának elvonultával is, így kipróbálhattam a levegőben dedikálást is (az asztal nem úszta meg, napernyő ide vagy oda), aztán összeálltunk közös képre a Team Loghorral, köszönöm, hogy megvártatok, lányok, remélem, legközelebb is találkozunk!

tlgh
Ázott hajjal a Team Loghor társaságában (fővédnök: Calamo)

Hátravolt még egy szerkesztői jelenés, Forgács Róbert Na de kérem, Tanár úr!-ja tisztes olvasótábort vonzott, egy Karvalyt még itt is sikerült dedikálnom, az est további részében pedig (egy, a Fumax standjánál gyorsan felhajtott pálinka után) Gaura és Goldenlane kolléganőkkel vitattuk meg éjszakába nyúlóan az élet (főként az írás és a gyereknevelés) nagy kérdéseit. Óvatos duhajok voltunk, éjfélre haza is érkeztem, és akkor azért már kezdtem érezni a nyakamat. De minden jó, ha vége jó: a megfázás elkerült, az olvasók nem kerültek el, szóval jövőre ugyanitt. Vrudlám, Calamóm, veletek pedig még számolunk!

Amit írok – és amit nem

A világ elbukott.

Valamikor dicsőséges volt, békés, az alkotó képzelet hona. Azután megjelent a homály; a Nap beleszédült, és magával rántotta a mindenséget. A jó erői, Avernaat egykori urai láncon sínylődnek – hajdanvolt birodalmukat a gonosz uralja, miközben a világ lassan, de biztosan elpusztul körülöttük.

Nem is olyan régen még arról adtam hírt, hogy – amennyire munka, család és általában a való élet mellett időt tudok szakítani rá – készülget a Karvalyszárnyon folytatása, a Snaukaszív. Tegnap coming outoltam facebookon, miszerint az utóbbi időben nem készülget. Parkolópályára került, bár be fogom fejezni, éppen csak… nos, megelőzte egy másik világ, egy másik történet, egy olyan szerelem, amihez hasonlót még soha életemben nem éltem át. Túlzásnak hangzik, pedig igaz: Agrodé és Vrudla jöttek, láttak, elsodortak, pedig akkor még azt sem tudtam, képes leszek-e róluk működő regényt írni.

Az egész egy baráti beszélgetéssel kezdődött március végén. Egy képpel – egy Szilmarilok-fanarttal –, ami döbbenetesen megragadott, és merőben új irányba terelte a fantáziámat. Másnapra összeállt bennem a világ, a szereplők viszonyrendszere és az alapkonfliktus, és tudtam: ezt most nem engedhetem ki a kezemből. Nem hagyhatom, hogy egy vázlat legyen belőle a gépemen, egy jegyzetdoksi a sok közül, amihez utána valószínűleg úgysem nyúlok soha többé. Mintha hirtelen kis szörnyetegek nőttek volna a belsőmben, amik pici, éles fogakkal kezdtek el rágni – az ötlet úgy emésztett belülről, mint megkockáztatom: soha egy másik sem. Engedtem az ostromnak: írtam egy nyitójelenetet, aztán még egy oldalt meg még egyet, és azt vettem észre, hogy ünnepélyesen elköteleztem magam a készülő kéziratnak.

Ennek saccperkábé hat hete.

Hat hete élek szimbiózisban a szörnyetegeimmel, no meg a vezetőjükkel, azzal a különösen durva és agresszív múzsával, aki nem éri be egyszerű homlokcsókolgatással. És még soha életemben nem élveztem ennyire, hogy írok, vagy azt, amit írok. Tudom, hogy várjátok a Snaukaszívet – jönni is fog, és higgyétek el, mindent megteszek majd, hogy méltó legyen az elvárásaitokhoz, de most nincs mese… Pontosabban, most másik mese van. Egy sötét, grandiózus, szenvedélyes mese, a főszerepben egy olyan mesélővel, akinél még nemigen írtam izgalmasabbat.

„A korbács meglendült, a nap felizzott az égen – Calamo szeme réssé rándult össze, pedig a fegyver még csupán a levegőn csapott keresztül, hogy egyetlen suhintásával messzire űzze a szeleket. Vrudla lenyúlt egy kődarabért a patakmederbe, ahogyan elhalt körülöttük a szélzúgás; kezében fellángolt, majd porrá égett a fekete szikla.”

Calamo
A Vizek Ura, Calamo – Kocsondi Nelli alkotása

Vrudla tanítvány volt a dolgok előző rendjében – ő volt a Nap az égen, már akkor is magánakvaló, indulatos, teli szenvedéllyel és frusztrációval. Vrudla a világ urának bajnoka, seregvezére, bizalmasa és szeretője az új rendben: tomboló, kegyetlen, diadalmas és szerelmes. Mindenek Sötét Fejedelme maga mellé emelte, a pusztulófélben lévő világnak pedig nincs választása: lassanként elsorvad a markukban.

Vrudla a főszereplője ennek az új történetnek. Nem rosszfiú, nem antihős, aki a saját jól felfogott érdekében vonakodva elindul a világ megmentésére – esze ágában sincs ilyesmit tenni. Vrudla ízig-vérig gonosz, a szó legszorosabb értelmében: a villain, aki éli világát, teszi, amit a szeszélyei diktálnak… legalábbis amíg fel nem bukkan a semmiből valaki, aki talán a jók ügyének utolsó bajnoka lehet.

„Vrudla a torkánál kapta el a magatehetetlen testet. Ujjai lángoló sebeket ejtettek Daero nyakán, ahogy felrántotta magához.

– Kicsoda Szelihé? – kiáltotta a mozdulatlan arcba, de nem kapott választ.”

Van tehát rejtély, vannak tétek – nem is akármekkorák –, nagyszabású világ és természetesen a harcok sem maradnak el, Vrudla és Agrodé (Mindenek Sötét Fejedelmének) története elsődlegesen mégis szerelmi történet. Két sötét lélek, két emberfeletti gonosz lángoló szerelmének a története – és számomra ez adja leginkább a zamatát. Annak felfedezése, hogyan és meddig kötődhet, egyáltalán kötődhet-e igazán egymáshoz két irgalmat nem ismerő hatalmasság, hogy mit jelent az alávetettjeikre nézve kettejük kapcsolata az idill csúcspontján és akkor, amikor konfliktushelyzetbe kerülnek. (Itt muszáj megemlítenem, hogy roppant határozott elképzeléseim voltak a végkifejletről, de mindketten olyan hevesen tiltakoztak ellene, hogy kénytelen voltam engedni nekik.) Bonyolítja, ugyanakkor sok szempontból izgalmasabbá teszi a helyzetet, hogy sem Agrodé, sem Vrudla – mi több, a világban senki – nem férfi és nem nő, vagyis a hagyományos nemi sztereotípiák semmilyen szerepet nem játszanak.

Vrudla és Agrodé
Vrudla és Agrodé – Kocsondi Nelli alkotása

„Agrodé mögéje lépett, átkarolta, és olyan erővel szorította magához, hogy a lélegzete is elakadt.

– Féltékenységet hallok a hangodban, szépségesem. Nem azt teszek talán, amit akarok, azzal, akivel a kedvem tartja?

Vrudla makacsul hallgatott, de nekipréselte a hátát az Úr mellkasának. Nem érdekelte a fájdalom, csak hogy olyan közel tudhassa magához, amennyire egyáltalán lehetséges.

– A kettőnk játéka. – Agrodé a kezébe nyomta a korbácsot. – Ég és föld, Vrudla, nem bizonyítottam épp elégszer?”

És hogy lehet-e azonosulni ezzel a párossal? A bukott Nappal, aki sosem riad vissza egy kis kegyetlenkedéstől, és az Úrral, aki remekül szórakozik a szeretője vérmérsékletén, és a játszóterének tekinti a világot? Nemcsak szerintem, de azok szerint is, akiknek az eddig elkészült szöveget megmutattam – nagyon is lehet. De legalábbis oda meg vissza lenni értük, úgy a karizmatikus Agrodéért, mint a drama queen Vrudláért, miközben az ember velük együtt fedezi fel, mi történt és történik a hanyatló világban, amiért a kisujjukat se mozdítják, holott idővel muszáj lenne. Vrudláék története nem lesz hosszú, mindenképpen rövidebbnek ígérkezik, mint az előző két regényem, és bízom benne, hogy mielőbb lesz alkalmatok megítélni, érdemes-e a Team Valian és a Team Zurvan-zászlócskák mellé beszerezni egy Team Vrudlásat is. Nekem már van! 😉

***

(A bejegyzésben található képek Kocsondi Nelli kifejezetten a kézirathoz készült, zseniális alkotásai – Nelli, ezúton is köszönöm, még mindig elképesztő vagy!)

Ígéret szép szó – A démon és a papnő epilógusa, kicsit másképp

SPOILER ALERT! Én szóltam. 🙂

Tegnap, a könyvfesztiválon megint bebizonyosodott, hogy mindenfélére rá lehet engem venni, csak Loghort kell dicsérni hozzá. Még a dedikálás előtt beszélgettünk szeretett nagymesterem mindenféle kvalitásairól, amikor szóba került, hogy annak idején bizony írtam A démon és a papnőhöz egy alternatív epilógust. Nem állítom, hogy nem volt erős a kísértés, hogy ez legyen a vége, noha különbség csak egy bizonyos tekintetben van. Most tehát szeretettel közreadom mindazok okulására, akik nem félnek a spoilerektől, vagy már olvasták a regényt.

(És ígérem, előbb-utóbb tényleg írok egy összefoglalót arról, hogy éppen miféle fákba vágtam miféle fejszéket, minek mikor lesz folytatása, és miért nem feltétlenül most azonnal.)

A szellemek pedig meghallották a kérést, amit egy kegyeltjük és egy Szolgálójuk együttesen intézett hozzájuk, és végigsuhantak Zulkaran városán, amit mostanáig kerülni kényszerültek. A baljós csendtakaró elenyészett a romok között, a csapdák semmivé lettek a visszaúton, az omlás helyén csillagfény szűrődött le a járatokba. Amoril Devardor kinyitotta a szemét, felült, és megtapogatta a fejét borító kötést. Brietta szanaszét szabdalt bőrvértjében hajolt fölé, hogy talpra segítse. Az elarhoni megszorította a kezét, aztán maga is fohászkodni kezdett, Brietta pedig két lovagtársa felé indult, akik lassan szintén magukhoz tértek. Nem messze tőlük Erkai Cardun imádkozott haldokló paptársa felett vérző torokkal, miközben erős bódítószert csöpögtetett Astovar feldagadt ajkai közé, hogy ha már segíteni nem tud rajta, legalább a szenvedését enyhítse. Astovar azonban felköhögött, egészen emberi hangon, és megmarkolta a gyógyító csuklóját, a bőre pedig lassan visszanyerte természetes színét és állagát. Erkai könnybe lábadó szemmel ejtette el a fiolát. Volt annyira lelkiismeretes űzője a hivatásának, hogy először megtörölje a barátja száját, és csak utána boruljon a nyakába. Még távolabb, a koromsötét folyosón megrebbent Loghor ihn Mortenor szemhéja is, ahogyan tagjaiba új erő költözött, erős szívébe pedig visszatért az élet. A nagymester talpra állt, megkereste a sötétben a pallosát, és a fal mentén tapogatózva indult arrafelé, amerre a térkép alapján az alárendeltjeit sejtette. Felgyorsultak a léptei, amikor meglátta a beszüremkedő csillagfényt, aztán csak a kiáltást hallotta, amivel Brietta hozzásietett, és a karjába vetette magát. Két megmaradt lovagja csatlakozott az öleléshez, Loghor pedig megveregette a karjukat. Vasakarata megrepesztette a jégburkot a szíve körül. A fiainak szükségük volt rá.

***

Morammor megtelt gyászolókkal. Papok, szerzetesek és világiak, Koronások és családjaik, bajtársak és futó ismerősök ácsorogtak a szellemvirágból font kupola alatt. A legtöbben khuyt viseltek, és kevés szem maradt szárazon, amikor a talapzatára emelték Sharduk Edester szobrát.

Mortua az apja mellett állt, vállát fehér felhőkkel díszített, halványkék gyászkendő borította, kis kezében könnyektől lucskosra ázott keszkenőt gyűrögetett. A fejedelem, Aynira és mindazok, akik élve tértek vissza Zulkaranból, a többi gyászolóval szemben, az épület előtt sorakoztak fel, amelynek előcsarnokában a Koronások egykor foglyul ejtették Mortuát és Valiant. A lány emlékezett rá, milyen gyűlöletet érzett akkor irántuk, kivált az iránt a Loghor iránt, aki most Sharduk szobra mellett állt, és megszokott hangerejével beszélt a vén pap utolsó nagy áldozatáról. Sharduk valódi képességeiről mindazonáltal egy szót sem ejtett, és kicsit sem látszott érdekelni, mivel tölti ki a hallgatósága a történetben maradó hézagokat.

Mortua hallgatta, hogyan beszél, és nézte közben az arcát. Nem állíthatta, hogy minden ellenérzése a múlté lett, ugyanakkor mélységesen sajnálta a nagymestert. Loghor rengeteget veszített Zulkaranban, és hosszú, magányos haldoklása sem tett jót a kedélyének. Még szigorúbban nézett, mint rendesen, hajában több volt az ősz szál, mint valaha, és a lány úgy látta, nem keveset fogyott is, szeme alá pedig a kimerültség rajzolt mély árkokat. A tekintete olykor a gyászolókra tévedt, és megült egy magas, fekete hajú nő arcán. Mortua csak sejtette, hogy a hölgy a felesége, Kaltria lehet.

Maga a szertartás hamar véget ért, és a hercegnő – a fejedelembe karolva – a szoborhoz járult, hogy lerója a kegyeletét Sharduk színe előtt. Hosszan, lesütött szemmel fohászkodott, aztán, amikor felnézett, Valian pillantásával találkozott a tekintete. A démon a sövény mellett állt, és csak a fejével intett, hogy csatlakozzon hozzá, Mortua pedig nem mondatta magának kétszer.

– Vártam, hogy majd megkeresel – kezdte. Ügyelt rá, hogy ne csendüljön vád a hangjában.

– Tudom – bólintott a démon. – Akartalak is, csak sok helyen számítottak rám egyszerre. Most viszont itt vagyok, ha gondolod…

– Gondolom. – A lány belecsúsztatta a kezét az ifjú nagy, erős markába. – Vonuljunk félre egy kicsit, hm?

Visszahúzódtak az épület mögé. Mortua nekidőlt a falnak, úgy nézett fel Valian arcába. Nem engedték el egymás kezét, és ez megnyugtatta, de hallani is akarta végre azt, amit egyébként is sejtett már.

Valian halkan, eltökélten kezdett beszélni, mint aki már napok óta gondolkodik rajta, hogyan is tudná a legjobban megfogalmazni a mondanivalóját.

– Nem vagyok jó ezekben a romantikus dolgokban, Mortua. Gyakorlatom sincs bennük, meg… Tudod te is. Többször is láttad már a lehető legrosszabb arcomat. A démon ott van bennem, és azt hiszem, ott is marad örökre. Hogy nem félsz, és főleg nem undorodsz tőle, az nagyon sokat jelent nekem. – Megvonta a vállát. – Megpróbáltalak távol tartani magamtól, méghozzá nagyrészt a te érdekedben, de… Mit mondhatnék? Lefegyvereztél.

Közelebb lépett, megsimogatta a lány haját.

– Szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy nem mondok újat ezzel. Gyűlöltelek együtt látni azzal a hargerintalival, és fájt, amikor nehezteltél rám. Aztán ott, Zulkaran alatt, amikor annyi mindent elveszítettünk… Akkor már tudtam, hogy nem akarok rólad lemondani. Hogy aztán ez mire lesz elég, azt nem tudom. Te hercegnő vagy, én meg szerzetes, aki ráadásul még csak nem is ember…

– Megoldjuk! – vágott közbe Mortua, és csillogott a szeme a boldogságtól. – Már ki is találtam, mit fogunk csinálni. Szegény Baradun és a többiek halálával megürült most néhány hely apa testőrségében. Én rábeszélem, hogy vegyen fel téged, te meg kilépsz a rendből, és…

Valian megrázta a fejét.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.

– Már hogyne lenne az!

– Gondolod, hogy a fejedelem jobb szemmel nézné, ha egy testőr forgolódna a lánya körül? – A démon legyintett. – Szinte látom, milyen arcot vágna, ha odaállnék elé, hogy megkérjem a kezedet…

– Hát akkor ne kérd meg! Ki a fene beszélt rögtön házasságról? Legyél a közelemben, és szeress! A többit majd eldönti az idő meg a szellemek.

– És álljak félre, amikor téged férjhez adnak? – Valian még mindig a fejét ingatta. – Szeretlek, Mortua. Már azért bele tudtam volna hajítani Erkait a szakadékba, mert hozzá mert érni a kezedhez. El tudsz képzelni, amint tétlenül nézem, hogy hozzámenj valaki máshoz? Az udvari élet különben sem nekem való. Arról nem is beszélve, hogy tartozom a szellemeknek, amiért visszahoztak téged. Nem hagyhatom ott csak úgy a szolgálatukat!

– Jó, akkor most javasolj valamit te! – vitatkozott Mortua. – Engem nem fognak visszavenni a rendbe, ez biztos, azzal meg, hogy hercegnő vagyok, nem tudok mit kezdeni! Biztos el tudnám érni, hogy apa kitagadjon, de azt még mindig megpróbálhatom akkor is, amikor nemet mond kettőnkre!

Valian a lány másik keze után nyúlt. Egyszerre fogta mindkettőt, és komolyan nézett Mortua szemébe.

– Én is veled akarok lenni – jelentette ki. – Amikor csak lehet. Egyébként is lejárnál látogatni bennünket a rendházba, nem? Olyankor majd…

– De én nem látogatni akarlak, te bolond! Én azt akarom, hogy éjjel-nappal ott legyél a közelemben!

Vascsizmás léptek szakították félbe őket. A lány megdöbbenve látta, hogy Loghor közeledik hozzájuk, céltudatos tekintete pedig kizárta, hogy véletlenül jár éppen arra.

– Nagymester! – Valian tisztelettel biccentette meg a fejét. Mortua elhúzta tőle a kezét, és zavartan lebámult a lábára.

– Gondolom, rám nincs szükségetek… – motyogta, és megpróbált kereket oldani, Loghor közbeszólása azonban megállította.

– Csak maradj, ahol vagy, felség! Amit mondani fogok, rád ugyanúgy vonatkozik, mint a démonra.

– Figyelünk. – Valian maga mellé húzta a lányt, és átkarolta a vállát. Mortua hozzásimult, és bizonytalanul pislogott fel a nagymesterre.

– Tisztában vagytok a lovagrend állapotával. A veszteségeink a súlyosnál is súlyosabbak. Minél előbb fel akarom tölteni a létszámot, legalább annyira, hogy ismét megfelelően tudjunk működni. – A férfi egyenesen nézett rájuk. – Röviden, új Koronásokra van szükségem, a követelményekből viszont nem vagyok hajlandó engedni. Vagy legalábbis nem többet, mint muszáj.

– És Valiant akarod. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, Loghor azonban megrázta a fejét.

– Ha csak a démont akarnám, nem mondtam volna, hogy maradj.

Mortua eltátotta a száját, aztán becsukta, és nyelt egy nagyot.

– Hogy… engem? Szárnyasnak? – kérdezte, és valahol arra számított, hogy a nagymester gúnyosan felhorkant. A férfi viszont ezúttal még a megnevezést sem javította ki.

– Bebizonyítottad, hogy alkalmas vagy. Ráadásul kegyelt. Ezt sem hagytam ki a számításból.

A lány megborzongott.

– És el tudsz engem képzelni, mint lovagot? Mint az egyik fiadat? Hát… nem gondoltam volna.

– A szükség sok mindenre ráveszi az embert – jegyezte meg fanyarul Loghor. Mortua kivételesen úgy döntött, nem vágja rá, hogy köszönöm szépen.

– Ha beállunk Szárnyasnak, akkor összeházasodhatunk? – kérdezett rá inkább.

A nagymester a démon arcába nézett.

– Ha te elveszed, én hozzád adom…

– Térjünk vissza rá a maga idejében – javasolta zavartan Valian. – Még… a lánykérésig nem jutottunk el.

– Mindjárt sejtettem. Mi a válaszotok?

Mortua megkockáztatott egy halvány mosolyt.

– Hát… Engem jobb lesz, ha minél előbb lovaggá ütsz, és csak utána szólunk apának. Loghor nagymester – tette hozzá utólag, a férfi azonban leintette.

– Apádat lerendezem. Van benne gyakorlatom. Démon?

Valian komolyan bólintott.

– Megtisztelsz ezzel az ajánlattal, nagymester. Nem fogok szégyent hozni a Koronára, és nem adok rá okot, hogy megbánd a döntésedet.

Loghor elnézett a fejük felett.

– Min változtat, ha meg is bán valamit az ember? – mondta halkan, keserűen, de aztán erőt vett magán. – Reggel jelentkeztek Briettánál a rendházban. Lovaggá ütlek, aztán indultok is Morammorba. Démon, te Ascovado helyettese leszel. Verj bele életet, ha tudsz.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Nem is várok kevesebbet. Egyikőtöktől sem. – Loghor hátat fordított, hogy távozzon. Mortua lefejtette magáról Valian kezét, és utánaszaladt. – Még valami?

– Öh… Igen. Csak azt akartam mondani, hogy… Hogy jó, hogy velünk maradtál, Loghor nagymester. És hogy köszönöm a bizalmadat. Jó Szárnyas leszek, ígérem.

A férfi egy pillanatig csak nézett rá, aztán megszorította a vállát.

– Úgy legyen, felség.

– De holnaptól már nem fogsz így hívni többé, ugye?

Loghor ajkán tünékeny alig-mosoly suhant át.

– Holnap már nem leszel hercegnő… Mortandis lovag.

Mortua kihúzta magát.

– Mortandis lovag? Tetszik a hangzása! Akkor… jövünk holnap, Loghor nagymester. És…

– A nagymester bőven elegendő.

– Igenis, nagymester! – A lány vigyázzba vágta magát.

Loghor megcsóválta a fejét, aztán elsietett, Mortua pedig büszkén fordult vissza a démonhoz.

– Láttad? Majdnem mosolygott! – Felsóhajtott. – Szegény, nem lennék a helyében. – Lesütötte a szemét, és a csizmája orrával rajzolgatni kezdett a porba. – Figyelj, Valian, nem akartalak zavarba hozni előtte. Nem baj, ha nem akarsz feleségül venni, csak… Csak tisztázni akartam, mik a lehetőségeink.

– Jól tetted – felelte a démon. – De nem fogom rossz néven venni, ha meghagyod nekem a lehetőséget, hogy megkérjelek. És kivárod – tette még hozzá, Mortua pedig rákvörös arccal bólogatott.

– Jó, de… Még mindig komolyan gondolod, hogy szeretsz, ugye? És hogy velem akarsz lenni?

Az ifjú odament hozzá, és átölelte.

– A lehető legkomolyabban.

– Akkor nincs több kifogás?

– Nincs.

– El se hiszem, hogy ezt mondod. – A lány mély megelégedettséggel fészkelte be magát a karjába.

Hosszan nézték egymás arcát. Valian közelebb hajolt, Mortua azonban épp akkor szólalt meg megint.

– Jut eszembe, szerinted megkérhetem Loghort, hogy ne kelljen pont a csuklómra tetováltatni azt a nyamvadt koronát? Olyan ronda… Jobb lenne valami olyan helyre, ahol nem látszik.

– És ha megkérnek, hogy igazold magad, majd a fenekedet fogod mutogatni? – Most már Valian is vigyorgott.

– Azt csakis neked. Már ha kíváncsi vagy rá.

– Kíváncsi vagyok rá. Nagyon is. – A démon hirtelen lesütötte a szemét. – Gondoltad volna, hogy még soha nem csókoltam meg senkit? – kérdezte, Mortua pedig fontolóra vette a választ, mielőtt rábólintott volna.

– Igen, azt kell mondjam, határozottan beleillik a képbe. És tudod, mit? Megadom neked a lehetőséget, hogy változtass a dolgon…

Egymáshoz simultak. Valian szája puhán megérintette a lányét, aztán lassan felbátorodott, Mortuának pedig elakadt a lélegzete, amikor tudatosult benne, milyen is egy démon szenvedélye, ha az öldöklés helyett a szerelem szolgálatába állítják. Lehunyt szemmel, mély érzéssel csókolták egymást Morammor megszentelt kertjének bűvös fényei között, perceken át, mint akik képtelenek betelni egymással. Mindketten lihegtek egy kicsit, amikor szétváltak, és kézen fogták egymást megint, hogy – immár a Szárnyas Korona leendő lovagjaiként – együtt induljanak el közös jövőjük útján.

Hagyjatok engem békében kurvázni!

Félreértés ne essék, ez nem a szerző kifakadása a jámbor olvasókhoz. Nagyon nem is lehetne, amilyen régen nem jártam erre. Facebookon viszont lelkesen aktívkodom (ha meg a jegyzetes blogomat látnátok, volt ott mostanában egy nap alatt tizennyolc bejegyzés is!), és ott került szóba a “napiZurvan” posztok között, hogy bizony a szőkénk erélyes és igen-igen mocskos szájú közbenjárása kellett ahhoz, hogy Shastor és Arinka között úgy alakulhassanak a dolgok, ahogyan a Karvalyszárnyon lapjain végül is alakultak. Mivel többen jeleztétek buzgó érdeklődéseteket, megmutatom, hogyan is történt a dolog. 🙂

Ifjabb olvasóimat azonban előtte még figyelmeztetném, hogy az alább következő jelenetben bizony csúnya szavak lesznek, nem is kevés, ennek tudatában tessék csak továbbolvasni, haragos szülőket pedig nem rám uszítani. 🙂

Shastor csak akkor nézett fel, amikor Zurvan árnyéka rávetült. Sem szóval, sem egy biccentéssel nem vett tudomást barátja jelenlétéről: tekintete visszacsúszott a falra, keze gépies mozdulattal emelte a szájához a sörös kupát.

– Annyira tudtam, hogy itt leszel. – Zurvan nem ült le, pedig megengedhette volna magának. Siethetett, hallatszott a lélegzetvételén, orrát, fülét megcsípte a kinti hideg. Shastor úgy döntött, ha állni akar, ő aztán nem kínálja hellyel.

– Minden este itt vagyok – mutatott körbe a kocsmán.

– És mi, nézed a falat?

– Számolok.

– Lassan egy hónapja vége az idénynek, mi a francot számolsz te ilyenkor?

Találkozott a tekintetük a kupa fölött. Shastor haragot látott Zurvan szemében, magára, őrá, talán az egész világra. Volt abban valami feszélyező, ahogy a barátja ott állt, ha a táborban vannak, most kérdezett volna rá, mit akar. Csakhogy a táborban sosem kapta meg a szőke hangja ezt az ismeretlen élet.

– Hogy mennyivel járunk jobban, ha nem Graingemben találkozunk tavasszal, hanem Otessum környékén, két héttel korábban. Innen elkésnénk, de van ott egy csapat zsivány, akiket már rég meg sem próbálnak kifüstölni. Nem számítanának ránk, pláne akkor nem, amikor még tiszta hó a vidék. – Megint ivott egy kortyot. – El akarok költözni innen, Zurvan. Két évet adok magunknak, aztán itt hagyom a francba ezt a tetves házat, dőljön össze, költözzön bele Vare, nem érdekel. Előre akarok nézni.

– Remek, menjünk. De addig is… – A szőke megvárta, hogy megint ránézzen, csak aztán folytatta: – Addig is megtehetnél nekem egy szívességet.

– Mondd.

Zurvan hirtelen ült le a szemben lévő székre, lovaglópózban, ahogy szokta. Rákönyökölt a támlájára, fiatal arca keménynek látszott a serkenő borosta alatt.

– Menj haza Arinkához.

Shastor elfintorodott, éppen úgy, mintha üledékes sörrel akarták volna kiszúrni a szemét.

– Arinka nem a feleségem, hogy a szoknyáját őrizzem.

– Nem is őrizni kéne, hanem végre levenni róla.

– Ha valamihez, ehhez semmi közöd.

– Éppenséggel rohadt sok közöm van hozzá – igazította ki a barátja. – És hálás lennék, ha végre hajlandó volnál észrevenni.

Észrevenni? Shastor leeresztette a torkán a kortyot, amit a szájában őrizgetett. Észrevett ő sok mindent, már réges-rég. Látta, hogyan kerüli egymást a lány és a barátja, mióta hazatértek, és hogyan viselkednek egymással, ha mégis egy légtérben kell maradniuk. Korábbi testvérviszonyuk helyébe feszült vibrálás lépett; Arinka gyakran felejtette Zurvan karján kis tenyerét, aztán túl gyorsan kapta el róla, és úgy járt-kelt, mint aki pontosan tudja, hogy mindenhová egy kék szempár kíséri el könnyű lépteit. Vak lett volna, ha nem veszi észre, ostoba, ha tudomást vesz róla.

– Az előbb majdnem megcsókoltam, szóval igenis, kicseszettül közöm van hozzá. – Zurvan elvette előle a kupát, beleszürcsölt, aztán az ingujjába törölte a száját. – Úgyhogy légy szíves, menj haza, mondd meg neki, hogy igenis törődsz vele, aztán keféld meg, és hagyjatok engem békében kurvázni.

Senki másnak nem lett volna joga ehhez a szemrehányáshoz. Neki volt, Shastort mégis ingerültté tette.

– Eszem ágában sincs hozzányúlni. Se most, se máskor, se a te kedvedért, se a sajátomért.

– Mert nem vagy normális. A szemed is kifordul, ha meglátod. Mit kínzod magad is, meg őt is? Mi a sorsért nem lehet rányitni azt a rohadt ajtót, és végre tisztességgel megbaszni?

Ez egyenes volt, egyenesebb is a kelleténél. Shastor belsejét elöntötte a jeges düh. Fagyosan mondta ki, keményen, akár a sziklafa, miközben tudta, hogy amint a végére ér, máris bánni fogja:

– Ugyanazért, amiért apám se baszta meg soha az anyádat.

Csend. Zurvan megmerevedett ültében, csak az ádámcsutkája mozdult, ahogy nagyot, fájdalmasat nyelt. Vagyis tényleg soha nem vett észre semmit… Shastor a jóképű, húszéves zsoldost nézte, akit ott ült vele szemben, a ruganyos gyilkost, a kurvák kedvencét, és a fülig szutykos, éhes szemű kisfiút látta, aki képes volt naphosszat szótlanul ügetni a nyomában. A lelkifurdalás, ahogy várta is, a zsigereibe harapott, fogai kampós tüskeként döftek valahová a bordái alá. Innia kellett még rá, de akkor sem csitult, nem segített rajta más, csakis újabb, nehéz szavak.

– Az ember, ha férfi, nem él vissza egy nő kiszolgáltatottságával. Ő sem tette, és én sem fogom. Soha rosszra nem tanított. Ha kell Arinka, vidd, szavam se lesz ellene.

– De nem kell, baszd meg! Hát hozzád tartozik! – Zurvan úgy túrta hátra a haját, mint aki mindjárt beletép. – Faszom az elveidbe, fogd már fel, hogy szenved!

– Mindent megadok neki, amit tudok.

– Igen? Mikor kérdezted meg utoljára, hogy hogy érzi magát? Hogy mi van a gyerekkel? Észrevetted már, csak egyszer is, hogy milyen rohadt magányos? Nem új ruha meg nagyobb ház kell neki, hanem egy normális emberi szó, amitől nem tehernek érzi magát, méghozzá tőled, nem tőlem!

Shastor úgy érezte magát, mint akinek a fejére öntötték a sörét. Mikor lett Zurvan ilyen éleslátó? A délelőtt jutott eszébe, amikor a Tüskék támadását várták, a nap, amikor Arinka összevarrta a sebet az arcán, aztán a karjába bújt, és kicsókolta a nadrágjából. Kismadár volt, emlékezett rá, sebzett és puha, kétségbeesetten akarta, hogy szeressék, hogy törődjenek vele… Mi a sorsért gondolta, hogy ez jottányit is változott? Arinkának a fián kívül ugyanúgy nincs senkije… A fiún, aki vagy az övé, vagy azé az aljas szemét Varéé. Vajon kövérre hízott már Bartilliában, az urak kenyerén a bátyja?

– Menj már, baszd meg! – Zurvan megint elhúzta előle a kupát, de most nem ivott bele, csak letakarta a tenyerével. – Menj, mielőtt lekésel róla!

Igaza volt. Annyira igaza volt, de mégis… Arinka függ tőle, vagyis nem teheti meg, hogy nemet mond. Erőltesse rá magát? Hogy nézne utána tükörbe? Shastor nyomatékos mozdulattal nyúlt az italáért. Mire lehúzta, már döntött.

– Szóval magányos?

– Indulsz, vagy hozzád vágjak valamit?

– Indulok. – Felállt. A megszokott mozdulatsor furcsának, újnak tetszett. Leakasztotta a szegről apja viharvert köpenyét, fejébe húzta a csuklyát, és még utoljára lenézett a barátjára. – Te?

– Majd. – Zurvan a kupát tologatta az asztallapon. Nem kellett mondania, lerítt róla, hogy az anyjára gondol. Shastor megszorította a vállát, de arra sem nézett fel. A legokosabbnak tűnt szótlanul otthagyni.