Előre- és hátratekintő, avagy mit és miért (nem) csináltam 2019-ben

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.* Talán ez a legfontosabb (és utólag olyan magától értetődő) felismerés, ami a tavalyi évemet jellemezte.

Ha arról akarok beszélni, mi történt velem írós fronton 2019-ben, praktikus azzal kezdenem, hogy mi nem. Nem jelent meg új regényem; nem adtam le a kiadónak, sőt, nem is fejeztem be semmit. Tavaly ilyenkor még egészen reálisnak tűnt, hogy a két készülőben lévő (pontosabban egy teljesen és egy majdnem kész) first draftom közül év végéig legalább egy, de akár mindkettő végleges formát ölthet és a kezetekbe kerülhet. Ez annak ellenére sem történt meg, hogy mindkettőn rengeteget dolgoztam.

Többségetek a Snaukaszívet várja jobban, és egyben ez az a kötet, ami nekem több nehézséget okoz. Mostanra a problémák nagyobb részét azonosítottam és elhárítottam, még egy fogósabb kérdés van, amit meg kell oldani (ezen még kotlok), aztán jöhet néhány komolyabb átírási munkálat. A másik kézirat (amire hivatkoztam már Főmarsall kisasszony, A halálisten bajnoka és még vagy három munkacímen) ennél lényegesen jobban áll, esélyesen hamarabb is érkezik – bár hogy mikor, azzal kapcsolatban most már inkább nem bocsátkozom jóslatokba. Ennek vannak gyakorlati okai (az ember ugye nem főállásban ír, meg még családja is van, vagyis házasságot működtet és gyerekeket nevel), akadnak kéziratspecifikusak (életemben nem szúrtam el semmit annyira, mint a Snaukaszív first draftját, és sosem gondoltam, hogy a másik ilyen hosszú és összetett lesz – de azt hiszem, a legjobb is, amin valaha dolgoztam), és persze vannak emberi korlátok meg lelki tényezők, amik remekül vissza tudják vetni a munkában az egyszeri írót.

A helyzet az, hogy elfáradtam. Az utóbbi tíz évet gyakorlatilag végigírtam – voltak benne félbehagyott kéziratok és eleve nem megjelentetésre szánt gyakorló írások is, nemcsak a három kiadott (plusz emez két mármajdnem-) regényem –, mellette szakmai kurzusokat végeztem, szakirodalmat olvastam és olvasok, ötödik éve szerkesztek, és igyekszem nagyjából képben lenni a saját műfajommal. Az íróagy ritkán kapcsol ki: még moziba is úgy ülök be, hogy figyelem a kreatív megoldásokat meg a hibákat, és igyekszem tanulni belőlük. És akkor még nem beszéltem az önismereti munkáról, ami kell ahhoz, hogy le tudjak ásni a saját történeteim mélyére, és kibogozzam, milyen téma foglalkoztat éppen.

(És persze, a kimerülésemben az is jelentős szerepet játszik, hogy belevágtam a második kéziratba, mielőtt készre pofoztam volna az elsőt. Régen adatott meg az elvégzett munka öröméből fakadó adrenalinfröccs, rég dőlhettem hátra azzal, hogy „tessék, most megint letettem valamit arra a bizonyos asztalra”. Magamnak kerestem, ezt én is tudom. Jó lecke, többet nem csinálok ilyet.)

Szóval azt hiszem, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy nem vagyok futószalag-író, akinek évente siklanak ki a keze alól az új és még újabb regények. Persze, nyilván akadnak majd rövidebb, kevesebb időt-erőforrást-kreatív energiát igénylő munkáim, vagy épp olyanok, amiket az évek alatt csendesen előkészítettem a háttérben, és „csak” meg kell írni. De kétlem, hogy ez lesz a jellemző. A fenébe is, remélem, hogy nem ez lesz.

És akkor innentől főleg lelkizés meg arspoeticázás jön, akit az ilyesmi nem érdekel, nyugodtan ugorjon az utolsó bekezdésre.

Merthogy amikor épp nem írtam tavaly, akkor főleg azon szenvedtem, hogy jó-jó, de mégis mik a szándékaim? Hová vezet mindaz, amit csinálok; elég jó, elég minőségi-e – vagy lesz-e az valaha is? Nem kellene-e komolyabb témákkal foglalkoznom, túllépni azon, hogy írtam valamit, ami szórakoztat, nemcsak másokat, de magamat is? Több felelősséget vállalni, a Nagyobb Jó szolgálatába állítani a regényeimet, de legalábbis tanítani-nevelni-elgondolkodtatni? Biztos, hogy írhatnék olyasmit, aminek erősebb a társadalmi üzenete, mélyebbek a kulturális gyökerei, újszerűen közelíti meg a zsánert, közben pedig többrétegű vagy tudom is én, milyen. De van annak bármi értelme, hogy a felszínt karcolgatom, miközben olyan remekművek születnek a magyar zsánerben, mint Moskát Anitától az Irha és bőr? Hiszen (gamer párhuzammal élve) szeretem én az olyan játékokat is, mint mondjuk a Dragon Age, de mennyivel többet ad egy Hellblade: Senua’s Sacrifice, ami ténylegesen felkarolja a mentális betegségek ügyét, és úgy állítja a nyilvánosság elé, hogy azzal emberek százainak az életét változtatja meg (és nem mellesleg játékélmény tekintetében is feledhetetlen)?

Piszok nehéz ám úgy dolgozni, ha az ember azon filózik, hogy talán csak tékozolja a tehetségét, és valami egészen mást kellene csinálnia. (Vagy – pláne – nincs is tehetsége, és több hasznot hajtana, ha árut pakolna valamelyik nagyáruházban. De ebbe inkább ne is menjünk bele.)

És itt kanyarodom vissza a bejegyzés első mondatához. A saját lényegemhez.

Igen, egy részem talán vágyik rá, hogy nagy hatású regényeket írjak, áttörjem a zsáner falait, érzékenyítsek és életeket változtassak, netán mentsek meg. Ugyan ki akarna ennél kevesebbet? De a lelkem mélyén tudom, hogy az nem én vagyok. A magasztos téma, a forradalmi újítás, a világmegváltás elvben mind nagyon jól hangzik – amíg mások csinálják. Igen, tetszik a szakmai presztízs gondolata, meg el tudom képzelni, hogy nyomot hagyok, de önmagában ezekért nem ölök valamibe hónapokat-éveket, és nem vállalom fel azt az állandó, hibákat felnagyító, démonokat mutogató, görbe tükörbe bámulást, ami az írás velejárója. Nekem ahhoz más kell.

Két dolog érdekel igazán: a karaktereim személy(iség)e, illetve hogy mi az az adott történetben, ami én vagyok, és mit tesz hozzám mint emberhez az, ha megírom. Nem tudok nem beszüremkedni a saját írásaimba. Ez a két dolog pedig összefügg. Ott van bennem Shastor Pelagios, akinek a testvéréhez való viszonya alapjaiban befolyásolja a személyiségét. Ott van Calamo, a Vizek Ura, aki időtlen időkig vívódik, mielőtt választana A és B dolog között, majd választ, és tovább tépelődik, hogy mi lesz, ha rosszul döntött. Ott van Rosenique St. Aidee, aki egyszerre szeretné, hogy elfogadják és a közösség része legyen, és rémül halálra attól, hogy ehhez fel kell adnia a függetlenségét, és át kell lépnie a saját határait. Ott van Svarioni Halwena, aki annyira görcsösen próbálja jóvátenni, amit elszúrt, hogy egyre csak tovább rontja a helyzetet. Ott van mindenki, aki vagyok vagy aki lenni szeretnék, és ott vannak a saját életem nagy kérdései.

Időbe telt eljutnom a felismerésig, hogy ez pont elég.

Elég, mert mindezzel nem vagyok egyedül. Nem vagyok különleges, megismételhetetlen emberpéldány, így az érzéseim, a gondjaim, a viaskodásaim sem egyedülállóak – mások is megvívják ugyanezeket a csatákat a saját életükben. Nem én vagyok az egyetlen, akinek rendbe kell tennie az önbecsülését, aki küzd azzal (és néha felbukik közben a saját lábában), hogy az élet minden területén elfogadható teljesítményt nyújtson, vagy görcsösen hasznos akar lenni, mintha ki kellene érdemelnie a családja vagy a barátai szeretetét. Vannak Vrudlák, akiket egész fiatalkorukban észszerűtlenül korlátoztak, és meg kell tanulniuk szabadon engedni a bennük rejlő tehetséget – vagy épp egyenlő féllé válni egy kapcsolatban. Vannak Calinák, akiknek újra kell kezdeniük az életüket, miután minden összeomlott körülöttük, vagy akiknek meg kell birkózniuk egy, a környezetükben élő pszichopatával. Vannak Shastorok, akiknek rendezniük kell a családtagjaikkal való kapcsolatukat, akkor is, amikor a rendezés azt jelenti, hogy valakit kizárnak az életükből, és akkor is, ha netán végül visszaengedik. Saját bőrömön tapasztaltam, mennyit tud segíteni egy jókor olvasott könyv, ami felvértez a harcaimban, és megmutatja, hogy nem vagyok reménytelen helyzetben. Ha csak egyetlen Vare Pelagios él a világban, aki a Karvalyszárnyon olvasása után felhívta a rég megbántott testvérét, az pedig békejobbot nyújtott, akkor már örülök, hogy megírtam. Ha nincs – akkor majd lesznek más könyveim, más témáim, amelyekhez jobban és tudatosabban nyúlok, és hiszem, hogy megtalálják azokat, akiknek épp erre lesz szükségük.

Aztán persze lehet, hogy egy szép nap megírom A Regényt, ami megváltja a világot, átlépi a zsánerek határait, újradefiniálja az irodalmat, és összeverekszik rajta a Netflix meg a Disney. Vagy (tekintve, hogy ez kevéssé valószínű) egyszer csak belekezdek az olykor emlegetett, nagy epikus történetfolyamba, ami kora tizenéves korom óta mocorog bennem, de még mindig nem tudom, kiengedem-e valaha. Egy viszont biztos: nem szeretnék megrekedni ott, ahol most tartok, és nem szándékozom önmagamat ismételni. Keresem a kihívásokat, a nehézséget, érdekel, hogy egy-egy szokatlan koncepciót meg lehet-e valósítani (vagy még inkább az, hogy hogyan, milyen áron). Minden regényemből tanulni akarok, bővíteni az eszköztáramat, és ha már az előbb gamerkedtünk: szintet lépni és unlockolni azt a bizonyos következő pályát, ami szebb, gazdagabb és még nehezebb, mint az előzőek voltak. (Ugye játszottatok a GRIS-szel? Játsszatok.)

Szóval ja. Nem akarok, nem is tudnék mást adni, csak mi lényegem. És amióta mindezt letisztáztam magamban, ritkábban flashel be a „de hát úgyis szar vagyok, mindennel egyetemben, amit csinálok” érzés.

És hogy mindennek fényében mi várható az idén? Ilyenkor szoktam megfogadni, hogy jóóó aktív leszek a közösségi platformokon, beleértve az instát meg minden egyebet is, meg még ráadásul majd a blogot is normálisan vezetem. Szerintem mindannyian tudjuk, hogy ez most sem fog megvalósulni. Inkább kevesebbet szólok (főleg, amíg ez a kevésbé látványos, de legalább melós fázis tart), de tudjatok róla, hogy közben megy a munka, alakulnak a történetek, és nem a fiókomnak szánom őket. Hogy aztán melyikből mikor lesz valami, azzal kapcsolatban most már végképp nem merek nyilatkozni – de ha lesznek ezzel kapcsolatos híreim, nem fogom megtartani őket magamnak.

*Madách Imre: Az ember tragédiája

Előre- és hátratekintő, avagy mit és miért (nem) csináltam 2019-ben” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Sasa Gal

    Tudom, hogy Te is tudod, de azért szeretném tudatni Veled, hogy – gondolom – sok emberrel együtt biztos vagyok benne, hogy a jó/megfelelő úton jársz.
    Azt is nyilván tudod, (nálam is jobban), hogy ez nem egy autósztráda, sokkal inkább egy kacskaringós hegyi ösvény. Biztos vagyok benne, hogy sok szép csoda vár Rád, mielőtt eljutsz a végére. Hajrá, és Jó Utat!😍👍😃

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s