Előre- és hátratekintő, avagy mit és miért (nem) csináltam 2019-ben

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.* Talán ez a legfontosabb (és utólag olyan magától értetődő) felismerés, ami a tavalyi évemet jellemezte.

Ha arról akarok beszélni, mi történt velem írós fronton 2019-ben, praktikus azzal kezdenem, hogy mi nem. Nem jelent meg új regényem; nem adtam le a kiadónak, sőt, nem is fejeztem be semmit. Tavaly ilyenkor még egészen reálisnak tűnt, hogy a két készülőben lévő (pontosabban egy teljesen és egy majdnem kész) first draftom közül év végéig legalább egy, de akár mindkettő végleges formát ölthet és a kezetekbe kerülhet. Ez annak ellenére sem történt meg, hogy mindkettőn rengeteget dolgoztam.

Többségetek a Snaukaszívet várja jobban, és egyben ez az a kötet, ami nekem több nehézséget okoz. Mostanra a problémák nagyobb részét azonosítottam és elhárítottam, még egy fogósabb kérdés van, amit meg kell oldani (ezen még kotlok), aztán jöhet néhány komolyabb átírási munkálat. A másik kézirat (amire hivatkoztam már Főmarsall kisasszony, A halálisten bajnoka és még vagy három munkacímen) ennél lényegesen jobban áll, esélyesen hamarabb is érkezik – bár hogy mikor, azzal kapcsolatban most már inkább nem bocsátkozom jóslatokba. Ennek vannak gyakorlati okai (az ember ugye nem főállásban ír, meg még családja is van, vagyis házasságot működtet és gyerekeket nevel), akadnak kéziratspecifikusak (életemben nem szúrtam el semmit annyira, mint a Snaukaszív first draftját, és sosem gondoltam, hogy a másik ilyen hosszú és összetett lesz – de azt hiszem, a legjobb is, amin valaha dolgoztam), és persze vannak emberi korlátok meg lelki tényezők, amik remekül vissza tudják vetni a munkában az egyszeri írót.

A helyzet az, hogy elfáradtam. Az utóbbi tíz évet gyakorlatilag végigírtam – voltak benne félbehagyott kéziratok és eleve nem megjelentetésre szánt gyakorló írások is, nemcsak a három kiadott (plusz emez két mármajdnem-) regényem –, mellette szakmai kurzusokat végeztem, szakirodalmat olvastam és olvasok, ötödik éve szerkesztek, és igyekszem nagyjából képben lenni a saját műfajommal. Az íróagy ritkán kapcsol ki: még moziba is úgy ülök be, hogy figyelem a kreatív megoldásokat meg a hibákat, és igyekszem tanulni belőlük. És akkor még nem beszéltem az önismereti munkáról, ami kell ahhoz, hogy le tudjak ásni a saját történeteim mélyére, és kibogozzam, milyen téma foglalkoztat éppen.

(És persze, a kimerülésemben az is jelentős szerepet játszik, hogy belevágtam a második kéziratba, mielőtt készre pofoztam volna az elsőt. Régen adatott meg az elvégzett munka öröméből fakadó adrenalinfröccs, rég dőlhettem hátra azzal, hogy „tessék, most megint letettem valamit arra a bizonyos asztalra”. Magamnak kerestem, ezt én is tudom. Jó lecke, többet nem csinálok ilyet.)

Szóval azt hiszem, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy nem vagyok futószalag-író, akinek évente siklanak ki a keze alól az új és még újabb regények. Persze, nyilván akadnak majd rövidebb, kevesebb időt-erőforrást-kreatív energiát igénylő munkáim, vagy épp olyanok, amiket az évek alatt csendesen előkészítettem a háttérben, és „csak” meg kell írni. De kétlem, hogy ez lesz a jellemző. A fenébe is, remélem, hogy nem ez lesz.

És akkor innentől főleg lelkizés meg arspoeticázás jön, akit az ilyesmi nem érdekel, nyugodtan ugorjon az utolsó bekezdésre.

Merthogy amikor épp nem írtam tavaly, akkor főleg azon szenvedtem, hogy jó-jó, de mégis mik a szándékaim? Hová vezet mindaz, amit csinálok; elég jó, elég minőségi-e – vagy lesz-e az valaha is? Nem kellene-e komolyabb témákkal foglalkoznom, túllépni azon, hogy írtam valamit, ami szórakoztat, nemcsak másokat, de magamat is? Több felelősséget vállalni, a Nagyobb Jó szolgálatába állítani a regényeimet, de legalábbis tanítani-nevelni-elgondolkodtatni? Biztos, hogy írhatnék olyasmit, aminek erősebb a társadalmi üzenete, mélyebbek a kulturális gyökerei, újszerűen közelíti meg a zsánert, közben pedig többrétegű vagy tudom is én, milyen. De van annak bármi értelme, hogy a felszínt karcolgatom, miközben olyan remekművek születnek a magyar zsánerben, mint Moskát Anitától az Irha és bőr? Hiszen (gamer párhuzammal élve) szeretem én az olyan játékokat is, mint mondjuk a Dragon Age, de mennyivel többet ad egy Hellblade: Senua’s Sacrifice, ami ténylegesen felkarolja a mentális betegségek ügyét, és úgy állítja a nyilvánosság elé, hogy azzal emberek százainak az életét változtatja meg (és nem mellesleg játékélmény tekintetében is feledhetetlen)?

Piszok nehéz ám úgy dolgozni, ha az ember azon filózik, hogy talán csak tékozolja a tehetségét, és valami egészen mást kellene csinálnia. (Vagy – pláne – nincs is tehetsége, és több hasznot hajtana, ha árut pakolna valamelyik nagyáruházban. De ebbe inkább ne is menjünk bele.)

És itt kanyarodom vissza a bejegyzés első mondatához. A saját lényegemhez.

Igen, egy részem talán vágyik rá, hogy nagy hatású regényeket írjak, áttörjem a zsáner falait, érzékenyítsek és életeket változtassak, netán mentsek meg. Ugyan ki akarna ennél kevesebbet? De a lelkem mélyén tudom, hogy az nem én vagyok. A magasztos téma, a forradalmi újítás, a világmegváltás elvben mind nagyon jól hangzik – amíg mások csinálják. Igen, tetszik a szakmai presztízs gondolata, meg el tudom képzelni, hogy nyomot hagyok, de önmagában ezekért nem ölök valamibe hónapokat-éveket, és nem vállalom fel azt az állandó, hibákat felnagyító, démonokat mutogató, görbe tükörbe bámulást, ami az írás velejárója. Nekem ahhoz más kell.

Két dolog érdekel igazán: a karaktereim személy(iség)e, illetve hogy mi az az adott történetben, ami én vagyok, és mit tesz hozzám mint emberhez az, ha megírom. Nem tudok nem beszüremkedni a saját írásaimba. Ez a két dolog pedig összefügg. Ott van bennem Shastor Pelagios, akinek a testvéréhez való viszonya alapjaiban befolyásolja a személyiségét. Ott van Calamo, a Vizek Ura, aki időtlen időkig vívódik, mielőtt választana A és B dolog között, majd választ, és tovább tépelődik, hogy mi lesz, ha rosszul döntött. Ott van Rosenique St. Aidee, aki egyszerre szeretné, hogy elfogadják és a közösség része legyen, és rémül halálra attól, hogy ehhez fel kell adnia a függetlenségét, és át kell lépnie a saját határait. Ott van Svarioni Halwena, aki annyira görcsösen próbálja jóvátenni, amit elszúrt, hogy egyre csak tovább rontja a helyzetet. Ott van mindenki, aki vagyok vagy aki lenni szeretnék, és ott vannak a saját életem nagy kérdései.

Időbe telt eljutnom a felismerésig, hogy ez pont elég.

Elég, mert mindezzel nem vagyok egyedül. Nem vagyok különleges, megismételhetetlen emberpéldány, így az érzéseim, a gondjaim, a viaskodásaim sem egyedülállóak – mások is megvívják ugyanezeket a csatákat a saját életükben. Nem én vagyok az egyetlen, akinek rendbe kell tennie az önbecsülését, aki küzd azzal (és néha felbukik közben a saját lábában), hogy az élet minden területén elfogadható teljesítményt nyújtson, vagy görcsösen hasznos akar lenni, mintha ki kellene érdemelnie a családja vagy a barátai szeretetét. Vannak Vrudlák, akiket egész fiatalkorukban észszerűtlenül korlátoztak, és meg kell tanulniuk szabadon engedni a bennük rejlő tehetséget – vagy épp egyenlő féllé válni egy kapcsolatban. Vannak Calinák, akiknek újra kell kezdeniük az életüket, miután minden összeomlott körülöttük, vagy akiknek meg kell birkózniuk egy, a környezetükben élő pszichopatával. Vannak Shastorok, akiknek rendezniük kell a családtagjaikkal való kapcsolatukat, akkor is, amikor a rendezés azt jelenti, hogy valakit kizárnak az életükből, és akkor is, ha netán végül visszaengedik. Saját bőrömön tapasztaltam, mennyit tud segíteni egy jókor olvasott könyv, ami felvértez a harcaimban, és megmutatja, hogy nem vagyok reménytelen helyzetben. Ha csak egyetlen Vare Pelagios él a világban, aki a Karvalyszárnyon olvasása után felhívta a rég megbántott testvérét, az pedig békejobbot nyújtott, akkor már örülök, hogy megírtam. Ha nincs – akkor majd lesznek más könyveim, más témáim, amelyekhez jobban és tudatosabban nyúlok, és hiszem, hogy megtalálják azokat, akiknek épp erre lesz szükségük.

Aztán persze lehet, hogy egy szép nap megírom A Regényt, ami megváltja a világot, átlépi a zsánerek határait, újradefiniálja az irodalmat, és összeverekszik rajta a Netflix meg a Disney. Vagy (tekintve, hogy ez kevéssé valószínű) egyszer csak belekezdek az olykor emlegetett, nagy epikus történetfolyamba, ami kora tizenéves korom óta mocorog bennem, de még mindig nem tudom, kiengedem-e valaha. Egy viszont biztos: nem szeretnék megrekedni ott, ahol most tartok, és nem szándékozom önmagamat ismételni. Keresem a kihívásokat, a nehézséget, érdekel, hogy egy-egy szokatlan koncepciót meg lehet-e valósítani (vagy még inkább az, hogy hogyan, milyen áron). Minden regényemből tanulni akarok, bővíteni az eszköztáramat, és ha már az előbb gamerkedtünk: szintet lépni és unlockolni azt a bizonyos következő pályát, ami szebb, gazdagabb és még nehezebb, mint az előzőek voltak. (Ugye játszottatok a GRIS-szel? Játsszatok.)

Szóval ja. Nem akarok, nem is tudnék mást adni, csak mi lényegem. És amióta mindezt letisztáztam magamban, ritkábban flashel be a „de hát úgyis szar vagyok, mindennel egyetemben, amit csinálok” érzés.

És hogy mindennek fényében mi várható az idén? Ilyenkor szoktam megfogadni, hogy jóóó aktív leszek a közösségi platformokon, beleértve az instát meg minden egyebet is, meg még ráadásul majd a blogot is normálisan vezetem. Szerintem mindannyian tudjuk, hogy ez most sem fog megvalósulni. Inkább kevesebbet szólok (főleg, amíg ez a kevésbé látványos, de legalább melós fázis tart), de tudjatok róla, hogy közben megy a munka, alakulnak a történetek, és nem a fiókomnak szánom őket. Hogy aztán melyikből mikor lesz valami, azzal kapcsolatban most már végképp nem merek nyilatkozni – de ha lesznek ezzel kapcsolatos híreim, nem fogom megtartani őket magamnak.

*Madách Imre: Az ember tragédiája

Snaukáék háza táján

Ma van egy éve annak, hogy befejeztem a Snaukaszívet. Legalábbis (ahogy hívni szoktuk) a first draftot, azaz az első verziót, ami ilyenkor még rengeteg javítást igényel.

Aki figyeli a posztjaimat facebookon (vagy akár itt), tudja, hogy azóta megírtam egy másik, igen hosszú regényt is, majd azt is letettem pihenni, és újra elővettem Zurvanékat, hogy formába hozzam őket.

Mi a helyzet aktuálisan?

ss
Napra pontosan egy évvel ezelőtt

A Snaukaszív első draftja ezer sebből vérzett. Nem arról volt szó, hogy itt-ott ki kell húzni egy szóismétlést (first draftnál sosem ilyen egyszerű a helyzet), hanem lényegesen több átírást, átdolgozást igénylő problémákról. Összeraktam egy kéziratot, amiben egyik romantikus szál se működött, a sztori felénél jöttem rá, hogy nem is az felelős Bartillia ostromáért, akiről évekig hittem, és egy bizonyos régi szereplőt rohadtul nem kellett volna megölnöm a kötet harmadánál. Még többet szenvedtem azon, hogy bárhonnan is nézem, ennek a történetnek sok szempontból Svarioni Yondican a főszereplője, márpedig nem akartam, hogy ő legyen. Halwena mint hősnő nem állt össze, a háttérvilág még kevésbé, és egyre csak gyűltek a jegyzetek, hogy “ezt majd máshogy kell csinálni”, “ja, meg ezt és emezt is”. Nem túlzás, hogy menekültem abba a másik regénybe, amiről egyébként menet közben is éreztem, hogy nagyságrendekkel jobban sikerül, még ha bizonyos részeivel annak is meg kellett küzdenem.

Sokáig írtam Rosenique-ék történetét, de kellett az a szünet a Snaukaszívnek. Kellett, hogy eltávolodjak, és objektíven lássam a hibáit – és még inkább kellett, hogy érzelmileg is kipihenjem őket. Sokáig rájuk se tudtam nézni, és a Karvalyszárnyont is úgy vettem kézbe, hogy újraolvassam a javításokhoz, mint akinek a fogát húzzák.

Aztán egy tavaszi napon belém vágott, micsoda iszonyatos (ugyanakkor sajnos nem egyedülálló) terhet cipel a kedvenc snaukaszívbeli karakterem, és micsoda írói felelősség az, ha én erről tabuk nélkül, ténylegesen írni akarok. A látszat kedvéért szidtam magam miatta egy kicsit, de ez volt az a pont, ahol visszatért a lelkesedésem. Akkor már vártam, hogy megint fejest ugorjak a kígyóverembe.

Fejest ugrottam, csak hogy rájöjjek, a helyzet még sokkal rosszabb, mint amilyenre emlékeztem. Csakhogy most már ez sem tudott eltántorítani.

kép
Ilyen érzés megírni, illetve átdolgozni a first draftot. Tényleg ilyen.

Újraolvastam a kéziratot, átpörgettem a(z akkor épp negyven oldalra rúgó) jegyzeteimet, koncepciókat dobtam a kukába, eldöntendő kérdéseket vettem elő újra. Próbajeleneteket írtam a románchoz, kivágtam az egyik szemszögkaraktert, átütemeztem bizonyos eseményeket, és végre sikerült logikusan levezetnem, ki bujtotta fel a Bartilliát lerohanó zsoldoscsapatokat. Helyszíneket dolgoztam ki, településeket neveztem át, rávettem Yondicant, hogy végre megnyíljon előttem, és megértettem, hogyan jár be ellentétes utat a történet során Zurvan és Halwena.

A munka messze nincs kész, de most megint olyan szakaszba értem, ahol a meghozott döntéseknek érniük és ülepedniük kell, hogy azután teljes biztossággal tudjak rájuk építeni. Ezt az időt megint a másik kéziratommal fogom tölteni. Ott jóval kevesebb a javítanivaló – nekiugrom, legyűröm, kiküldöm a tesztolvasó csapatnak, majd ha leokézzák, a kiadónak is. De aztán ismét visszatérek Zurvanékhoz, hogy abba a végső formába öntsem a történetüket, amibe érdemlik. Tudom, hogy már így is hosszúra nyúlt a várakozás – én is jobban szeretném, ha rég ott figyelnének a könyvespolcon, mindannyiunk megelégedésére. Azt mindenképp megígérem, hogy ezután is tájékoztatlak benneteket a fejleményekről, és ki tudja, talán még egy igen kellemes meglepetésem is lesz számotokra kárpótlásul, amiért ennyit kell várnotok. 🙂

Work, work, work – 2018 röviden

Majdnem két egész könyvet írtam tavaly. Vagy egyet se, attól függően, honnan nézzük. Egy biztos: munkával teli, kimerítő év volt, és ezt a legkevésbé sem panasznak szánom.

Még 2017 őszén vágtam bele abba, amiért már régóta – és joggal – ütöttétek a fejemet: a Karvalyszárnyon folytatásába. Az év első fele el is ment rá, hogy befejezzem, és csak részben azért, mert hosszú lett. Nem vagyok elégedett a végeredménnyel: alaposan át fogom dolgozni, mielőtt a kiadóba, onnan pedig elétek kerülhetne. Tudom, hogy várjátok, szóval igyekszem, de szeretném a lehető legjobb munkát letenni az asztalra. Sietek vele, ahogy csak tudok.

Halwena
Snaukaszív – Kocsondi Nelli munkája

A Snaukaszívvel párhuzamosan bejártam a KRE Tolkien-kurzusára is, amit meleg szívvel ajánlok. Minden előadást végigjegyzeteltem, leginkább persze nem az anyagot írtam le, hanem mindazt, ami eszembe jutott róla a saját történeteimhez. Egy teli füzettel és két történetötlettel lettem gazdagabb, amelyek a Snaukaszív befejezésével egyre jobban foglalkoztattak.

cap
Tolkien-kurzus, hadi felszerelés 🙂

Sokszor elmondtam már, hogy ha elkészülök egy kézirattal, mindig beteszem a fiókba pihenni, és csak néhány hónap múlva veszem elő, hogy átnézzem és alaposan átdolgozzam. A köztes időt általában hülyeségekre cseszem el – de most elhatároztam, hogy nem lesz ilyen. Három nappal azután, hogy kitettem a felkiáltójelet az utolsó mondat végén, már írtam az új regényt. Rosenique St. Aidee és a többi isteni kiválasztott története régóta izgatja a fantáziámat, és engem is meglepett, milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Oldalakra vagyok a befejezéstől, köszönhetően nem kis részben a novemberi hajrának. A kézirat jobb híján egyelőre a Főmarsall kisasszony címet viseli, de gyanítom, hogy lesz ez még így se.

rose_végleges
Főmarsall kisasszony – Füle Viktória munkája

Mindemellett igyekeztem aktivizálni magam a facebookon. Ezt idén sem szándékozom másként csinálni – sőt, szeretném más platformokra is kiterjeszteni a dolgot. Egyebek mellett a blogot is jó lenne rendszeresebben frissíteni. Tavaly alig néhány bejegyzést írtam – beszámoltam az éves Tolkien-napról, összeszedtem tíz romantikával kapcsolatos érdekességet a regényeimből, kerestünk együtt nevet egy leendő új szereplőnek (még nincs neki), és kétszer is szóba került a Snaukaszív –, idén többet szeretnék. Aztán majd meglátjuk, végül mire lesz kapacitásom. Ha érdekel benneteket valamilyen téma, mindenesetre szóljatok, és felveszem a listára.

Végül – szeretnék jó pap lenni (tudjátok, az a fajta, aki holtig tanul, aztán mégis hülyén hal meg). Sorakozik egy-két írástechnikai könyv a listámon, na meg néhány kísérleti regényötlet, amivel jó lenne foglalkozni. De a prioritás a fent említett két kézirat gatyába rázása. Őszintén örülnék, ha még az idén kézbe vehetnénk mindkettőt. Ami rajtam áll, meg is fogom tenni ezért.

Tíz érdekesség a Snaukaszívről

Bár azóta már újabb regényen dolgozom (és facebookon szorgalmasan kérdezgetem is, hogy szerintetek ez vagy az a név milyen egyéniséget takarhat a szereplők közül), azért a Snaukaszív is ott van a gondolataim között. Tegnap is belelapoztam egy kicsit, akkor jutott eszembe, hogy megosztok veletek néhány izgalmas apróságot, ami azért mégsem lövi le a regény sztoriját. Lássuk!

  1. A történet központi témája a változás. A főbb szereplők mindegyikének alapvető változás áll be az életében, ami után nem tudják, vagy nem akarják úgy folytatni, ahogyan addig éltek. Leginkább azt nézhetjük végig, ki hogyan indul új útra, és ott mi vár rá.

  1. A Karvalyszárnyon két részből állt (Bartillia után, Graingem alatt). A Snaukaszív háromra oszlik el, ezek cím szerint: A tűeső, Fiak és leányok, illetve A báró és a királyné.

  1. Mint a fentiekből is látszik: Míg az előző kötetben Fatökű Talagart, Angarossa királyát ismertük meg, most Riil uralkodójának feleségéhez, Varqirához lesz szerencsénk. A hölgy nem csak első blikkre áll igen távol attól, ahogyan egy királynét elképzelnénk. Ádáz Varqiraként is szokták emlegetni – persze ez semmiség ahhoz képest, hogy egy bizonyos bárónak pedig Asszonygyilkos Yondican a beceneve.

Yondican
Fiatalkori kép őbáróságáról – Lex H. Caulfield alkotása

  1. Shastor és Arinka, no meg a legtöbb Karvaly története lezárult az első kötet lapjain. A csapatból (Calinát nem számítva) Zurvan és Reynir sorsát követjük tovább, rajtuk kívül pedig Vare és Halwena kap szerepet az előző szereplőgárdából. Aggodalomra viszont semmi ok, Riil is bővelkedik érdekes figurákban, akiket a történet végére jól meg lehet szeretni (vagy netán el lehet siratni).

B+
Vare, Calina és Zurvan – Isobel illusztrációja a Karvalyszárnyonhoz

  1. Ha már Reynir: felcserünk ezúttal hazai terepre téved, de ennek nem mindig örül, őneki pedig mondhatjuk, hogy sehol sem örülnek. Viselt dolgai rendre utolérik, legyen szó akár arról, ahogyan a saját családjával bánt, akár arról, ahogyan másokéval.

  1. Senkiföldi Tryster, a riili pusztaság önjelölt haramiabárója az egyik olyan ember, akinek jobban járna, ha sosem kerülne a szeme elé. Annak ellenére, hogy két (már meghalt) feleségétől hét gyereke született, akik közül öt él, virul és szerepel a regényben, Tryster egyáltalán nem az a kedélyes családapa, aki kellemesebb körülmények esetén lehetne.

Tryster
Senkiföldi Tryster – Kéri Dorina Beáta portréja

  1. Riil nemesei között egy egészen speciális formája dívik a magázódásnak: férfi tegez férfit, nő tegez nőt, férfiak és nők viszont önözik egymást, akkor is, ha egész közeli rokonok.

– Nem volt se több, se más célom, mint hogy méltóságoddal találkozzam, báró – jelentette ki végül a lány. – Hogy feltegyem önnek ezt az egyetlen kérdést, és hogy emlékeztessem rá: még ha a jegyességünk véget is ért, az ellenségünk közös. Ott, ahonnan én jövök, ez többnyire elég egy szövetséghez.
– Ott, ahonnan ön jön, és ahol a szövetséget zsoldosok mérik kialkudott sarcban, elhiszem, hogy elég. – Yondican hangja nem enyhült, fanyar volt és rendreutasító. – Az ellenségem az enyém, grófnő, és az, hogy önök sajnálatos módon az útjába kerültek, még nem tesz bennünket szövetségesekké.

  1. Nem a snauka az egyetlen állat, ami felbukkan a riili Senkiföldjén, bár persze belőlük sem lesz hiány. Találkozunk viszont még rájuk vadászó kígyászölyvvel és jó néhány zsiványmadárral is – utóbbiaknak is egy létező állat, a kea volt az alapja.

  1. Természetesen a rengeteg kígyó jelenléte speciális fegyverek felbukkanásához is vezet, de Calina íjának és Zurvan késeinek is bőségesen jut majd szerep.

  1. Végül talán a legizgalmasabb, de mindenképp legbulvárosabb érdekesség: A Snaukaszív lapjain nem kevesebb, mint négy különböző házassági ajánlatra kerül sor. Szándékosan nem a lánykérés szót használom – hiszek a nemek egyenlőségében, így olyan is történik, amikor a hölgy kéri meg a férfi kezét. Azt nem árulom el, hány igen és hány nem hangzik el válasz gyanánt; lesz ilyen is, meg olyan is, de hogy milyen arányban, az maradjon meglepetés.

 

A gép forog. Ethiro pihen

Egy egész napi (sőt, most már jó néhány heti) feszített munka után tegnap kitettem a pontot felkiáltójelet a Snaukaszív utolsó mondatának végén.

Hogyan tovább?

Sokszor és sokat beszéltem már a munkamódszereimről. Azért veszem elő újra a témát, hogy ne legyenek félreértések.

Kész van-e a Snaukaszív? Igen. És nem.

Kész van abban az értelemben, hogy végigírtam. Befejeztem. Van egy kétszázötvennyolc A/4-es oldal (százhuszonkétezer-négyszáznyolcvannyolc szó, nyolcszázötvenezer-négyszáznyolcvankilenc leütés) hosszúságú kéziratom, aminek van eleje, közepe meg vége. Nem volt kis munka, elhihetitek.

ss

Nincs kész abban az értelemben, hogy ez a szöveg még messze nincs olyan állapotban, amilyenben le akarom adni a kiadónak. Nyers. Darabos. Vagy hatvan oldallal hosszabb, mint amilyennek eredetileg szántam, vagy negyvennel annál is, amilyennek érzésem szerint lennie kéne. Az első harmadáig azt hittem, elég, ha két szereplő szemüvegén át mutatom be az eseményeket, ahogyan a Karvalyszárnyonban is tettem. Ott kiderült, hogy nem, mindenképp kell egy harmadik is, szóval elkezdtem belefűzni – annak tudatában, hogy ezt visszamenőleg is meg kell majd csinálnom a már megírt részeken. Nos, a végére világossá vált, hogy egy negyedikre is szükségem van. (Szerencsére őt könnyű lesz bedolgozni.) És ami az egészben a legszebb: amikor elkezdtem írni, meggyőződésem volt, hogy tudom, ki állt Bartillia ostroma mögött, és miért. Nem ő volt, de mire erre én rájöttem, már megírtam a fele szöveget úgy, mintha ő lett volna.

Ezt és még millió kisebb-nagyobb dolgot mind ki kell javítani – és ez még nem a szerkesztő feladata, hanem az enyém. Szeretem megtisztelni azzal a kiadómat, a szerkesztőmet, a regényemet, önmagamat és igen, elsősorban benneteket, hogy a tőlem telhető legjobb munkát adom le: ettől lesz több a végeredmény, mint amire magamtól képes lennék.

 

Az első fázis ilyenkor mindig a pihentetés. Túl közel van hozzám a történet, a szereplők, a fejemben élő elképzelések arról, minek kellene a papíron szerepelnie: nem látom tisztán, mi az, ami valóban ott szerepel. Vannak döntések, amiket érlelnem kell. Karakterkapcsolatok, amiknek ki kell forrniuk. Ez csupa olyan dolog, aminek csak rosszat tesz, ha sürgetem.

Ezen a nyáron tehát már biztosan nem veszem elő a Snaukaszívet. Hagyom, hogy leülepedjen. Aztán újraolvasom, teliszurkálom a meglátásaimmal, és nekilátok az elejéről. Vágok, bővítek, cserélek, javítok. Ezután kerül el tesztolvasókhoz, akik külső szemmel tudják nézni, és akiknek a véleményében már megtanultam megbízni. Az általuk javasolt módosítások általában már gyorsan megvannak (bár a Karvalyszárnyon javítása során megesett, hogy öt különböző verzióban készült el egy adott jelenet, mire tényleg az lett belőle, amit szerettünk volna). Az így elkészült, véglegesnek szánt szöveg kimegy egy kisebb kontrollcsoportnak. Csak ezután adom le a regényt a kiadónak.

szerju
Ez a sors vár a Snaukaszívre is

Igen, ez egy hosszú folyamat. Úgy főleg, hogy főállás és család mellett csinálom, és a tesztolvasóim sem órabérben segítenek nekem. De ez az, ami már az első három regényemnél is bevált, és ez az, amin keresztül egy érettebb, kiforrottabb regényt tudtok végül a polcra tenni. Nagyon-nagyon kicsi esélyt adok neki, hogy ebből az idén még kézzelfogható könyv legyen – reálisan nézve nem számolok vele, épp amiatt, amit fentebb oly hosszasan fejtegetek. Ha mégis úgy alakulna, ígérem, ti tudjátok meg először.

És hogy mit tervezek addig?

Régi, visszatérő szívfájdalmam, hogy az első és második „draft” közötti időt tipikusan el szoktam vesztegetni. A Napsötét szereplőit például annyira nem tudtam elengedni, hogy nekiálltam velük alternatív jeleneteket írni, többségükben a mi világunkba helyezve (színészhallgató Vrudlával, milliárdos Agrodéval és drogfüggőségből kigyógyult, krav magát oktató Szelihével) – ezekből is van egy jó regénynyi, de természetesen sosem fognak napvilágot látni. Most szándékomban áll egy következő, kiadásra szánt/szánható történetnek szentelni azt az időt, amit Calináék a fiókban töltenek.

Mysterious-Book1
Új “versenyző” a rajtvonalnál. (Kép: Google)

Négy sztoriötlet versengett a megtiszteltetésért, mostanra már letisztult, melyik lesz az, amibe a jövő héten belevágok. Nem tervezem hosszúnak, Snaukáék nem fognak csúszni miatta. Emellett pedig felveszem a fonalát egy csomó olyan tevékenységnek, amik észrevétlenül kikoptak az elmúlt hetekből. Kirándulni fogok. Elviszem a gyerekeimet a Margitszigetre. Olvasok, játszom, filmet nézek. Végre megpucolom az ablakot és kisikálom a fürdőkádat, és néha megengedem magamnak, hogy elszúrjak egy órát felesleges dolgokkal. És természetesen az új történetről is egyre többet mesélek majd – facebookon már elkezdtem csepegtetni vele kapcsolatban bizonyos dolgokat.

És aztán a megfelelő időben jön majd a Snaukaszív. Hisz tudjátok: ennek az évnek ez a legfőbb projektje.

 

Minek nevezzelek?

Facebookon panaszoltam először, hogy van egy új történet, ami erősen izgatja a fantáziámat – és egy főszereplő, aki makacsul ellenáll minden névadási kísérletemnek. Ötleteljünk együtt, mit szóltok?hello-green_1024x1024Vannak szereplők, akiknek a neve azonnal beugrik és tökéletesen illik hozzájuk (Mortua, Vrudla, Tryster, nektek integetek), másokén kell egy kicsit filózni (Shastor vagy Shastar, Nigardo vagy Nagardo – ilyeneket is ismerünk, ugye), de általában ez is megoldódik. De van egy harmadik csapat, egy kisebbség – ők azok, akik dafke alapon, juszt se hagyják magukat elnevezni.

Az ő esetükben is vannak különböző trükkjeim: névgenerátorok, guglifordító (az illetőre jellemző szavak mindenféle egzotikus nyelveken néha meglepően névkompatibilisek), korábbról vezetett saját névlisták, ahonnan jó esetben azonnal le lehet akasztani valamit az illetőnek. Amikor pedig ezek sem segítenek, megesik, hogy külső segítséget kérek. A Crovanos támaszpont (amivel majd pár év múlva találkozhattok) vagy éppenséggel Valkhir con Dehjanar keresztneve (a srác is kb. akkor jön majd, amikor a Crovanos) jó példák erre.

Which-name-to-choose
Hmmm?

Most megint meg vagyok lőve, és arra gondoltam: mi lenne, ha közösségileg dugnánk össze a fejünket?

Adott egy srác, mondjuk kora huszonéves. Félvér egy olyan világban, ahol az atyai és anyai faj között baromi törékeny a béke (iszonyú sok, háborúval töltött év után), szóval a hozzá hasonlókra eleve mindenki csúnyán néz. Nem harcos, valószínűleg sosem volt fegyver a kezében, a felmenőiről nem sokat tud, a szerelemnek legfeljebb a plátói fajtáját ismeri. Az istenek (már ha vannak; maradjunk annyiban, hogy a szerző) minden baja mellé még alaposan meg is verték egy kellemetlen és veszélyes betegséggel – hősünk epilepsziás, és a rohamok rendszerint a legrosszabbkor törnek rá. A külsejéről még nincs sok fogalmam, szóval az nem zavar bele a névadásba. Valószínűsítem, hogy lelke mélyén idealista lenne, de a fentiek miatt eléggé megkeseredett. Hogy aztán ebből jó sül ki vagy rossz, az majd elválik, ha belekezdek a történetébe.

capec
“Nem tudom a neved, hogy segítsek neked, hogy megtalálj, ha keresnél?” (Omega)

És nem tudom, hogy hívják. Ötletem sincs. El tudom képzelni, hogy franciás beütésű (de nem kimondottan francia) neve van, ahogyan azt is, hogy nagyon hasonlít egy létező névre (nemrég találkoztam egyik olvasmányomban egy Vohannes nevű arccal, és teljesen belezúgtam a nevébe) – de igazából ezek is csak bizonytalan támpontok. Akinek biztos, hogy van neve már a sztoriban, az a másik főszereplő, egy Chantia/Chanteline/Chantalene nevű leányzó (itt nem én vagyok bizonytalan, hanem a hölgy váltogatja, hogy kinek épp hogyan mutatkozik be), de mivel alsó hangon két különböző fajról beszélünk, ez a hangzásvilág sem kell, hogy kössön bennünket.

Nagyon megköszönöm, ha bármivel hozzá tudtok járulni a srác keresztelőjéhez – tényleg bármivel: egy szótaggal, egy benyomással, akár egy (vagy több) konkrét névötlettel vagy azzal, hogy ti hasonló esetben hol szoktatok keresgélni.teamwork_SS

Ez nem verseny, inkább egy nagy közös brainstorming, szóval nincs határidő, és azt sem tudom garantálni, hogy mindenképp „győztest” hirdetek. Limit sincs, hogy mindenki mondjuk csak három névvel jelentkezhet, sőt – kifejezetten bátorítom, hogy hassunk egymás ötleteire, gondoljuk tovább, reagáljunk a másikéra. Ugyanakkor ha megtaláljuk a Tökéletes Nevet, mindenképp szeretném jutalmazni/honorálni valamilyen formában (és természetesen ha ebből egyszer könyv lesz, feltüntetem benne a keresztapát/keresztanyát is).

Szívesen fogadom az ötleteket akár privátban, akár a vonatkozó facebook-post alatt (utóbbi esetben a kommunikáció is könnyebb), de küldhettek füstjeleket vagy postagalambot is, csak rakjunk össze valamit ennek a szegény fiúnak, hadd kezdjen el ő is nőni, alakulni, miközben még épp mást írok. (A Snaukaszív végét, ugye. Arról is mesélek hamarosan, most már tényleg…)

A romantika tíz pontja, avagy ha már február, legyen kövér

Mit csinál az elfoglalt íróféle, ha két legyet üthet egy csapásra? Naná, hogy megragadja az alkalmat!

Szóval (ha már úgyis Valentin-nap van, és úgyis megfogadtam, hogy jobban karban tartom a blogot, mint az utóbbi egy-két évben) gondoltam, összeszedek néhány érdekességet szerelmi témában a regényeim kapcsán. Ezek nagyrészt nem vagy csak a sorok között olvashatók ki magukból a könyvekből; a spoilerveszély minimális, de akit aggasztanak, az csak saját felelősségére olvasson tovább!

Valentines-Day-Hero-2-H

A démon és a papnő:

1. Gondoltátok volna, hogy Mortua nem Kaitól, de még csak nem is Valiantól kapta élete első csókját, hanem Astótól? Nehéz küldetésen voltak túl, felfokozott lelkiállapotban, az egész egy pillanat műve volt… Asto később úgy nyilatkozott a dologról, hogy „olyan volt, mintha tévedésből a húgomat kaptam volna el, és hidd el, Mortua is köpködött utána rendesen.”

melitta
Egen, Valiannak minden oka megvolt így nézni… Kapás Melitta borítóterve soha el nem múló, örök szerelmem tárgyát képezi

 

2. A démon és a papnő végéig két pár talál egymásra… de van egy harmadik, akiknek éppen csak olyan finom utalások jutottak, mint például csak most vette észre, milyen szép, sűrű szempillája van a férfinak. A magyarázat rendkívül egyszerű, és azt hiszem, későbbi regényeimre is igaz lesz: ha körülnézünk a világban, nem csak a „főszereplőknek” jut ki a szerelemből, sőt. Túlnyomó többségünk számára igenis központi kérdés az érzelmi életünk, a romantikát is beleértve. Nem biztos, hogy mindig fókuszba kell állítani, de számomra épp az volna életidegen, ha mindig csak a két hős találná meg egymást, mindenki más pedig állna és nézegetne körülöttük. A fent említett pár egyébként, spoiler (olvasáshoz jelöld ki): Brietta és Amoril. Ha írtam volna folytatást a dépének, az ő fiuk (és Lyr lánya) játszotta volna benne a főszerepet.

3. Még évekkel a megjelenés után is meg-megkapom a kérdést, hogy a béna lábú pap, Sharduk karaktere meleg-e. A hivatalos válaszom erre az, hogy a regényből nem derül ki. Sharduk beszél ugyan élete párjáról, akivel „szerelmesek voltunk, nem egymásba, hanem a mágiába”, de sosem említi meg az illető nemét. Én ezzel együtt úgy gondolom, hogy igen, az illető valószínűleg szintén férfi lehetett, de biztosat alighanem csak a szellemek tudnak.

Karvalyszárnyon

4. Svarioni Yondicannak nem Calina lett volna az első felesége – és egyáltalán nem ő volt az első nő, akinek megkérte a kezét. A báró úr őméltósága egyebekben nemcsak (fiatal – későharmincas) özvegyember, de egy tizenöt éves fia is van az első házasságából.

5. Közismert tény, hogy a legtöbb tábori szajha zsoldoshoz megy feleségül. Eredetileg úgy gondoltam, a kis Lohandra titokban Zurvant szereti. Idővel rájöttem, hogy ellenkezőleg, Aras dobogtatja meg a szívét, ráadásul nem is viszonzatlanul. Nem állítom, hogy szegény jobban járt így, de még fiatal (alig múlt tizennégy), remélhetőleg még megtalálja a boldogságot.

___lohandra____by_danila_san-d6gn1k4
Lohandra cosplay – készítette és viseli Danila-san (deviantart)

6. Míg Angarossában gúny és lenézés céltáblája, nekem meggyőződésem, hogy az okos, racionális és saját helyzetét rendkívül élesen látó Fatökű Talagar király a mi, modern világunkban kifejezetten sikeres lenne, és nő is bőven akadhatna minden ujjára. (És milyen vicces elképzelni Shastort mint az ő alvállalkozóját…)

Napsötét

7. Itt is van ám egy bujkáló párosunk! Igaz, az ő részükről a dolog mindhalálig plátói maradt, valószínűleg még csak nem is beszéltek róla soha. Ne feledjük, Avernaatban mindennemű érintést tiltottak, és ezzel a jelek szerint egyedül Vrudlának akadtak problémái. De én erősen kétlem, hogy az a bizonyos nagy összhang Dazana és Kailana, az Éj és a Vihar között baráti vagy akár testvéri érzésekből táplálkozott…

8. Míg Vrudla szélsőségesen monogám és brutálisan féltékeny (tegye fel a kezét, aki meglepődött), Agrodénak valóban nem jelentett volna problémát, hogy megosztozzanak Szelihén. Nem hiszem, hogy ettől ő kevésbé lenne szerelmes – egyszerűen csak más a hozzáállása.

9. És ami a dolgok… khm, technikai oldalát illeti. Merthogy ilyen kérdéseket is kapok. Nem, fogalmam sincs, mi lehet a nemtelen, isteni lényeim lába között – abból kiindulva, hogy eleinte Agrodé milyen tanácstalanul bíbelődik a nyájbeliekkel meg a vércsepegtetéssel, tutira nem hagyományos férfi és/vagy női tartozékok. De arra bármikor snaukamérget merek venni, hogy így is kreatívan megoldják, amikor egymás közelségét akarják élvezni…

 

28052593_2016725721687793_64810748_n
Nem férfi és nem nő – Túminaati Agrodé, Füle Viktória zseniális grafikáján

 

+1. Tizedik pont gyanánt pedig hadd hozzam fel azt a bizonyos „leendő főművemet”, amire egyre többször célozgatok, és aminek a női főszereplőjét néhány hónap híján huszonöt évvel ezelőtt találtam ki. Nos, nagyjából azóta keresem is (több-kevesebb aktivitással) a hölgy mellé az igazán hozzáillő társat – és örömmel jelentem, nagyjából fél évvel ezelőtt végre megtaláltam. Más kérdés, hogy amikor felfedeztem köztük a bizsergő kémiát, az első reakcióm egy „hát ti nem vagytok normálisak” volt, de gondoltam, próba szerencse, a próba és a szerencse pedig őket igazolta. Nagyon várom, hogy bemutathassam nektek a minden szempontból legérettebb és alighanem legproblémásabb szerelmespáromat, még ha hosszú utat tesznek is majd meg külön-külön, mire egymáséi lesznek…

 

Az író mint elitista hároméves, avagy már megint Tolkien-napon jártam

elso
fotó: Vicky Rosen

Van az évnek egy napja, amikor a felelősségteljes felnőtt Kae Westából (lásd még: író, szerkesztő, feleség és családanya) előbújik az áhítatos gyerek (meg egy kicsit a Mortua jellegű hebrencs, de azt igyekszem visszafogni). Van egy nap az év elején, ami emberileg és szakmailag, tudásban és lelkiekben is mindig hozzám tesz egy kicsit. Van ez a nap, ahol mindig civilben járok, és olyanok vesznek körül (ismeretlenek is, de mindig akadnak barátok, ismerősök is), akik ugyanazt szeretik, amit én – van ez a rendezvény, minden év első szombatján, ahol immár zsinórban harmadszor vettem részt, és nagy dolognak kell ahhoz történnie, hogy ne legyek ott jövőre is.

Hétvégén a Magyar Tolkien Társaság 2018-as Tolkien-napján jártam, és ezúttal talán még jobban felpörgetett, mint eddig bármikor. (Pedig született már itt korábban sztoriötletem egy ötkötetes regényfolyamhoz, amit sosem lesz időm/elszántságom megírni…)

Tolkien és én

 Anno, amikor édesanyám (alighanem túl korán) a kezembe adta, megvallom, én bizony befürödtem A Gyűrűk Urával: elkezdtem a legelején, a hobbitok osztályozásával, és egy (pipa)füst alatt le is tettem. Persze később adtam egy esélyt Bilbó születésnapjának, abból pedig életre szóló egymásra találás lett. Még a szakdolgozatomban is A Gyűrűk Ura versbetéteinek magyar és német nyelvű fordítását vetettem össze egymással és az angol eredetikkel, és bárki, bárhol, bármiért kérdezzen is rá, mi a kedvenc könyvem, a válasz mindig evidensen A Szilmarilok szokott lenni. Részben a metálzenére is azért kaptam rá, mert a Cross Borns középföldés metáloperája után a kezembe került a Blind Guardian Nightfall in Middle-Earth albuma (bár ez valószínűleg csak felgyorsított egy óhatatlan folyamatot).

Ez az egész kötődés persze legutóbb és legintenzívebben a Napsötét megírásakor (és megírásában) teljesedett ki, hiszen egyrészt már magát a főszereplő Vrudlát is egy orosz grafikus Sauron-fanartjai ihlették, másrészt vállaltan abból az alapfeltevésből indultam ki, hogy „Melkort és később Sauront végül mindig bucira verték. Mi lett volna, ha nem sikerül, ha tényleg, tényleg-tényleg a gonosz győz, és az összes vala jól megszívja?”

Magának a regénynek értelemszerűen már semmi köze se Tolkienhez, se A Szilmarilokhoz, de ezt ennyivel a megjelenés után remélhetőleg nem kell bizonygatnom. Ilyen előzmények mellett viszont gondolom, azt is feleslegesen ragoznám, miért érzem jól magam egy olyan társaságban, ahol az ember nem tűnik elitista gyökérnek, csak mert fel tudja sorolni Fëanor fiait.

Ez a nap más, mint a többi

nazg
idén sem mondtam le az Egy Gyűrűről

Középfölde tematikájú vásár (ahol az évek során én is jó néhány dolgot beszereztem a móriakapujás/zsáklakos vászontáskától az Egy Gyűrűig) (ami miatt abban és a következő évben is lelkesen inzultáltak a nazgúlnak öltözött résztvevők), társasjátékok, gyerekrészleg (mindig megfogadom, hogy legközelebb a családot is hozom), abszolút baráti árú büfé, ahol a kávét ork vérként adják, és mindig szerepel a tételek között második reggeli; tünde hajfonás és ork arcfestés, fegyverkiállítás meg ami még szem-szájnak ingere – az is talál magának bőséges elfoglaltságot, aki nem vagy csak részben akarja előadásokon tölteni a napját.

Merthogy előadások aztán vannak szép számmal, magas színvonalon, a lehetőségekhez képest úgy igazítva, hogy azok is élvezni tudják őket, akik csak a filmeket látták, de azok is, akik betéve tudják A Szilmarilokat. Nekem két okból is heppem, hogy beüljek, ahányra csak lehet (idén a tíztől ötig tartó idősávban csak azért tartottam egy óra szünetet, mert az egy időben zajló előadások közül mindkettőt hallottam már korábbi évben/években, és valamikor enni is kell): egyrészt nem hagynám ki az alkalmat, hogy csiszoljak a középföldi tudományomon (még mindig bőségesen van mit), másrészt pedig piszkosul inspirálóak.

(Azt nem is mondom, hogy miután tavalyelőtt meghallgattam egy rendkívül szórakoztató előadást Sauron többszörösen derékba tört életpályájáról (és a Napsötét ötlete még a fasorban sem volt), majd tavaly, immár a kész regénnyel a hátam mögött újra beültem rá (jó volt, na), roppant mókás volt fel-felfedezni a Vrudlát megihlető képeket a kivetítőn (és megnyugodni, hogy lám, egyéniségüket nézve még véletlenül se hasonlítanak egymáshoz).)

orc
hölgykoszorú ork harcossal (itt jobban látszik: igen, most épp fehérre van festve a hajam)

Gondolatébresztés tekintetében idén „A féltündék halálos dilemmája – döntés Ilúvatar ajándékáról” előadás járt élen, jegyzeteim nagyobbik része ekkor született, de sikerült lefuttatnom egy gyors gondolatkísérletet egy potenciálisan csak félorkok lakta falu alapításával kapcsolatban az orkok hétköznapjairól szóló fejtágítás alatt, és Mortua is eszembe jutott egy esetleges jövőbeli szerepvállalás kapcsán (nem a félork faluban).

Viszont ha már orkok: ugyan két előadás közt többnyire csak loholtunk egyik teremből a másikba, vagy épp mosdóba, azért igyekeztünk megörökíteni is a napot és annak egyik fénypontját, a rokonszenves ork úriembert, akinek ezúton is köszönjük, hogy végül egyikünket sem falta fel. (Mi viszont ettünk fehér kezes sütit, legalábbis én – innen is üdv a készítőnek a kreatív ötletért.)

bufe
büfékoszt 🙂

Utózönge

 Még jegyzetelek – bogozgatom a felfirkálásaimat, és gépre viszem őket –, és már most látom, mekkora új (és ezúttal tényleg belakásra váró) térségek nyíltak előttem. Abban eddig is biztos voltam, hogy jövőre is menni fogok (talán próbálom majd úgy igazítani, hogy minden mást is legyen időm kipróbálni, mert most végig előadásokon stréberkedtem, azt az egy bliccelést pedig a büfében töltöttük írással-fordítással-szerkesztéssel kapcsolatos kérdéseket és különböző zsánerirodalmi szereplőket boncolgatva), vagyis a többi dolgot csak kutyafuttában tudtuk megtekinteni.

Viszont addig is elszántam magam arra, ami után minden évben vérzik a szívem, ha szóba kerül: kiszorítom rá az időt, és idén visszaülök az iskolapadba, legalábbis a „J.R.R. Tolkien – Egy XX. századi mitológia” címet viselő egyetemi kurzus erejéig. Valamilyen formában arról is beszámolok majd (írós vonatkozásai egész biztosan lesznek), úgyis megfogadtam, hogy idén nem hagyom úgy a sorsára szegény blogot, mint ahogyan tavaly sikerült. Vagy gyertek ti is, és majd kitárgyaljuk ott, élőben.