A romantika tíz pontja, avagy ha már február, legyen kövér

Mit csinál az elfoglalt íróféle, ha két legyet üthet egy csapásra? Naná, hogy megragadja az alkalmat!

Szóval (ha már úgyis Valentin-nap van, és úgyis megfogadtam, hogy jobban karban tartom a blogot, mint az utóbbi egy-két évben) gondoltam, összeszedek néhány érdekességet szerelmi témában a regényeim kapcsán. Ezek nagyrészt nem vagy csak a sorok között olvashatók ki magukból a könyvekből; a spoilerveszély minimális, de akit aggasztanak, az csak saját felelősségére olvasson tovább!

Valentines-Day-Hero-2-H

A démon és a papnő:

1. Gondoltátok volna, hogy Mortua nem Kaitól, de még csak nem is Valiantól kapta élete első csókját, hanem Astótól? Nehéz küldetésen voltak túl, felfokozott lelkiállapotban, az egész egy pillanat műve volt… Asto később úgy nyilatkozott a dologról, hogy „olyan volt, mintha tévedésből a húgomat kaptam volna el, és hidd el, Mortua is köpködött utána rendesen.”

melitta
Egen, Valiannak minden oka megvolt így nézni… Kapás Melitta borítóterve soha el nem múló, örök szerelmem tárgyát képezi

 

2. A démon és a papnő végéig két pár talál egymásra… de van egy harmadik, akiknek éppen csak olyan finom utalások jutottak, mint például csak most vette észre, milyen szép, sűrű szempillája van a férfinak. A magyarázat rendkívül egyszerű, és azt hiszem, későbbi regényeimre is igaz lesz: ha körülnézünk a világban, nem csak a „főszereplőknek” jut ki a szerelemből, sőt. Túlnyomó többségünk számára igenis központi kérdés az érzelmi életünk, a romantikát is beleértve. Nem biztos, hogy mindig fókuszba kell állítani, de számomra épp az volna életidegen, ha mindig csak a két hős találná meg egymást, mindenki más pedig állna és nézegetne körülöttük. A fent említett pár egyébként, spoiler (olvasáshoz jelöld ki): Brietta és Amoril. Ha írtam volna folytatást a dépének, az ő fiuk (és Lyr lánya) játszotta volna benne a főszerepet.

3. Még évekkel a megjelenés után is meg-megkapom a kérdést, hogy a béna lábú pap, Sharduk karaktere meleg-e. A hivatalos válaszom erre az, hogy a regényből nem derül ki. Sharduk beszél ugyan élete párjáról, akivel „szerelmesek voltunk, nem egymásba, hanem a mágiába”, de sosem említi meg az illető nemét. Én ezzel együtt úgy gondolom, hogy igen, az illető valószínűleg szintén férfi lehetett, de biztosat alighanem csak a szellemek tudnak.

Karvalyszárnyon

4. Svarioni Yondicannak nem Calina lett volna az első felesége – és egyáltalán nem ő volt az első nő, akinek megkérte a kezét. A báró úr őméltósága egyebekben nemcsak (fiatal – későharmincas) özvegyember, de egy tizenöt éves fia is van az első házasságából.

5. Közismert tény, hogy a legtöbb tábori szajha zsoldoshoz megy feleségül. Eredetileg úgy gondoltam, a kis Lohandra titokban Zurvant szereti. Idővel rájöttem, hogy ellenkezőleg, Aras dobogtatja meg a szívét, ráadásul nem is viszonzatlanul. Nem állítom, hogy szegény jobban járt így, de még fiatal (alig múlt tizennégy), remélhetőleg még megtalálja a boldogságot.

___lohandra____by_danila_san-d6gn1k4
Lohandra cosplay – készítette és viseli Danila-san (deviantart)

6. Míg Angarossában gúny és lenézés céltáblája, nekem meggyőződésem, hogy az okos, racionális és saját helyzetét rendkívül élesen látó Fatökű Talagar király a mi, modern világunkban kifejezetten sikeres lenne, és nő is bőven akadhatna minden ujjára. (És milyen vicces elképzelni Shastort mint az ő alvállalkozóját…)

Napsötét

7. Itt is van ám egy bujkáló párosunk! Igaz, az ő részükről a dolog mindhalálig plátói maradt, valószínűleg még csak nem is beszéltek róla soha. Ne feledjük, Avernaatban mindennemű érintést tiltottak, és ezzel a jelek szerint egyedül Vrudlának akadtak problémái. De én erősen kétlem, hogy az a bizonyos nagy összhang Dazana és Kailana, az Éj és a Vihar között baráti vagy akár testvéri érzésekből táplálkozott…

8. Míg Vrudla szélsőségesen monogám és brutálisan féltékeny (tegye fel a kezét, aki meglepődött), Agrodénak valóban nem jelentett volna problémát, hogy megosztozzanak Szelihén. Nem hiszem, hogy ettől ő kevésbé lenne szerelmes – egyszerűen csak más a hozzáállása.

9. És ami a dolgok… khm, technikai oldalát illeti. Merthogy ilyen kérdéseket is kapok. Nem, fogalmam sincs, mi lehet a nemtelen, isteni lényeim lába között – abból kiindulva, hogy eleinte Agrodé milyen tanácstalanul bíbelődik a nyájbeliekkel meg a vércsepegtetéssel, tutira nem hagyományos férfi és/vagy női tartozékok. De arra bármikor snaukamérget merek venni, hogy így is kreatívan megoldják, amikor egymás közelségét akarják élvezni…

 

28052593_2016725721687793_64810748_n
Nem férfi és nem nő – Túminaati Agrodé, Füle Viktória zseniális grafikáján

 

+1. Tizedik pont gyanánt pedig hadd hozzam fel azt a bizonyos „leendő főművemet”, amire egyre többször célozgatok, és aminek a női főszereplőjét néhány hónap híján huszonöt évvel ezelőtt találtam ki. Nos, nagyjából azóta keresem is (több-kevesebb aktivitással) a hölgy mellé az igazán hozzáillő társat – és örömmel jelentem, nagyjából fél évvel ezelőtt végre megtaláltam. Más kérdés, hogy amikor felfedeztem köztük a bizsergő kémiát, az első reakcióm egy „hát ti nem vagytok normálisak” volt, de gondoltam, próba szerencse, a próba és a szerencse pedig őket igazolta. Nagyon várom, hogy bemutathassam nektek a minden szempontból legérettebb és alighanem legproblémásabb szerelmespáromat, még ha hosszú utat tesznek is majd meg külön-külön, mire egymáséi lesznek…

 

Reklámok

Az író mint elitista hároméves, avagy már megint Tolkien-napon jártam

elso
fotó: Vicky Rosen

Van az évnek egy napja, amikor a felelősségteljes felnőtt Kae Westából (lásd még: író, szerkesztő, feleség és családanya) előbújik az áhítatos gyerek (meg egy kicsit a Mortua jellegű hebrencs, de azt igyekszem visszafogni). Van egy nap az év elején, ami emberileg és szakmailag, tudásban és lelkiekben is mindig hozzám tesz egy kicsit. Van ez a nap, ahol mindig civilben járok, és olyanok vesznek körül (ismeretlenek is, de mindig akadnak barátok, ismerősök is), akik ugyanazt szeretik, amit én – van ez a rendezvény, minden év első szombatján, ahol immár zsinórban harmadszor vettem részt, és nagy dolognak kell ahhoz történnie, hogy ne legyek ott jövőre is.

Hétvégén a Magyar Tolkien Társaság 2018-as Tolkien-napján jártam, és ezúttal talán még jobban felpörgetett, mint eddig bármikor. (Pedig született már itt korábban sztoriötletem egy ötkötetes regényfolyamhoz, amit sosem lesz időm/elszántságom megírni…)

Tolkien és én

 Anno, amikor édesanyám (alighanem túl korán) a kezembe adta, megvallom, én bizony befürödtem A Gyűrűk Urával: elkezdtem a legelején, a hobbitok osztályozásával, és egy (pipa)füst alatt le is tettem. Persze később adtam egy esélyt Bilbó születésnapjának, abból pedig életre szóló egymásra találás lett. Még a szakdolgozatomban is A Gyűrűk Ura versbetéteinek magyar és német nyelvű fordítását vetettem össze egymással és az angol eredetikkel, és bárki, bárhol, bármiért kérdezzen is rá, mi a kedvenc könyvem, a válasz mindig evidensen A Szilmarilok szokott lenni. Részben a metálzenére is azért kaptam rá, mert a Cross Borns középföldés metáloperája után a kezembe került a Blind Guardian Nightfall in Middle-Earth albuma (bár ez valószínűleg csak felgyorsított egy óhatatlan folyamatot).

Ez az egész kötődés persze legutóbb és legintenzívebben a Napsötét megírásakor (és megírásában) teljesedett ki, hiszen egyrészt már magát a főszereplő Vrudlát is egy orosz grafikus Sauron-fanartjai ihlették, másrészt vállaltan abból az alapfeltevésből indultam ki, hogy „Melkort és később Sauront végül mindig bucira verték. Mi lett volna, ha nem sikerül, ha tényleg, tényleg-tényleg a gonosz győz, és az összes vala jól megszívja?”

Magának a regénynek értelemszerűen már semmi köze se Tolkienhez, se A Szilmarilokhoz, de ezt ennyivel a megjelenés után remélhetőleg nem kell bizonygatnom. Ilyen előzmények mellett viszont gondolom, azt is feleslegesen ragoznám, miért érzem jól magam egy olyan társaságban, ahol az ember nem tűnik elitista gyökérnek, csak mert fel tudja sorolni Fëanor fiait.

Ez a nap más, mint a többi

nazg
idén sem mondtam le az Egy Gyűrűről

Középfölde tematikájú vásár (ahol az évek során én is jó néhány dolgot beszereztem a móriakapujás/zsáklakos vászontáskától az Egy Gyűrűig) (ami miatt abban és a következő évben is lelkesen inzultáltak a nazgúlnak öltözött résztvevők), társasjátékok, gyerekrészleg (mindig megfogadom, hogy legközelebb a családot is hozom), abszolút baráti árú büfé, ahol a kávét ork vérként adják, és mindig szerepel a tételek között második reggeli; tünde hajfonás és ork arcfestés, fegyverkiállítás meg ami még szem-szájnak ingere – az is talál magának bőséges elfoglaltságot, aki nem vagy csak részben akarja előadásokon tölteni a napját.

Merthogy előadások aztán vannak szép számmal, magas színvonalon, a lehetőségekhez képest úgy igazítva, hogy azok is élvezni tudják őket, akik csak a filmeket látták, de azok is, akik betéve tudják A Szilmarilokat. Nekem két okból is heppem, hogy beüljek, ahányra csak lehet (idén a tíztől ötig tartó idősávban csak azért tartottam egy óra szünetet, mert az egy időben zajló előadások közül mindkettőt hallottam már korábbi évben/években, és valamikor enni is kell): egyrészt nem hagynám ki az alkalmat, hogy csiszoljak a középföldi tudományomon (még mindig bőségesen van mit), másrészt pedig piszkosul inspirálóak.

(Azt nem is mondom, hogy miután tavalyelőtt meghallgattam egy rendkívül szórakoztató előadást Sauron többszörösen derékba tört életpályájáról (és a Napsötét ötlete még a fasorban sem volt), majd tavaly, immár a kész regénnyel a hátam mögött újra beültem rá (jó volt, na), roppant mókás volt fel-felfedezni a Vrudlát megihlető képeket a kivetítőn (és megnyugodni, hogy lám, egyéniségüket nézve még véletlenül se hasonlítanak egymáshoz).)

orc
hölgykoszorú ork harcossal (itt jobban látszik: igen, most épp fehérre van festve a hajam)

Gondolatébresztés tekintetében idén „A féltündék halálos dilemmája – döntés Ilúvatar ajándékáról” előadás járt élen, jegyzeteim nagyobbik része ekkor született, de sikerült lefuttatnom egy gyors gondolatkísérletet egy potenciálisan csak félorkok lakta falu alapításával kapcsolatban az orkok hétköznapjairól szóló fejtágítás alatt, és Mortua is eszembe jutott egy esetleges jövőbeli szerepvállalás kapcsán (nem a félork faluban).

Viszont ha már orkok: ugyan két előadás közt többnyire csak loholtunk egyik teremből a másikba, vagy épp mosdóba, azért igyekeztünk megörökíteni is a napot és annak egyik fénypontját, a rokonszenves ork úriembert, akinek ezúton is köszönjük, hogy végül egyikünket sem falta fel. (Mi viszont ettünk fehér kezes sütit, legalábbis én – innen is üdv a készítőnek a kreatív ötletért.)

bufe
büfékoszt 🙂

Utózönge

 Még jegyzetelek – bogozgatom a felfirkálásaimat, és gépre viszem őket –, és már most látom, mekkora új (és ezúttal tényleg belakásra váró) térségek nyíltak előttem. Abban eddig is biztos voltam, hogy jövőre is menni fogok (talán próbálom majd úgy igazítani, hogy minden mást is legyen időm kipróbálni, mert most végig előadásokon stréberkedtem, azt az egy bliccelést pedig a büfében töltöttük írással-fordítással-szerkesztéssel kapcsolatos kérdéseket és különböző zsánerirodalmi szereplőket boncolgatva), vagyis a többi dolgot csak kutyafuttában tudtuk megtekinteni.

Viszont addig is elszántam magam arra, ami után minden évben vérzik a szívem, ha szóba kerül: kiszorítom rá az időt, és idén visszaülök az iskolapadba, legalábbis a „J.R.R. Tolkien – Egy XX. századi mitológia” címet viselő egyetemi kurzus erejéig. Valamilyen formában arról is beszámolok majd (írós vonatkozásai egész biztosan lesznek), úgyis megfogadtam, hogy idén nem hagyom úgy a sorsára szegény blogot, mint ahogyan tavaly sikerült. Vagy gyertek ti is, és majd kitárgyaljuk ott, élőben.

 

Tizenhét

Ha az ember teli van író ismerősökkel, évváltáskor óhatatlanul is lépten-nyomon értékelő blogposztokba, netán újévi fogadalmakba fut. Sok éve készítek én is hasonlót: jó megállni, visszanézni, főleg, ha történik is valami az ember háza táján.

Ezúttal viszont azt vettem észre, hogy az ismerősök közül egyre többen mentegetőznek valamiért – leginkább azért, mert nem vagy nem olyan gyorsan készültek el az új kéziratukkal, mint szerettek volna. És az igazság az, hogy én is eleget ostoroztam magam azért, mert 2017-ben úgymond „nincs mit felmutatnom” – értve ezalatt, hogy nem fejeztem be új kéziratot, hiszen azért mégiscsak megjelent a harmadik regényem (amit viszont még 2016-ban írtam meg).

Mentegetőzni akartam. Nem fogok. A francokat!

0
forrás: Emm Roy, facebook

Nem fejeztem be új kéziratot tavaly. Rengeteget írtam, egy része eleve a fióknak készült, más próbálkozásoknak nem volt itt az idejük – és bár egyelőre regényben nem realizálódik, igenis piszok sokat dolgoztam a háttérben azon, ami életem főműve lesz, ha belekezdek, márpedig lassan majd belekezdek. És igen, tudom, hogy „ez egy ilyen szakma”, hogy „kell évi egy kézirat, különben elfelejtődsz”, meg hogy „mit lehet annyit írni egy nyomorult regényen?” Ha megfogadtam valamit 2018-ra, hát azt az elsők között, hogy többé nem vagyok hajlandó ilyen elvárásokat támasztani önmagammal szemben.

Mert nem érdekel, hogy ez egy ilyen szakma, és hiszek benne, hogy akit tényleg, igazán érdekel, amit írok, az akkor is megtalálja a könyveimet, ha csak másfél (horribile dictu: két-) évente jelennek meg. Mert meggyőződésem, hogy kreatív alkotótevékenységet (uram bocsá, művészi tevékenységet) nem érdemes futószalagon végezni. (Az más, ha valakinek olyan gyors a munkatempója, hogy erőfeszítés nélkül csinálja. Az előtt kalapot emelek, és epedve várom a tippjeit…) Mert addig nem adok ki a kezemből semmit, amíg nem érzem úgy, hogy a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam; ha addig kétszer kell átírni, akkor kétszer írom át, ha hatszor, akkor hatszor (bár remélem, erre azért nem lesz szükség). És mert ha valami ellen zsigeri tiltakozás támad bennem (mint két éve a Snaukaszív, vagy most, 2017-ben a Homálymély ellen), akkor tudom, hogy ott valami még nem stimmel, nincs kész, nem látom a fától az erdőt, vagy hülyeséget csinálok, és nem veszem észre. És akkor azt én leteszem.

Nem vagyok hajlandó keseregni rajta, hogy semmit sem fejeztem be a tavalyi évben. Baromi sok minden történt, baromi sokat írtam, előrehaladtam, és ha épp hátrafelé is mentem egy kicsit, hát tanultam belőle. És akkor ennek tükrében:

napsotet
Félmeztelen, csataszoknyában – ahogy mindig is szerettem volna

Az év a Napsötét szerkesztésével kezdődött. Bár már előzőleg kiderült, hogy kiadót váltok, és Vrudláékat már a Delta Vision odaadó csapatára bízom, ekkor bizonyosodhattam meg róla ezer százalékig, hogy a legjobb helyre kerültem. Szerkesztőm, Raon keze alatt a Napsötét nemhogy szintet: szinteket lépett, a további munkafázisokban pedig a többi kolléga részéről is ugyanazzal a gondossággal és lelkiismeretességgel találkoztam. Nem írok dicshimnuszokat, mert magukra veszik (vegyétek, megérdemlitek), de édes vajúdás és élményszülés volt, őszintén remélem, hogy még nagyon sokszor részem lesz benne. A Napsötét áprilisban, a könyvfesztiválra jelent meg, arról még beszámolót is írtam. Egy biztos: attól kár volt félni, hogy a DV-nél majd nem találtok meg. 🙂

2
Hölgykoszorúval és Vrudla dearesttel a könyvfeszten

És aztán folytatódott az év. Rendezvényekkel, rendezvények nélkül, tervekkel, amik nem valósultak meg, és nem tervezett dolgokkal, amik jó úton vannak a megvalósulás felé. Belekezdtem a Napsötét folytatásába, a Homálymélybe – és félretettem. A helyzet ugyanaz, mint korábban a Snaukaszív esetében: túl sokat akartam belevinni, nem tudtam rendesen szelektálni, hogy mi az, ami kell, és mi az, ami nem. Feljebb úgy fogalmaztam, nem láttam a fától az erdőt: bezzeg a kéreg legapróbb mintázatait is le tudnám rajzolni emlékezetből. Szóval elhátrálok a fától, és majd ha elég távolra érek tőle, ismét nekilátok.

Viszont amíg Agrodé homályával birkóztam, megfogant bennem egy új regényötlet. Találkoztam egy, az érdeklődésemtől kifejezetten távol álló együttessel, és ahogy az lenni szokott, rendesen megzavarták a fejemet. Először csak egy „mi lenne, ha” kérdés sejlett fel, aztán már tudtam, ki lesz a főszereplő, mire építem a világot, és hol csavarok rajta… De elkövettem azt a hibát, hogy nem dobtam el minden mást, és láttam hozzá, csak hónapokkal később. Bár a nyáron végül adtam neki egy esélyt, kiderült, hogy egyszerre kezdtem bele túl későn (amikor már nem dolgozott bennem úgy, mint az első hetekben) és túl korán (benne van/lesz egy nagyon durván személyes vonal: ha fogalmazhatok így, saját eddigi életem legnagyobb megpróbáltatását viszem át bele, és bizony még nem könnyű írni róla). Erre az összefoglalóra készültömben végül is beleolvasgattam abba, amit már megírtam belőle – tetszik, szeretem, biztos vagyok benne, hogy idővel visszatérek hozzá. Nem tudom, hogy mikor, de azt igen, hogy érdemes lesz.

Ezzel telt a nyár (meg nyári szünettel: akinek gyereke van, annak ezzel épp eleget mondtam, akinek még nincs, ne féljen, majd megtapasztalja). Legalábbis augusztusig, amikor is olyan impulzus ért, aminek hatására elővettem azt, amire csak leendő főművemként szoktam hivatkozni, és október végéig ki sem szálltam belőle. Ebben az esetben a Hellblade: Senua’s Sacrifice nevezetű játék volt a ludas, ami egy igazi csoda, hősnője pedig (aki pszichés beteg, hallucinációk gyötrik, és ezeket egyedülálló szakmai igényességgel, zseniálisan adták vissza a játék készítői) eszembe idézte saját férfi fő-fő-főszereplőmet, akivel még nem volt alkalmatok találkozni… és onnantól három hónap egy az egyben elment háttérmunkára, jelenetezésre, jegyzetekre és kísérletezésre. Fogok nektek mesélni az idén erről a projektről, ami valamikor tizenkét éves koromban kezdődött (lehet sejteni, mennyi mindent kell kiigazítani/újragondolni/kidobni az alapoktól kezdve), de nem most – a téma megérdemel egy önálló blogposztot.

3
Próbáljátok ki, de tényleg!

Eljött viszont az október vége, és rám nehezedtek a bejegyzés elején taglaltak: te jó isten, elszállt az év, és rohadtul nincs a kezemben egy új kézirat, amit letehetnék az asztalra. Sőt, valójában azt sem tudom, mit fogok írni legközelebb.

Erre jó minden író megmentője, a csodálatos novemberi esemény, amit csak úgy hívnak: National Novel Writing Month, avagy röviden: NaNoWriMo. Dióhéjban annyiról van szó, hogy egy hónapon keresztül mindennap megírsz napi 1667 szót egy új regényhez, és hónap végén kerek ötvenezer szón zársz. (Az terjedelmét tekintve nagyjából egy Napsötét, egyébként.) Príma, nincs veszve semmi, gondoltam én: teszek vele egy próbát.

Igen ám, de mit fogok írni? A Homálymélyt elvetettem (lásd még a fa esetét az erdővel), a nyári kéziratomat nem akaródzott elővenni (különben is, ott nagyon utána kell még mennem a háttérnek, és a lelki súlya miatt sem épp darálva írásra alkalmas kézirat), azt pedig tudtam, hogy annak, amire szerényen főművemként hivatkozom, még nincs itt az ideje. Mégis majdnem amellett döntöttem „legfeljebb nem jön össze” felkiáltással, amikor beütött a mennykő. Hát ott a szegény, elárvult, türelmesen várakozó Snaukaszív! A fától nem is lehetnék messzebb, de még emlékszem, mit akartam kezdeni vele, és hol szúrtam el. Most vagy soha – gondoltam, és nekiugrottam.

Kész nem lett. Az ötvenezer szót majdnem egy héttel a hónap vége előtt teljesítettem, és azóta is írom – immár lassabban: munka, ünnepek, család, a szokásos körítés mellett. Kész lesz. Kész lesz, ha a fene fenét eszik is, ebből most nem engedek. Rengeteg utómunkálatot fog igényelni: a november tényleg merő száguldás volt, és már most látok jó néhány dolgot, amit legalább még egyszer annyi idő lesz kiigazítani, mint megírni volt. Remélem, hogy megjelenik az idén, még ha év végén is, de nem ígérem meg. Azt igen, hogy befejezem, pihentetem, kijavítom, és ezt megismétlem, ahányszor csak szükség lesz rá. Kopogtathat bármilyen ötlet, ezt most nem hagyom többé magára. Most vagy soha – vagyis most. Kihozom belőle, ami tőlem telik, és jön, amikor jön, de jönni fog. A fejleményekről pedig természetesen folyamatosan tájékoztatni foglak benneteket.

Halwena
Szia, Halwena! – készül a Snaukaszív (kép: Kocsondi Nelli)

És ennyi. 2018 nem valami újnak a kezdete, hanem a munka folytatása. Néhány apró fogadalommal, hogy több írástechnikát olvasok, hogy kevesebb időt cseszek el az interneten, de azt erőteljesebb írós jelenléttel teszem; hogy bátran és kifogásokat félredobva fogok írni (novemberben kiderült: igenis megy az este tíz után is, meg PMS alatt is, meg akkor is, ha épp utálom magamat, és meggyőződésem, hogy inkább vízvezeték-szerelőnek kellett volna mennem), és legfőképp hogy elengedem a teljesítménykényszeremet, legalábbis ami az önmagam elé állított határidőket illeti. Úgyis írok, amikor csak lehet, amennyit csak lehet (most is egész szép mennyiséget sikerült, n’est-ce pas?), mi értelme annak, ha közben még ostorozom is magam miatta?

Írós kérdőíves játék

Hozzám is eljutott az írós kérdőíves kihívás, köszönöm a felkérést Buglyó Gergely kollégának (az ő válaszai itt olvashatók). Bár beletelt néhány napba, íme az én műhelytitkaim:

 

  1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?

Regényekben gondolkodom. Persze, írtam már kisregényt, novellát, sőt, verset is, de alapvetően regényterjedelemben tudok kibontakozni. Viszont az utóbbi évek arra is rádöbbentettek, hogy a duológiákat, trilógiákat és hosszabb társaikat nem nekem találták ki. A kintlévőségeimet (Snaukaszív, Homálymély) alkalomadtán még felszámolom (bár a Napsötétet már nem véletlenül fejeztem be úgy, hogy ne igényeljen okvetlen folytatást), de mostantól alapvetően szólókötetekben gondolkozom.

Ó, és persze töméntelen mennyiségű szösszenetet is írtam már, leginkább kiragadott jeleneket soha el nem készülő regényféleségekből. Ezek általában házi használatra készülnek, csak a legközelebbi barátaim látják őket.

  1. Milyen zsánerekben és témákban szoktál írni?

A fantasy a hazai terepem. A téma általában menetközben bomlik ki. Nem vagyok megmondóember, bár a most készülő kéziratomban lesz egy elég erőteljes személyes vonal, és egy ideje gondolkodom már azon is, hogy fantasy köntösbe bújtatom a társadalom különböző aspektusaival kapcsolatos véleményemet. Persze az előtérben ott is egy alkimista háború és néhány dalnok áll majd. 😉

  1. Mióta írsz? Van már kiadott műved?

Amióta az eszemet tudom. Alsó tagozatban már írtam, bár komolyan venni egészen néhány évvel ezelőttig, az első (sfmagos szervezésű) Fantasztikus Kéziratok Éjszakájáig nem mertem. Azóta megjelent három regényem, A démon és a papnő, illetve a Karvalyszárnyon még a Könyvmolyképzőnél, míg a legfrissebb, a Napsötét idén áprilisban már a Delta Visionnél.

  1. Melyik volt a legelső írásod?

Egy vers harmadikban, ha jól emlékszem, az éjszakáról szólt. Versmondó versenyen indultam vele (saját vers kategóriában), bár nem emlékszem, hogy bármiféle helyezést is elértem volna (de persze nem kizárt).

  1. Miért írsz?

Miért veszek levegőt? 🙂 Hát lehet élni anélkül?

A férjem szokta mondani, hogy teljesen más ember lesz belőlem, amikor dolgozom valamin, és ezt nem csak arra érti, hogy ez a bizonyos más ember a legegyszerűbb elintéznivalókat is képes elfelejteni, mint tisztasági csomag az óvodába, de legalább sokat vasal, mert marha jó ötletei szoktak támadni közben.

  1. Hogyan találsz időt az írásra?

Szerkesztőként magamnak osztom be az időmet, a kiadóvezetőm pedig abszolút támogató, ha esetenként az írás miatt odébb tolom a munkát egy picivel. Két kisgyerek mellett még így is zsonglőrködni kell az idővel. Szerencsére a férjemre mindig számíthatok, és már igen jól ismernek egy bizonyos budapesti kávézóban is, ahol egyebek mellett a Napsötét szövegének oroszlánrésze is megíródott.

  1. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?

A termelékeny reggeleket és az éjszakákat szeretem a legjobban, de igazából mindegy, csak haladjak. A kedvenc kávézómban vagy otthon érzem magam elememben.

  1. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?

Képtelen mennyiségű kávé elfogyasztására vagyok képes munka közben. Azt hiszem, sosem késő felfedezni az ember lelke mélyén rejtőző Lorelai Gilmore-t.

  1. Van íráshoz használt dallistád?

Nincs. Magukhoz a regényekhez rendszerint tartozik egy-két hangulatfestő zene (ilyen volt a Napsötétnél a Blind Guardian komplett Nightfall in Middle-Earth albuma is – hiába, nem is próbálom letagadni a szilmarilos kötődést), de az inkább a bkv-n üvöltött a fülembe, megírás közben ritkán hallgatok bármit is. Bár ha visszagondolok, a Karvalyszárnyon legfontosabb csatajelenetét egy böngészős dress up game zenéjére írtam, A démon és a papnőben pedig a Sabaton Unionjára végeztem ki a kedvenc szereplőmet, de ott lelkileg is nagyon kellett a kapaszkodó.

Persze a kávézóban állandóan szól valami (talán egyszer majd elmesélem, mi lett a következménye annak, amikor egyetlenegyszer engedtem egy popslágert beszüremkedni az amúgy teljességgel metálos agyamba), illetve előfordul, hogy zajos társaság ül mellém, és olyankor jó szolgálatot tesz a piros fejhallgatóm. Hasonló esetben legutóbb a Morrowind nevezetű, klasszikus régi Elder Scrolls-játék soundtrackjét és a Dark Moor egyik albumát hallgattam meg, de nem figyeltem oda rájuk, csak szűrőnek kellettek.

  1. Mit gondol a családod, baráti köröd arról, hogy írsz?

A barátaim többsége szintén ír. Vannak köztük lelkes amatőrök, leendő profik és nálam jóval rutinosabb, több kötettel rendelkező szerzők is, ahogy olyan is, akivel gyakorlatilag minden egyszerre történt velünk: kiadás, aztán a második, majd kis különbséggel a harmadik megjelenés is. Persze voltak olyanok is, akik személyes sértésnek vették, hogy sikerült eljutnom idáig, de szerencsére elenyésző kisebbségben. Cserébe olyan is megesett már, hogy dedikáláson egy Pokémon Go-s csapattársam lépett oda gratulálni. (Mystic, ha érdekel valakit.)

Közvetlen családom (a férjem és a gyerekeim) kifejezetten támogatóak, és ezt nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejezik. Nem állítom, hogy sosem hangzott el az „Anya, legózunk?” mondat, amikor épp egy bekezdés kellős közepén jártam, de a modern nő élete úgyis csupa multitaszking, nem igaz? 😉

  1. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?

Mindet, és mindet másért. Amikor lázba hoz egy ötlet, és még keresem hozzá a formát; a döcögős kezdeteket, a beütő flow-t, a haladós napokat, a tesztolvastatást, a kíméletlen hibajavítást, és talán mazochista vagyok, de a szerkesztést is, még ha ez kívülről nem is mindig tűnik így. A Napsötét esetében ehhez még akár a borítóterveztetést is hozzácsaphatjuk – élmény és kalandos utazás volt az egész folyamat, az első ötletcsírától az utolsó nyomdai előkészületig.

  1. Az alkotás melyik része jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

Ha épp nem bízom magamban, akkor bármelyik. Egyébként projektje válogatja. Régebben azt válaszoltam ugyanerre a kérdésre, hogy mivel nem vagyok vizuális típus, a helyszínek elképzelése okoz gondot (a leírásokkal már nincs problémám, ha egyszer megvan, mit kell leírnom), de momentán például a narrátorommal vívok elkeseredett csatákat, miközben az eddigi szemszögkaraktereim általában olcsón adták a bőrüket (Vrudlával például első másodperctől kezdve kifejezetten megtaláltuk a közös hangot).

  1. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?

Asztali gép vagy laptop és Microsoft Word, továbbá hangosan gondolkodáshoz a telefonom hangrögzítője a legfőbb munkaeszközeim. Külön jegyzet-, szösszenet- és regényfájljaim vannak, hozzá kiterjedt könyvtárrendszerem, amit néha átvariálok. Illetve már vettem és eltettem magamnak egy különösen szép füzetet, amibe majd a fent említett alkimistaháborús sztorit fogom elkezdeni egy szép napon, külső helyszínen. Majd egyszer. 🙂

  1. Hogyan lépsz túl az írói válságon?

Jön egy új ötlet, amit egyszerűen nem hagyhatok veszni, bármit is gondoljak aktuálisan a saját képességeimről.

15. Hogyan motiválod magad az írásra?

Ciki, nem ciki, mostanában olyan zenéket hallgatok előtte, mint az Awaken the Giant, az I Walk to My Own Song vagy a Liberty (mindhárom Stratovarius, releváns üzenettel – a bipoláris depresszióval küzdő Timo Tolkki dalai). Ha épp elakadok valahol, jön a séta és a hangrögzítő – ha hangosan kibeszélem magamból a problémát, általában meg is oldódik. Ha pedig minden kötél szakad, írok valami csak a szűk belső körnek szóló cuccot, hogy legalább a szöveggyártó rutin ne fakuljon.

16. Kik azok a szerzők, akik legjobban inspirálnak téged íróként?

J. Goldenlane. Vitán felül. Egyébként a szokásos névsor: Tolkien, Sanderson, Szabó Magda, Dragomán György, tiniéveimben Jókai (hogy mennyire megragadt bennem a „rózsaszínben minden árnyék vérszínű” kinyilatkoztatása, amikor először olvastam az És mégis mozog a földet!), és hogy ne álljunk meg pusztán íróknál, Hansi Kürschtől Chris Bayon át Alice Cooperig és Bruce Dickinsonig számtalan nagyszerű zenész jelentett és jelent inspirációt. De a lista korántsem teljes.

 

  1. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?

Vicces, de leginkább nem a fent felsorolt szerzők művei. Egy-egy jó könyvnél, netán remekműnél sokkal ösztönzőbb tud lenni egy katasztrofálisan rossz regény. Emlékszem a konkrét pillanatra kamaszkoromból, amikor egy antológia fölött megcsapott az érzés, hogy „a rohadt életbe is, ilyet én is tudok!” 😀 Illetve rengeteget segítettek olyan írástechnikai könyvek, amiknél folyamatosan dolgozott az agyam olvasás közben, és ásta elő a párhuzamokat, megoldásokat, lehetőségeket az aktuális kéziratom kapcsán. A Karvalyszárnyont konkrétan megmentette dramaturgiailag Ansen Dibell Plotja, és az sem véletlen, hogy ha végre hazakerül a saját példányom, Orson Scott Card Characters and Viewpointsát akarom ismét fellapozni következőnek.

  1. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?

„Merjetek szarok lenni.” Kleinheincz Csillától egy írós kurzuson, ahol egyébként is rengeteget tanultam.

  1. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?

Hajaj… be kéne fejezni a Homálymélyt, de a feltételes mód nem véletlen. Még az is lehet, hogy egy tök más first draftom lesz kész az év végére (vagy is-is, még nem adtam fel a reményt), és azon kívül is van két olyan ötletem, amibe szívesen belevágnék. Az egyiket magamban csak „weird shit” kifejezéssel aposztrofálom, a másik pedig kivételesen tiniregény lenne egy olyan tabutémával, amit mostanában nemigen láttam feszegetni. De a legfőbb cél: fejlődni, haladni azokban a dolgokban, amiket kitűztem magamnak. Hiszem, hogy három regény ide vagy oda, még nagyon az elején járok az útnak, és a java csak ezután jön.

Ennyi volna. Akiket pedig játékba hívok: J. Goldenlane, Gaura Ágnes, T. R. Salty és Varga Csaba Béla.

Már megint egy Könyvfesztivál

Őszinte leszek: mindig homlokráncolva olvasom a könyvfesztiválos beszámolókat – legalábbis az írótársakéit. Ilyenkor óhatatlan az egymásra pislogás: kinél hányan jártak, hány percig dedikált, mekkora sor kígyózott, ha egyáltalán. Spontán összefutásból is könnyen kialakul a kérdés, hogy “és nálad hányan voltak?” meg a “remélem, azért beesik valaki”. Nincs ezzel gond,  csak azt sajnálom, ha valami, aminek ünnepnek (uram bocsá: közös ünnepnek) kellene lennie, teljesítménykényszerbe csap át. De ez itt és most mellékvágány.

17554413_10211546973022537_1582405609502891878_n
A dedikálás és a fotók sztárja, Vrudla baba Kéri Dorina Beáta alkotása

A fenti eszmefuttatás dacára rögtön le is szögezném: a szerencsések közé tartozom, kígyózó sorral meg mindennel, mi szem-szájnak ingere. (Rögtön Vrudla babával, például – az talán mégsem mindennapos, hogy az embert a főszereplője saját készítésű, hatalmas plüssváltozatával lepjék meg az új regénye megjelenésekor.) A teljesítménykényszer nálam is óhatatlan: féltem, hogy nem lesz mivel kitölteni a dedikálás két óráját, hanem csak nézem majd, hogyan ír alá mellettem Gaura Ágnes kollegina. Ehhez képest végig volt mit összefirkálni, és ezért rendkívül hálás vagyok mind azoknak a régi olvasóknak, sőt szerzőtársaknak, akik a Könyvmolyképző után a Delta Visionnél is megkerestek (és igen, nyugodtan hozni lehet az előző regényeimet is, természetesen azokat is aláírom), mind az újaknak, akik a borító, a fülszöveg, a beleolvasó vagy egyszerűen a DV Exkluzív besorolás alapján bizalmat szavaztak a Napsötétnek. (Egyébként tudjátok, milyen ijesztő, amikor az ember fiatal hölgyolvasókhoz szokott, és egyszer csak felnőtt férfiak kezdenek felbukkanni a dedikálásán?)

18072590_10211674188666710_1065543077_n
Róbert Kati pillanatképe a magasból

Annyira szeretnék neveket mondani, kikacsintani, hogy tudjátok, emlékszem, de senkit nem szívesen felejtenék ki, szóval maradjunk annyiban, hogy mindenkinek nagyon örültem – és talán megbocsátjátok, ha a legjobban J. Goldenlane-nek, akinek az érkezésére nem is számítottunk. Hátborzongató érzés, amikor annak dedikálsz, akit hosszú évek óta (értsd: amióta először olvastál tőle) a példaképednek tekintesz (és ezt amúgy merő kultúrmisszióból is lépten-nyomon hangoztatod – szóval aki még nem tette, a saját érdekében induljon máris Goldenlane-t olvasni), és akkor még nem is mondtam, hogy nemcsak a legjobb, hanem a legjobb fej magyar íróról is beszélünk. De irtó jólesett összefutni régi tesztolvasókkal, egykori amatőr írótársakkal, no meg a szakmával: írókkal, fordítókkal, szerkesztőkkel, sőt, a Napsötét borítóját jegyző Kovács Péterrel is. (De kár, hogy azok a képek tök homályosak lettek – lehet, hogy Agrodé megirigyelte Vrudla baba népszerűségét? No, majd legközelebb.)

Aki nem jutott el, az se bánkódjon, könyvhéten is kint leszünk Vrudla babával. Bár akkor aligha mérnek majd a szomszédságunkban olyan finom banános sört, mint itt, a párhuzamos hamburgerfesztiválon…

18056810_1450134218378251_263128781774420662_n

Kukkants bele: Napsötét

A zsákbamacskának kétségkívül megvan a maga varázsa, de ha valaki nem szeretne látatlanban invesztálni a Napsötétbe, ezen a linken elolvashatja az első hat fejezetecskét. Bár állítólag páros számú fejezetet kitenni rossz ómen, de így legalább a borítón látható jelenetbe is bele lehet futni. Olvassátok szeretettel – megjelenés április 20-án, a könyvfeszten, aki pedig azt is szeretné, hogy belerajzoljak neki egy gonosz napocskát, a szombat délutánját tegye szabaddá… de erről majd később!

Napsötét megjelenés, borító és fülszöveg

Április második felében, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg harmadik regényem, a Napsötét – ami azt jelenti, hogy már egy hónap sincs hátra. Szóval igencsak ideje, hogy mutassak nektek egy borítót és egy fülszöveget, nemde? 🙂

És bár úgyis mindenkit a kép érdekel, előbb hadd mondjak köszönetet szerkesztőmnek, Raonnak (Erdélyi István) a fülszöveg csiszolása során (is) tanúsított állhatatosságáért, precizitásáért és velős észrevételeiért, magáért a csodálatos borítófestményért pedig az utolérhetetlen Kovács Péternek, aki sok-sok egyéb mellett olyan remekművekhez adta a nevét grafikusként, mint Az Autarkha fellegvára, az Attila koporsója vagy a Holdnak árnyéka.

Napsotet
Kovács Péter festményén Vrudla, a Kárhozott készül összecsapni Nagardóval, a Föld Urával

A fülszöveg:

Túmilar világát elborította a Homály. A régi dicsőség a múlté: a pusztává lett földeket homályszülöttek légiói dúlják, és senki sem maradt, aki szembeszállhatna velük. Az Alkotók hatalma megtört, teremtőerejük elenyészett – rabláncon sínylődnek Mindenek Sötét Fejedelmének birodalmában, gyermekeik közül pedig csupán egy élte túl a végromlást.

Most ez az egy tartja fogságban őket.

Vrudla, a Kárhozott beteljesítette a bosszúját. Valaha ő volt a Nap az égen, az Alkotók lánglelkű Elsőszülöttje, aki szembeszegült a tilalmakkal, és elszabadította a pusztulást. Most kiválasztott: seregvezér, aki előtt egyetlen had sem állhatott meg, bajnok, aki diadalmaskodott egykori elöljárói felett, szerető, akit Mindenek Sötét Fejedelme, a testet öltött Homály emelt maga mellé… a folyvást zsugorodó világ peremén azonban feltűnik egy ragyogó ismeretlen, aki mindent felborít körülöttük és közöttük.

Mit tehet a Nap, ha a vetélytársa maga a Fény? Hűséges maradhat-e az örök lázadó, ha lábbal tiporják a kiváltságait? Létezhet-e megváltás egy haldokló világ számára, amiről már a hajdani és új urai is lemondtak?

Kae Westa harmadik regényével a fantasztikum ritkán látható szféráiba kalauzolja olvasóit: feledhetetlen élménnyel mutat be teremtést és bukást, hatalmasságok és feltörekvők, győztesek és legyőzöttek, zsarnokok és szerelmesek tündöklését és vég nélküli harcait.

Évösszegző 2016.

Immár hagyomány, hogy év végén egy picit visszanézek, összegzem, mit hozott írós fronton az adott esztendő. Bár az idén nem jelent meg új regényem (jelenhetett volna éppen, de nem akartunk kapkodni), azért határozottan mozgalmas időszak volt, és bízom benne, hogy a következő is az lesz.

Év elején még roppantul sajnáltam magam, amiért sehogyan sem akaródzik folytatnom a Snaukaszívet (szegény leparkolt nagyjából fél terjedelemnél), ellenben rengeteget jegyzeteltem más, később megírandó történeteimhez, főleg ahhoz a bizonyoshoz, amire úgy tízéves korom óta készülök, és egyszer majd tényleg fel is növök hozzá. (Igen, abban lesz a skalpos sógor, lesznek Mortuáék, és akinek mondanak még valamit ilyen régi nevek: Rerynia, Casta és mind a többiek is.) Mi több, már pont eljutottam arra a pontra, hogy nagy levegő, egyszer élünk, belekezdek én ebbe, de úgy istenigazából – amikor szembejött velem egy bizonyos kép, egy Sauron-fanart, és a többi, ahogy mondani szokás, már történelem…

tumblr_mgis36lduo1qkvrpzo1_500
Phobs: Melkor seducing Mairon (forrás: melkorwashere.tumblr.com)

Akartam magamnak az angyali szőke villaint, akartam azt a kapcsolati dinamikát, ami Phobs többi képéről sugárzott Sauron és Melkor között. Három nappal később már írtam a Napsötétet. Vrudla, a Kárhozott és Agrodé, Mindenek Sötét Fejedelme igen hamar magának követelte a teljes figyelmemet, az első, nyers kéziratot kevesebb, mint két hónap alatt befejeztem. Pihentetés, javítás (tudjátok, ahogy szoktam) közben egyfelől ott zakatolt bennem, hogy nagyon vissza kéne térnem snaukázni (őszre el is jutottam addig, hogy elővegyem újraolvasás céljából a Karvalyszárnyont), másfelől akkor már érett egy komoly döntés: hogy kiadót váltok. Mint azt facebookról már tudhatjátok, utóbbira végül sor is került, a Napsötét már ott figyel a Delta Vision Kiadó 2017-es kiadói tervében, és egyszer majd mesélek a rendkívül izgalmas szerkesztési folyamatról is. Addig viszont, bár egy ideje már kerülöm a témát, tartozom egy vallomással, ami az év végét illeti, és bizony a jövő évet is befolyásolja… Ugyanis megint írok, és már megint nem a Snaukaszívet.

Vrudla és Agrodé
Kocsondi Nelli: Vrudla és Agrodé

Nem tudtam magukra hagyni Vrudláékat. Sajnálom, próbáltam, nem ment. Van élet a Napsötét után, rejlenek titkok a homály mélyén, olyan titkok, amiket muszáj kifürkésznem. Adósa maradtam Calamónak, teljessé akarom tenni a kört, ha már valahol kezdettől Melkor egyik interpretációja szolgáltatta az alapot Agrodéhoz, és át akarom adni a stafétát valakinek, akinek a kezében a lehető legjobb helyen lesz… Csak remélni merem, hogy a Napsötét megjelenése, elolvasása után örömmel fogadjátok majd a hírt, hogy készül, íródik a folytatás, a lezárás. Addig pedig maradjunk annyiban, hogy most igazán megtanulok második kötetet írni, és a Snauka már roppant flottul megy majd, oké? 🙂

Nagyjából és egészében, azt hiszem, ezek az érdemi események írós fronton 2016-ban. Jövőre is igyekszem összeegyeztetni a munkát (egyszer majd arról is beszámolok, miért extra élmény szerkesztőként keresni a kenyérrevalót) a munkával (írni meg mindig is fogok, ha a fene fenét eszik is), meg menedzselni az életem egyéb területeit is. Most pedig menjetek, bulizzatok egy hatalmasat (akár társaságban, akár egy jó könyvvel, akár családdal vagy egy remek videojátékkal) (minden teli van starter pokémonokkal, csak mondom), találkozunk 2017-ben!

Ötlettől a kiadóig, avagy miből lesz a kézirat

A tavasszal adtam hírt arról, hogy egy új kéziraton dolgozom Napsötét (munka?)címmel. Nem telt bele két hónap, hogy jelezzem, a végére értem, mostanában pedig ismét olyasmikről posztolok, hogy csinálom, haladok – de mivel, ha elvileg egyszer már befejeztem? Gyors bekukkantó a kulisszák mögé, avagy hogyan lesz az ötletből kézirat, a kéziratból pedig regény a házam táján. 🙂

Így a harmadik (remélem) regényemnél talán már elmondhatom, hogy van egy kialakult munkamódszerem. A továbbiakban A démon és a papnővel, a Karvalyszárnyonnal és a Napsötéttel is példálózni fogok, mert jó néhány hasonló momentum akad a keletkezésük körülményeiben.

Talán a legszembetűnőbb, hogy amikor belevágtam, egyik regény esetében sem tudtam, mi sül majd ki belőle a végén. Volt egy alapom:

  • a dépé esetében Mortua és (egy akkoriban még sokkal agresszívebb) Valian karaktere, illetve néhány párbeszédfoszlány kettejük között, amelyekből a végleges regényben azt hiszem, konkrétan nulla darab szerepel, és amelyek nagyrészt a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark játékban Valen Shadowbreath karakterével folytatható beszélgetésekből gyökereztek;
  • karvalyéknál egy „mi lenne, ha” szituáció – dobjunk be egy nemeslányt egy csapat marcona, de az átlagnál azért fegyelmezettebb zsoldos közé, és nézzük, mit kezd magával/mit kezdenek vele;
  • a Napsötétnél pedig egy véletlenül a szemem elé kerülő kép indította el a gondolataimat, ebből nőtt ki Vrudla karaktere, szerelme és párkapcsolati dinamikája Agrodéval, illetve a kettős kérdés, hogy vajon hogyan néz ki a világ, ha a gonoszt nem sikerül megállítani, illetve hogyan működik, egyáltalán működhet-e hosszútávon egy szerelmi kapcsolat gonoszéknál.

Vrudla
Vrudla – Rusvai Móni alkotása

Mortuáék esetében ezeket a meglévő foszlányokat igyekeztem egybefüggő szöveggé kapcsolni, míg Calináékat és Vrudláékat teljesen nulláról kezdtem. A Karvalyszárnyon nyitómondata („A csatamágus az éj közepén robbantotta be a várfalat.”) már a legelső verzióban is így hangzott, a Napsötété a komplett nyitójelenettel együtt landolt a kukában, amikor már jobban láttam, mit is akarok kezdeni ezzel a történettel (de sebaj, azóta van új, szebb és jobb, facebookon már posztoltam is). Persze ez nem jelent teljes vakrepülést. Általában azt mondhatom, van egy elképzelésem az irányról, amerre tartok, adott esetben a végkifejletről is (ami Mortuáéknál végül teljesen más lett, Calináéknál nagyjából a regény harmadánál vált világossá, Agrodé és Vrudla pedig igen korán kikérte magának az eredeti terveimet), de hosszútávra inkább nagy vonalakban gondolkodom. Lefordítva ez annyit tesz, hogy az aktuális jelenet, amit írok, teljes részletességgel él bennem, az elkövetkező néhány kisebb-nagyobb kérdőjelekkel, de szintén megvan (szoktam vezetni egy külön jegyzetelős dokumentumot, ami folyamatosan módosul), és ahogy távolodunk, úgy egyre inkább csak a főbb pontok, körvonalak látszanak – így adott esetben rugalmasan tudok változtatni, másfelé fordulni, nem ragaszkodom görcsösen egy olyan végkifejlethez, amihez esetleg nem vezet út. (Érdekességképp: a félkész Snaukaszív kéziratban eredendően Senkiföldi Tryster csak egy random név lett volna, különösebb szerep nélkül, ehhez képest a regény egyik kulcsfigurájává nőtte ki magát. Nagyon sok ponton borult miatta az eredeti tervem, de üsse kő, Tryster jó arc, jobbá fogja tenni a regényt.) Aztán ahogy haladok, úgy tisztulnak, tisztázódnak fokozatosan a dolgok, míg végül kiteszem a pontot az utolsó mondat végén – de ekkor még nem a kézirattal vagyok készen, hanem csak annak az első, még sok alakítást igénylő változatával. (Az angol szakirodalom ezt nevezi first draftnak.)

A first draftra pedig rá kell pihenni. Nem elsősorban azért, mert egy regény megírása mégiscsak nagy meló, hanem leginkább mert nem árt eltávolodni a kézirattól ahhoz, hogy egy-másfél-két hónappal később (amennyit az aktuális szöveg igényel: a Karvalyszárnyonnál ez megvolt fél év is, a Napsötét beérte hat héttel) az ember észrevegye benne a hibákat, vagy legalább nagyrészüket. És ezen a ponton hibák alatt még nem a szóismétléseket, nyelvhelyességet, igeidő-egyeztetést vagy hasonlókat kell érteni, hanem az alapvető változtatnivalókat – ha a szereplő valahol nem úgy viselkedik, ahogy az egyéniségéből következne, ha kihagytam egy fontos infómorzsát, ha félresiklanak a motivációk, ha egész egyszerűen menet közben tűnt fel egy olyan átívelő motívum, amit be kell dolgozni az elejébe is visszamenőleg – ezer és ezer ilyen akadhat. Hogy mást ne mondjak, a Karvalyszárnyonban például Shastorból hosszan egyáltalán nem terveztem nézőpontkaraktert csinálni, később úgy gondoltam, csak kiegészítő jelleggel fűzök be egy-egy jelenetet az ő szemszögéből, aztán a végére kiderült, hogy sokkal jobban működik a regény, ha egyszer az ő, egyszer pedig Calina fejéből kukucskálunk kifelé. Kisebb horderejű példa A démon és a papnőből Sharduk, akiről leírtam, hogy „De hát béna a lába!”, majd vagy húsz oldallal később rájöttem, hogy ez így nem egészen stimmel egy olyan világban, ahol a szellemek a legkisebb náthát is rutinból meggyógyítják. Az, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet nyomorék egy pap, végül is azt hiszem, elég jól sült el, de elsőre bizony csúf logikai bukfenc volt. Az is előfordul, hogy bizonyos jelenetek utólag feleslegesnek bizonyulnak, másokról pedig csak átolvasáskor látszik, hogy nem ártott volna jobban kifejteni – ez volt a helyzet Vrudla és a szivárvány esetében is, már most látszik, hogy vétek lett volna kihagyni az adott részt, amiről a first draftban csak itt-ott esik néhány szavas említés (de azóta már megírtam).

kép
Ilyen érzés a first draftot írni – és szerkeszteni. (Egyébként tényleg.)

Több szem többet lát – régi közhely, de nagyon igaz. Sokan tudjátok, hogy magát a publikálást én még amatőr oldalakon kezdtem, és bizony sok nyűgre nyitották rá a szememet az olvasói visszajelzések. A tesztolvasás így kiemelt szerepet kap a kézirataim esetében. A Napsötét első verziójáról is megérkeztek már a benyomások, és bizony volt köztük olyan is, ami alapvető, koncepciószintű kérdéseket vetett fel. Bízom benne, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat – mindenesetre átírás után újabb tesztolvasói kör következik majd, részben olyanok bevonásával, akik látták a first draftot is, részint teljesen szűz szemű, friss olvasókéval. Egyik csapatnak sem tudok elég hálás lenni, ahogyan azoknak sem, akik a Karvalyszárnyon first draftjának olvasása közben vetették fel, hogy „Te, ugye vágod, hogy Arinka Mary Sue*?”, vagy jelezték, hogy Calinára bőven ráférne több egyéniség és aktivitás, mert aktuálisan egy kézbesítendő csomag határozottságát és cselekvőkészségét mutatja (a problémákat második körben orvosoltam, de nem állítom, hogy nem izzadtam vért vele itt-ott). (Miért a női szereplőimmel gyűlik meg mindig a bajom, miééééééééért?)

A Napsötét esetében most járok az átírásnak nagyjából felénél – picivel előtte, de most következik majd néhány olyan jelenet, amit nem nagyon kell bolygatni, szóval a kettes csapat lassan felkészül. 🙂 Ha ők nem találnak ordító hibákat, akkor jöhet a stilisztikai és egyéb apróságok eldolgozása, majd a nagy levegővétel és a kézirat kiadóba küldése – ha viszont szükség lesz további javításokra, akkor a harmadik kör (third draft) következik. Nem igazán szoktak határidők, ideális megjelenési dátumok lebegni a szemem előtt: számomra mindig az a prioritás, hogy amit kiadok a kezemből, a tőlem telhető legjobb legyen – már azelőtt is, hogy szerkesztőkézre kerülne. Egy biztos: továbbra is igyekszem hírt adni nektek arról, aktuálisan épp hogy állunk, aztán pedig reményeim szerint majd arról is, hol tartanak mindezek a folyamatok a Snaukaszív esetében. 😉

* http://boncnok.blogspot.hu/2014/03/a-mary-sue-karakter.html

Könyvheti élménydömping 2016, avagy miért ne szívasd a Vizek Urát

A rövid verzió: igen, megáztunk. Bitangul. Imádtam.

A hosszabb, türelmeseknek (annyira azért ez se lesz hosszú, húsz perc múlva el kell indulnom itthonról):

Negyedik éve járok könyvhétre, bár azt hittem, ez még csak a harmadik volt, de sehogy nem akart összeadódni, szóval leszámoltam. Először még dobogó szívű kívülállóként mentem, egy egészen friss pozitív lektorival (második Aranymosás, A démon és a papnő) a zsebemben, és reménykedtem is, meg nem is, hogy egyszer majd szervesebb része leszek a kavalkádnak. Tavalyelőtt, leendő elsőkönyvesként kicsit a két világ határáról pillantgattam körül, míg tavaly (mennyit fordul egy-egy év alatt a világ) immár rutinosan dedikáltam a hőségben. Bizonyos szempontból az idei kör is első alkalomnak bizonyult: ez volt az első olyan könyvhetem, ahol nemcsak szerzőként, hanem szerkesztőként is megfordultam.

Jó előre poénkodtunk rajta, vajon Vrudla, a Nap vagy Calamo, a Vizek Ura lesz az esemény fővédnöke – nos, mindketten tiszteletüket tették. A sort Vrudla kezdte: fényes délben, a Delta Vision standja előtt (ezen a felületen talán még nem hangzott el, de igen, civilben a DV gárdáját erősítem szerkesztői minőségben) vártuk a lelkes olvasókat Varga Csaba Béla kollégával (akinek Féregszív-sorozata kötelező olvasmány, de tényleg). Csabát amellett, hogy igen kedvelem, roppant nagyra is tartom, így két aláírás között minden alkalmat megragadtunk a beszélgetésre, valamint volt kedves bemutatni a családjának (utólag is köszönöm a felajánlott fagyit, legközelebb sort kerítünk rá), illetve a török nagykövetnek(!) is. Szeretett Vrudlám némi féltékenységgel figyelte az eseményeket, kivált, amikor megérkezett J. Goldenlane is, és mellénk zuttyant, mi több, az első dedikálását A Tollal hajtotta végre – szóval a nyakam rendesen leégett, bár akkor hirtelen nem is éreztem.

konyvhet 2016 009
J. Goldenlane és Varga Csaba Béla társaságában (fővédnök: Vrudla)

Időközben felbukkantak az első, még amatőr korszakomból ismerős arcok is – Zoey, Limo, örültem nektek -, megérkezett Gaura Ágnes, mi pedig Csabával átadtuk a terepet a kollegináknak. Volt még egy órám a saját dedikálásomig, de roppant gyorsan el is telt, hála Kozma Rékának (akit nemcsak azért szeretünk, mert piszok jó szerkesztő, hanem a remek blogjáért is), akinek ünnepélyesen megígérem, hogy legközelebb hagyni fogom szóhoz jutni. Mire kidugtuk az orrunkat a Deák téri Mekiből, már Calamo volt az úr: igaz, akkor még csak csepergett, de már látszott, hogy lesz ez még így se.

Idén végre hármasban dedikálhattunk Rácz-Stefán Tiborral és Laura Arkaniannal, akik rögtön kérdezték is, mit művelek én ezzel a szegény Vizek Urával, és mennyire kell félni a bosszújától. Calamo megfelelt helyettem: húsz perce dedikálhattunk talán, amikor leszakadt az ég. Addig még csak-csak sikerült a napernyő védelmében aláírni az elém tolt démonokat, papnőket (immár második kiadásúakat is!) és karvalyokat, mi több, két szépséges TEAM LOGHOR pólót is. Befutott Móni is, akinek Mortua és Halwena gyönyörűséges képét köszönhetjük (hülye ez a helyesírás-ellenőrző, Mortua nevét aláhúzza, Halwenáét nem), és hozta magával az égi áldást: pillanatok alatt áztunk rommá, könyvjelzőstül, mindenestül. Szerencsére készültem esernyővel, Lora pedig esőkabáttal, így leginkább röhörésztünk, miközben menteni próbáltuk a menthetőt. Érkezett még kitartó olvasó az áldás nagyjának elvonultával is, így kipróbálhattam a levegőben dedikálást is (az asztal nem úszta meg, napernyő ide vagy oda), aztán összeálltunk közös képre a Team Loghorral, köszönöm, hogy megvártatok, lányok, remélem, legközelebb is találkozunk!

tlgh
Ázott hajjal a Team Loghor társaságában (fővédnök: Calamo)

Hátravolt még egy szerkesztői jelenés, Forgács Róbert Na de kérem, Tanár úr!-ja tisztes olvasótábort vonzott, egy Karvalyt még itt is sikerült dedikálnom, az est további részében pedig (egy, a Fumax standjánál gyorsan felhajtott pálinka után) Gaura és Goldenlane kolléganőkkel vitattuk meg éjszakába nyúlóan az élet (főként az írás és a gyereknevelés) nagy kérdéseit. Óvatos duhajok voltunk, éjfélre haza is érkeztem, és akkor azért már kezdtem érezni a nyakamat. De minden jó, ha vége jó: a megfázás elkerült, az olvasók nem kerültek el, szóval jövőre ugyanitt. Vrudlám, Calamóm, veletek pedig még számolunk!