Évértékelő

Még soha nem írtam ilyen jellegű bejegyzést, de annyi minden történt, illetve változott ebben az évben írós szempontból, hogy – a teljesség igénye nélkül – úgy érzem, érdemes visszaemlékezni egy picit.
2012 azzal kezdődött, amivel 2011-nek vége szakadt: az első Aranymosással. Nemhogy versenyben voltam, de iszonyú sok kommentet és lájkolást kaptam a dépé második részére is (ami azt hiszem, január közepén került ki a holnapra), csillagozással pedig egészen a kupások decemberi felkerüléséig vezettem is az oldal toplistáját. Megjött a hír, hogy olvasnak, és mire feldolgoztam, hogy ez az első igazi megmérettetésem, a negatív lektori is. Nem volt jó érzés, bár utólag tökéletesen indokoltnak láttam (most meg… hajaj!). Az sem változtatott a kedélyemen, amire utólag roppant büszke vagyok: hogy a Halál Vörös Vonala fedőnéven futó vendégszerkesztő engem olvasott legtovább, véleményét pedig így foglalta össze: “Tulajdonképpen az „olvashatóság” szintjét nálam két történet ütötte meg, ezekben jutottam fél oldalnál tovább: Kae West és Andrew Lucas McIlroy írásában.” Sajnos azóta sem derült ki, kit tisztelhetünk HVV-ben, de azt mondják, ez nagy dicséret. Mindenesetre, mire megkaptam a lektori véleményt, már lehetett tudni, hogy a kiadó íróiskola indítását tervezi, számomra pedig nem volt kérdés, hogy ott akarok lenni.
Tavasszal indult a két hónapos alapozó kurzus (amiről azóta sem sikerült bejegyzést írnom, de csoporttársaim összefoglalóit elolvashatjátok itt, illetve itt) – a részvételt nehezítette, hogy akkor már terhességem elején jártam, és bizony masszívan hánytam, utána pedig jött egy brutális írástechnikai görcs. Jó előre figyelmeztettek a jelenségre, mégis nehéz volt megélni, hogy az ember leír két mondatot egy hónap leforgása alatt (holott napi négy-öt oldalakat szokott, amikor épp jó passzban van), és abban is csak a hibát látja. Fogalmam sincs, mikorra lendültem volna át a holtponton, ha nincs a második fantasztikus kéziratok éjszakája, illetve nem jön a levél a Könyvmolyképzőtől, hogy kérik vissza a dépét bizonyos alapvető javítások elvégzése után. Határidőt akkor még nem mondtak, szóval tetszik-nem tetszik, le kellett számolnom a válsággal.
Ilyetén az ősz ismételten az Aranymosás jegyében telt. Eleinte pokolian szenvedtem, aztán belelendültem az átdolgozásba. Hozzátársult a suli folytatásaként a leírás kurzus, ahonnan december elején sikerült kicsöppennem egy időre: nyolcadikán megszületett Eszter lányom. Elég fanatikus voltam ahhoz, hogy a kórházi ágyon is a dépé kinyomtatott lapjait korrektúrázzam, és bár úgy készültem, decemberben szabin leszek, mégis haladtam valamicskét, bár jóval lassabban, mint eddig. De mindjárt itt az új év, amikor rákapcsolhatok! Márciusra kész leszek, ha a fene fenét eszik is!

És a lényeg, ami miatt az egész összefoglalóba belevágtam:

Brutálisan sokat változott a szemléletem az Aranymosás, illetve a suli óta. Eleve azzal sem voltam tisztában, hogy az írás tanulható (hacsak nem az ember saját bőrén), illetve létezik olyan, hogy írástechnika. Illetve elvben talán sejtettem, még azt is, hogy nem ördögtől való, a fontossága azonban csak most jutott el a tudatomig. Miután az első kéziratéj után (2011 nyarán) végre beláttam, hogy igenis író akarok lenni, és lehetőleg nemcsak hobbiszinten (mi lehet annál jobb, mint hogy az ember egész nap csak történeteket mesél, most komolyan?), ennek éppen itt is volt az ideje. Amellett, hogy a suliban az elméleti tudás mellé iszonyú sok személyre szabott, gyakorlati segítséget is kapunk, elkezdtem falni az írástechnikával foglalkozó könyveket. Amit már elfogyasztottam, és melegen ajánlok mindenkinek: Stephen King: Az írásról, Egri Lajos: A drámaírás művészete, Alexander Steele (szerk.): Kezdő írók kézikönyve, valamint a két kötelező Orson Scott Cardtól: How to Write Science-Fiction and Fantasy, illetve Characters and Viewpoint.

Rengeteget segítettek Koronásaim és tesztolvasóim is (közülük bétámat, Khimet, illetve James Libertyt emelném ki), íróiskolás csoporttársaim, valamint a kéziratéjen az SFmag profikból álló, elkötelezett gárdája – nekem név szerint Kleinheincz Csilla, László Zoltán, Juhász Viktor és Markovics Botond (Brandon Hackett) mondott sallangmentes és roppant konstruktív véleményt.

És akkor új év meg a vonatkozó elképzeléseim. Gatyába rázom a dépét, aztán remélem, ezúttal megüti a szintet. Nagyon vicces egyébként, úgy érzem, mintha a kettesért hajtanék egy iszonyú összetett vizsgán, ahol csak nagyjából sejtem a követelményeket (és ebben az a mókás, hogy világéletemben kiborított, ha valahol csak négyesre szerepeltem). Azután még a jövő zenéje, mibe fogok. Ha a dépé jól szerepel, esélyesen maradok ebben a világban, vagyis koronázok, de szerepel a terveim között a Királyok újrakezdése (ha összejön annyi szabadidő család mellett, bele akarok vágni vele a NaNoWriMóba), valamint Eméék sztorija is, amihez nem teljesen kizárt, hogy valami steampunk beütésű háttérvilágot kreálok. Aztán persze kérdés, két gyerek mellett mindebből mennyi valósul meg. Nagyon drukkolok magamnak Aranymosáson, de ha nem lesz belőle semmi, akkor sem fogom letenni a tollat. A suli folytatódik, ha minden igaz, és feltett szándékom, hogy a továbbiakban is ott leszek. Azt még nem tudom, mikor folytatom (ha egyáltalán) az adminkodást Imagine-en, vagy hogy mennyire sűrűn lesznek feltöltéseim, de egy biztos: tudom, honnan indultam, és nem is fogok elfeledkezni róla.

Végezetül boldog új évet kívánok mindannyiótoknak, és köszönöm, hogy velem tartotok!

Egészséges, lány és nem nagyon fogtok hallani rólam :)

Kicsi lányom nyolc nappal ezelőtt, hajnalban érkezett. Decemberben ne nagyon várjatok tőlem életjelet, hogy azután mi lesz, azt pedig még nem sejtem (azon kívül, hogy márciusra harckész dépé). Fészen gyakrabban fogok jelentkezni, mint itt, de azt sem viszem túlzásba.
Viszont ehhez a bejegyzéshez kapcsolódva: az utóbbi napokban az alvásra jutó kurta óráimban egyre-másra Valiannak jut a főszerep. Egymásra hangolódás teljesítve, én úgy érzem. Most sajnálom csak, hogy pont róla nincs képem, illetve van egy-kettő, szépek is, de nem azok a telitalálatosan belefeledkezve bámulósak, mint Loghor meg Asto. De hát first world problem, meg különben is, bámulom én most a lányomat eleget.
Szóval ha addig nem járnék erre, minden kedves olvasómnak/írótársamnak boldog ünnepeket kívánok! Ölellek benneteket!

Pedig lehetetlennek tűnt…

Sokadszor említem (bár itt talán csak másodszor) a nyolcszázezer karakteres álomlimitet. A tisztánlátás kedvéért: egymillió-ötvenezerről indultam (ennyi volt a tavaly beadott “végleges” dépé hossza, ez az a verzió, ami jelenleg is olvasható Imagine-en és Merengőn), és azzal az instrukcióval vágtam az újonnan beadandóba, hogy bizony nyolcszázezer alá kell szorítani. Biztos voltam benne, hogy nem fog menni… és tessék! Örömmel jelentem, csak úgy olvadnak le ezresével, helyenként tízezresével a felesleges betűk, feszesedik a cselekmény, rövidülnek vagy épp eltűnnek a(z öncélú) párbeszédek, egyszerűbb és tisztább a stílus. Időnként elkap az “OMG, mit képzeltem én, hogy ezt beadtam?” életérzés, de mivel pontosan emlékszem, mit, nem foglalkozom tovább a dologgal. Örülök, hogy most már többet tudok az írásról, mint egy évvel ezelőtt, és köszönöm Beának, hogy rámutatott a legnagyobb gyengeségemre.
Ami pedig a nyolcszázezres álomhatárt illeti: már alatta vagyok. Magánszorgalomból kitűztem a hétszázat, de ha hétszázötven lesz belőle, akkor sem keseredek el. És higgyétek el: érdemi dolog nem marad ki (na jó, azt sajnálni fogom, amikor (szpojler) Loghor levágta Wiyemort, de van ott bőven egyéb tápolás is, szóval nem ér bennünket tragédia. :))
Ha van olyan jelenet, aminek szívesen látnátok az új verzióját, tessék közölni, itt is, fészen is elértek. Tesztolvasókra ez persze nem vonatkozik, hiszen ők látják az egészet. Azt már tudjátok, Mazsin és Merin miért nem frissítem, de egy-egy részletet szívesen elpöttyintek, ha van rá igény. Felrakom PDK-ba, vagy ide, vagy is, vagy valami. 🙂 Ha meg inkább egyben akartok majd meglepődni a változásokon, akkor tessék kivárni, amíg az idei pályázatról is kirúgnak. XD