Tíz érdekesség a Snaukaszívről

Bár azóta már újabb regényen dolgozom (és facebookon szorgalmasan kérdezgetem is, hogy szerintetek ez vagy az a név milyen egyéniséget takarhat a szereplők közül), azért a Snaukaszív is ott van a gondolataim között. Tegnap is belelapoztam egy kicsit, akkor jutott eszembe, hogy megosztok veletek néhány izgalmas apróságot, ami azért mégsem lövi le a regény sztoriját. Lássuk!

  1. A történet központi témája a változás. A főbb szereplők mindegyikének alapvető változás áll be az életében, ami után nem tudják, vagy nem akarják úgy folytatni, ahogyan addig éltek. Leginkább azt nézhetjük végig, ki hogyan indul új útra, és ott mi vár rá.

  1. A Karvalyszárnyon két részből állt (Bartillia után, Graingem alatt). A Snaukaszív háromra oszlik el, ezek cím szerint: A tűeső, Fiak és leányok, illetve A báró és a királyné.

  1. Mint a fentiekből is látszik: Míg az előző kötetben Fatökű Talagart, Angarossa királyát ismertük meg, most Riil uralkodójának feleségéhez, Varqirához lesz szerencsénk. A hölgy nem csak első blikkre áll igen távol attól, ahogyan egy királynét elképzelnénk. Ádáz Varqiraként is szokták emlegetni – persze ez semmiség ahhoz képest, hogy egy bizonyos bárónak pedig Asszonygyilkos Yondican a beceneve.
Yondican
Fiatalkori kép őbáróságáról – Lex H. Caulfield alkotása
  1. Shastor és Arinka, no meg a legtöbb Karvaly története lezárult az első kötet lapjain. A csapatból (Calinát nem számítva) Zurvan és Reynir sorsát követjük tovább, rajtuk kívül pedig Vare és Halwena kap szerepet az előző szereplőgárdából. Aggodalomra viszont semmi ok, Riil is bővelkedik érdekes figurákban, akiket a történet végére jól meg lehet szeretni (vagy netán el lehet siratni).

B+
Vare, Calina és Zurvan – Isobel illusztrációja a Karvalyszárnyonhoz
  1. Ha már Reynir: felcserünk ezúttal hazai terepre téved, de ennek nem mindig örül, őneki pedig mondhatjuk, hogy sehol sem örülnek. Viselt dolgai rendre utolérik, legyen szó akár arról, ahogyan a saját családjával bánt, akár arról, ahogyan másokéval.

  1. Senkiföldi Tryster, a riili pusztaság önjelölt haramiabárója az egyik olyan ember, akinek jobban járna, ha sosem kerülne a szeme elé. Annak ellenére, hogy két (már meghalt) feleségétől hét gyereke született, akik közül öt él, virul és szerepel a regényben, Tryster egyáltalán nem az a kedélyes családapa, aki kellemesebb körülmények esetén lehetne.

Tryster
Senkiföldi Tryster – Kéri Dorina Beáta portréja
  1. Riil nemesei között egy egészen speciális formája dívik a magázódásnak: férfi tegez férfit, nő tegez nőt, férfiak és nők viszont önözik egymást, akkor is, ha egész közeli rokonok.

– Nem volt se több, se más célom, mint hogy méltóságoddal találkozzam, báró – jelentette ki végül a lány. – Hogy feltegyem önnek ezt az egyetlen kérdést, és hogy emlékeztessem rá: még ha a jegyességünk véget is ért, az ellenségünk közös. Ott, ahonnan én jövök, ez többnyire elég egy szövetséghez.
– Ott, ahonnan ön jön, és ahol a szövetséget zsoldosok mérik kialkudott sarcban, elhiszem, hogy elég. – Yondican hangja nem enyhült, fanyar volt és rendreutasító. – Az ellenségem az enyém, grófnő, és az, hogy önök sajnálatos módon az útjába kerültek, még nem tesz bennünket szövetségesekké.

  1. Nem a snauka az egyetlen állat, ami felbukkan a riili Senkiföldjén, bár persze belőlük sem lesz hiány. Találkozunk viszont még rájuk vadászó kígyászölyvvel és jó néhány zsiványmadárral is – utóbbiaknak is egy létező állat, a kea volt az alapja.

  1. Természetesen a rengeteg kígyó jelenléte speciális fegyverek felbukkanásához is vezet, de Calina íjának és Zurvan késeinek is bőségesen jut majd szerep.

  1. Végül talán a legizgalmasabb, de mindenképp legbulvárosabb érdekesség: A Snaukaszív lapjain nem kevesebb, mint négy különböző házassági ajánlatra kerül sor. Szándékosan nem a lánykérés szót használom – hiszek a nemek egyenlőségében, így olyan is történik, amikor a hölgy kéri meg a férfi kezét. Azt nem árulom el, hány igen és hány nem hangzik el válasz gyanánt; lesz ilyen is, meg olyan is, de hogy milyen arányban, az maradjon meglepetés.

 

Hagyjatok engem békében kurvázni!

Félreértés ne essék, ez nem a szerző kifakadása a jámbor olvasókhoz. Nagyon nem is lehetne, amilyen régen nem jártam erre. Facebookon viszont lelkesen aktívkodom (ha meg a jegyzetes blogomat látnátok, volt ott mostanában egy nap alatt tizennyolc bejegyzés is!), és ott került szóba a “napiZurvan” posztok között, hogy bizony a szőkénk erélyes és igen-igen mocskos szájú közbenjárása kellett ahhoz, hogy Shastor és Arinka között úgy alakulhassanak a dolgok, ahogyan a Karvalyszárnyon lapjain végül is alakultak. Mivel többen jeleztétek buzgó érdeklődéseteket, megmutatom, hogyan is történt a dolog. 🙂

Ifjabb olvasóimat azonban előtte még figyelmeztetném, hogy az alább következő jelenetben bizony csúnya szavak lesznek, nem is kevés, ennek tudatában tessék csak továbbolvasni, haragos szülőket pedig nem rám uszítani. 🙂

Shastor csak akkor nézett fel, amikor Zurvan árnyéka rávetült. Sem szóval, sem egy biccentéssel nem vett tudomást barátja jelenlétéről: tekintete visszacsúszott a falra, keze gépies mozdulattal emelte a szájához a sörös kupát.

– Annyira tudtam, hogy itt leszel. – Zurvan nem ült le, pedig megengedhette volna magának. Siethetett, hallatszott a lélegzetvételén, orrát, fülét megcsípte a kinti hideg. Shastor úgy döntött, ha állni akar, ő aztán nem kínálja hellyel.

– Minden este itt vagyok – mutatott körbe a kocsmán.

– És mi, nézed a falat?

– Számolok.

– Lassan egy hónapja vége az idénynek, mi a francot számolsz te ilyenkor?

Találkozott a tekintetük a kupa fölött. Shastor haragot látott Zurvan szemében, magára, őrá, talán az egész világra. Volt abban valami feszélyező, ahogy a barátja ott állt, ha a táborban vannak, most kérdezett volna rá, mit akar. Csakhogy a táborban sosem kapta meg a szőke hangja ezt az ismeretlen élet.

– Hogy mennyivel járunk jobban, ha nem Graingemben találkozunk tavasszal, hanem Otessum környékén, két héttel korábban. Innen elkésnénk, de van ott egy csapat zsivány, akiket már rég meg sem próbálnak kifüstölni. Nem számítanának ránk, pláne akkor nem, amikor még tiszta hó a vidék. – Megint ivott egy kortyot. – El akarok költözni innen, Zurvan. Két évet adok magunknak, aztán itt hagyom a francba ezt a tetves házat, dőljön össze, költözzön bele Vare, nem érdekel. Előre akarok nézni.

– Remek, menjünk. De addig is… – A szőke megvárta, hogy megint ránézzen, csak aztán folytatta: – Addig is megtehetnél nekem egy szívességet.

– Mondd.

Zurvan hirtelen ült le a szemben lévő székre, lovaglópózban, ahogy szokta. Rákönyökölt a támlájára, fiatal arca keménynek látszott a serkenő borosta alatt.

– Menj haza Arinkához.

Shastor elfintorodott, éppen úgy, mintha üledékes sörrel akarták volna kiszúrni a szemét.

– Arinka nem a feleségem, hogy a szoknyáját őrizzem.

– Nem is őrizni kéne, hanem végre levenni róla.

– Ha valamihez, ehhez semmi közöd.

– Éppenséggel rohadt sok közöm van hozzá – igazította ki a barátja. – És hálás lennék, ha végre hajlandó volnál észrevenni.

Észrevenni? Shastor leeresztette a torkán a kortyot, amit a szájában őrizgetett. Észrevett ő sok mindent, már réges-rég. Látta, hogyan kerüli egymást a lány és a barátja, mióta hazatértek, és hogyan viselkednek egymással, ha mégis egy légtérben kell maradniuk. Korábbi testvérviszonyuk helyébe feszült vibrálás lépett; Arinka gyakran felejtette Zurvan karján kis tenyerét, aztán túl gyorsan kapta el róla, és úgy járt-kelt, mint aki pontosan tudja, hogy mindenhová egy kék szempár kíséri el könnyű lépteit. Vak lett volna, ha nem veszi észre, ostoba, ha tudomást vesz róla.

– Az előbb majdnem megcsókoltam, szóval igenis, kicseszettül közöm van hozzá. – Zurvan elvette előle a kupát, beleszürcsölt, aztán az ingujjába törölte a száját. – Úgyhogy légy szíves, menj haza, mondd meg neki, hogy igenis törődsz vele, aztán keféld meg, és hagyjatok engem békében kurvázni.

Senki másnak nem lett volna joga ehhez a szemrehányáshoz. Neki volt, Shastort mégis ingerültté tette.

– Eszem ágában sincs hozzányúlni. Se most, se máskor, se a te kedvedért, se a sajátomért.

– Mert nem vagy normális. A szemed is kifordul, ha meglátod. Mit kínzod magad is, meg őt is? Mi a sorsért nem lehet rányitni azt a rohadt ajtót, és végre tisztességgel megbaszni?

Ez egyenes volt, egyenesebb is a kelleténél. Shastor belsejét elöntötte a jeges düh. Fagyosan mondta ki, keményen, akár a sziklafa, miközben tudta, hogy amint a végére ér, máris bánni fogja:

– Ugyanazért, amiért apám se baszta meg soha az anyádat.

Csend. Zurvan megmerevedett ültében, csak az ádámcsutkája mozdult, ahogy nagyot, fájdalmasat nyelt. Vagyis tényleg soha nem vett észre semmit… Shastor a jóképű, húszéves zsoldost nézte, akit ott ült vele szemben, a ruganyos gyilkost, a kurvák kedvencét, és a fülig szutykos, éhes szemű kisfiút látta, aki képes volt naphosszat szótlanul ügetni a nyomában. A lelkifurdalás, ahogy várta is, a zsigereibe harapott, fogai kampós tüskeként döftek valahová a bordái alá. Innia kellett még rá, de akkor sem csitult, nem segített rajta más, csakis újabb, nehéz szavak.

– Az ember, ha férfi, nem él vissza egy nő kiszolgáltatottságával. Ő sem tette, és én sem fogom. Soha rosszra nem tanított. Ha kell Arinka, vidd, szavam se lesz ellene.

– De nem kell, baszd meg! Hát hozzád tartozik! – Zurvan úgy túrta hátra a haját, mint aki mindjárt beletép. – Faszom az elveidbe, fogd már fel, hogy szenved!

– Mindent megadok neki, amit tudok.

– Igen? Mikor kérdezted meg utoljára, hogy hogy érzi magát? Hogy mi van a gyerekkel? Észrevetted már, csak egyszer is, hogy milyen rohadt magányos? Nem új ruha meg nagyobb ház kell neki, hanem egy normális emberi szó, amitől nem tehernek érzi magát, méghozzá tőled, nem tőlem!

Shastor úgy érezte magát, mint akinek a fejére öntötték a sörét. Mikor lett Zurvan ilyen éleslátó? A délelőtt jutott eszébe, amikor a Tüskék támadását várták, a nap, amikor Arinka összevarrta a sebet az arcán, aztán a karjába bújt, és kicsókolta a nadrágjából. Kismadár volt, emlékezett rá, sebzett és puha, kétségbeesetten akarta, hogy szeressék, hogy törődjenek vele… Mi a sorsért gondolta, hogy ez jottányit is változott? Arinkának a fián kívül ugyanúgy nincs senkije… A fiún, aki vagy az övé, vagy azé az aljas szemét Varéé. Vajon kövérre hízott már Bartilliában, az urak kenyerén a bátyja?

– Menj már, baszd meg! – Zurvan megint elhúzta előle a kupát, de most nem ivott bele, csak letakarta a tenyerével. – Menj, mielőtt lekésel róla!

Igaza volt. Annyira igaza volt, de mégis… Arinka függ tőle, vagyis nem teheti meg, hogy nemet mond. Erőltesse rá magát? Hogy nézne utána tükörbe? Shastor nyomatékos mozdulattal nyúlt az italáért. Mire lehúzta, már döntött.

– Szóval magányos?

– Indulsz, vagy hozzád vágjak valamit?

– Indulok. – Felállt. A megszokott mozdulatsor furcsának, újnak tetszett. Leakasztotta a szegről apja viharvert köpenyét, fejébe húzta a csuklyát, és még utoljára lenézett a barátjára. – Te?

– Majd. – Zurvan a kupát tologatta az asztallapon. Nem kellett mondania, lerítt róla, hogy az anyjára gondol. Shastor megszorította a vállát, de arra sem nézett fel. A legokosabbnak tűnt szótlanul otthagyni.

…és miből lesz a regény?

A Karvalyszárnyon borítótervező pályázatának során rendre meginterjúvoltam a résztvevőket – már aki szerette volna -, a végleges borító elkészülte után pedig Nagy Gergelyt, az alkotót is, aki el is árult néhány komoly műhelytitkot, egyebek mellett Calina fenekével kapcsolatban. Ám ahogyan nem a ruha teszi az embert (ismeritek a viccet, ugye?), úgy a regény sikeréhez sem csupán a borítótervező munkája tesz hozzá.

A szerkesztő személyét, feladatkörét sok kérdés és jó néhány előítélet övezi. Az Így neveld a regényedet! blognak adott interjúm során én magam is érintettem a témát. Ez a bejegyzés viszont nem általánosságban a szakmáról fog szólni: az embert szeretném kicsit bemutatni, aki a másik monitor mögött ülve harcolt azért, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a Karvalyszárnyonból.

Kozma Rékáról azt hallottam először (egy női mosdó kellős közepén), hogy szétszed és újra összerak, de mindezt nagyon kedvesen fogja csinálni, és hogy piszok jól érti a dolgát. Úgy alakult, hogy minderről egy órán belül meg is győződhettem, de legalábbis ízelítőt kaptam belőle. Mondják, hogy a szerkesztés során óhatatlanul eljön a pont, ahol a szerző meggyűlöli a szerkesztőt – lehet, hogy én vagyok deviáns, de a magam részéről kifejezetten élveztem a közös munkát, a végeredmény pedig azt hiszem, magáért beszél. De hadd beszéljen magáért egy kicsit Réka is, akit nemrégiben szintén elárasztottam a kérdéseimmel:

Mit szabad tudni rólad? Mesélj magadról egy picit!

29 éves vagyok, tősgyökeres budapesti, de egyébként nagyon szeretek vidékre látogatni, gyerekkoromban sok időt töltöttem falun. Végzettségem szerint esztéta vagyok, az alapszakos diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szereztem meg, utána pedig az ELTÉ-n végeztem el a mesterszakot. Később elvégeztem egy kiadói szerkesztő kurzust is, és ennek köszönhetően lettem szerkesztő.

Rengetegen szeretnének írók lenni, akár csak a szűkebb ismeretségi körömben is. Azt, hogy valaki szerkesztőnek készül, jóval ritkábban hallani. Téged mi vonzott ehhez a pályához?

Nem mondhatnám, hogy mióta az eszemet tudom, szerkesztő akartam lenni, mert nem lenne igaz. Abban viszont biztos voltam, hogy valamilyen kulturális területen szeretnék elhelyezkedni, de hogy az inkább az irodalommal, képzőművészettel vagy filmmel legyen kapcsolatos, az sokáig képlékeny volt. Sokaknak van egy terület, ami kiemelten érdekli őket, például óriási filmrajongók, de nekem több művészeti ág is egyformán vonzó volt, ezért nem volt könnyű a köztük való választás. Aztán egyetem után eldöntöttem, hogy én irodalommal akarok foglalkozni, és elkezdtem beleásni magam az elmélet után a dolog gyakorlati oldalába: bétáztam másoknak, rengeteg írástechnikával kapcsolatos anyagot elolvastam, és persze a kurzus is nagyon sokat segített.

Mindenkinek van egy általános képe arról, hogy mi is egy szerkesztő feladata, de hogy az valójában mennyire sokrétű, mennyire aprólékos, arra én is csak akkor jöttem rá, amikor magam is elkezdtem ezzel foglalkozni. A történeten kívül nagyon kell ügyelni a részletekre is, ami számomra egy pozitívum, mert alapból kimondottan analitikus agyam van, mindig is szerettem művet elemezni. Szerencsére a szerkesztői munka túlszárnyalta a várakozásaimat, azért pedig külön hálás vagyok, hogy eközben lehetőségem van tehetséges és állhatatos írókkal együttműködni.

 muhdu

Képes vagy még olvasószemmel, pusztán az élvezet kedvéért olvasni? Ki lehet kapcsolni a szerkesztői szemet?

Szerintem nem olyan rossz dolog az, hogy tudatosan ki kelljen kapcsolni. 🙂 Én is találkoztam már ezzel a szembeállítással, hogy valaki vagy élvezi a szöveget, vagy elemzi, és ha olvasás közben boncolgatjuk is a könyvet, akkor biztosan semmi örömünket nem leljük benne. Szerintem ez nincs így, lehet élvezni egy könyvet úgy is, ha közben felfigyelünk a technikai finomságokra is. Általában, ha csak úgy magamtól olvasok valamit, attól függően, hogy mennyire jól van megírva, előfordul, hogy teljesen elmerülök történetben, és olyankor a szerkesztői agyam tényleg kikapcsol. Utána viszont rendszerint újraolvasom az adott részt, és megpróbálok rájönni, hogy mitől működött ennyire jól. De ez egyáltalán nem csak a szerkesztőkre jellemző, nagyon sok író olvas úgy, hogy közben elemzi is a szöveget. Ha viszont munka miatt olvasok valamit, akkor a feladatra koncentrálok, oda kell figyelnem a kézirat minden vetületére, és ebben az esetben már valóban teljesen átveszi az irányítást a szerkesztői agyam.

Ha bárkit szerkeszthetnél (beleértve ebbe már elhunyt, külföldi, sőt, akár fiktív írókat is), ki az, akivel a legszívesebben dolgoznál együtt?

Felsorolhatnék rengeteg híres írót, akit csodálok, és nyilván megtisztelő lenne velük dolgozni, de úgy képzelem, hogy mire ezek a szerzők eljutnak a szerkesztésig, már közel tökéletes a kéziratuk, vagyis nekem nem lenne mit csinálnom. A szerkesztésben az a szép, hogy egy kezdő, de tehetséges és lelkes íróval épp olyan izgalmas lehet a közös munka, mint egy népszerű szerzővel, akinek már a sokadik könyvét adják ki. Ezért a szerző személye számomra másodlagos, inkább az a fontos, hogy maga a munka legyen érdekes, és azért számomra is tartogasson némi kihívást.

Ha mindenféleképpen mondanom kellene valakit, szerintem Neil Gaimannal szórakoztató lehet a közös munka.

Hogyan élted meg a Karvalyszárnyon szerkesztését? Emlékszel, mi volt róla a legelső benyomásod? Mit gondolsz utólag a már elkészült regényről?

Rögtön láttam benne a potenciált, és első olvasásra is megkedveltem a szereplőket és az egész könyv hangulatát. Azt gondolná az ember, hogy miután a szerkesztés alatt minimum egy tucatszor elolvasok egy kéziratot, a végére már a könyökömön jön ki, de minél többször olvastam a könyvet, annál inkább megszerettem. Egyébként ez nálam rendszerint így van, de a Karvalyszárnyon esetében különösen sajnáltam a leadás után, hogy a karvalyok kalandjai nem lesznek többé a mindennapjaim részei.

szerju
(igen, ez a screenshot ténylegesen a Karvalyszárnyon szerkesztése közben készült)

Azért el kell mondanom, hogy attól függetlenül, hogy nekem már a kész kézirat kerül a kezembe, a szerkesztést nagyban megkönnyíti, ha a szerző még az alkotás folyamán belefektette azt a plusz időt és energiát a művébe, átgondolta logikusan a cselekményt, alaposan kidolgozta a szereplőket és a háttérvilágot. A Karvalyszárnyon szerkesztése azért is ment ennyire flottul, mert ha felmerült egy kérdés valamilyen részlettel kapcsolatban, volt mögötte egy logika, hogy annak a résznek mi a funkciója a szövegen belül. Ha alakítottunk egy jeleneten, akkor pedig ott volt a részletes karakterábrázolás és a szereplők háttértörténete, amihez vissza lehetett nyúlni, így nem a szerkesztés közben merültek fel olyan kérdések, hogy valójában ki is ez a karakter, és mit akar. Ezen kívül persze a szerző lelkesedése is fontos. 🙂

Szerintem a végeredmény egy pergő, fordulatos regény, amiben számos izgalmas, szerethető karakter van, ráadásul egy olyan főhősnő szerepel benne, aki ugyan nem hibátlan, de erős, és valóban sokat változik (persze előnyére) a történet során. A zsoldoskapitányt pedig nem lehet nem imádni. 🙂

 Milyen műfajban, kiket olvasol kikapcsolódás gyanánt?

 Ehhez a munkához egyébként is elvárás, de igyekszem minél több zsánerben olvasni. Régebben elég válogatós voltam, főleg klasszikusokat vettem a kezembe, amikről tudtam, hogy a befektetett időért cserébe biztos, hogy minőséget kapok. Most már elolvasok szinte bármit olyan értelemben, hogy nem feltétlenül érdekel, hogy ki a szerző, vagy mennyire népszerű könyvről van szó. A jó írás az jó írás akkor is, ha az egy teljesen ismeretlen író első regénye. Általában vagy szépirodalmat olvasok, vagy fantasyt, horrort, történelmi vagy ifjúsági regényeket. Az kortárs ifjúsági regényekkel akkor kezdtem ismerkedni, amikor már pont nem tartoztam a célkorosztályhoz – a Harry Potter-sorozatot is 20 éves korom körül olvastam először –, talán ennek is köszönhető, hogy ugyanúgy komolyan veszem őket, mintha akármilyen más zsánerhez tartoznának, hiszen nem köt hozzájuk semmilyen nosztalgia. Egyenként nem sok írót tudnék kiemelni, általában csapongok, és ritkán fordul elő, hogy valakinek végigmennék az egész életművén. Fiatalabb koromban nagyon szerettem a 19. századi angol irodalmat – ez azóta sem változott –, például Jane Austennek minden művét olvastam.

Mostanában

Amíg a dépé szerkesztése el nem kezdődik, karvalyékat tatarozom. Nagyon fura lesz Calinából Mortuába, Shastorból Valianba, Zurvanból Lyrbe és Reynirből Loghorba rázódni vissza, de azért várom már. 🙂 Karvalyéknál akadnak nagy változások, főleg a háttérben, változtak komplett jellemek és motivációk is, de becsszó, jól jönnek ki belőle. Szeretnék már végezni mindkét regénnyel, hogy aztán teljes erőbedobással a Snaukaszívre koncentrálhassak, Yondican báró egyre jobban izgatja a fantáziámat. Meg fogtok ölni. 🙂

Facebookon közben filóztam egy sort a nevem eredetéről, katt katt, ha valakinek újdonság. 🙂 Szokni kell még ezt a “hivatalos szerzői profil” dolgot. 🙂

Visszapislogó

Megint elszaladt egy év, és tényleg úgy is érzem, hogy repült… Méghozzá Karvalyszárnyon, de erre majd mindjárt rátérek. 🙂 Ha már tavaly írtam évösszegzést így mindennek a végére, csinálok egyet most is, bár ez azt hiszem, rövidebb lesz.

Hárompólusú év volt, azt hiszem, mert idén sajnos az írósuliból az én csoportomnak (ahogy egymás közt hívjuk, az első fészekaljnak) nem jutott – de jövő héttől elvileg toljuk a párbeszéd kurzust. Remélem, lesz olyan jó, mint a leírás volt, bár a léc roppant magas. A pólusok pedig, amikre az évem épült: karvalyék, az Aranymosás – és persze mindenekelőtt az a pöttöm pici lány, aki háromhetesen lépte át a 2013-as év küszöbét, és lám, most már egyéves nagy nőként fog áttrappolni 2014-be, felszerelkezve a világ legjobb apjával és bátyjával (akik nem mellesleg a világ legjobb férje és fia címet is bitorolják). Persze, az év második felét elvitték a betegségek, reméljük, jövőre elkerülnek. Most is kehes itthon mindenki. De maradjunk csak az írós témáknál. 🙂

Karvalyékról tudjátok a lényeget: hogy dépét kipihenő szájdprojektnek indultak, mégis rendes nagyregénnyé nőtték ki magukat.  Hogy a szívemhez nőttek, a markukba zártak, nem eresztenek azóta sem – főleg ugye zord-mogorva, makacs kapitányom. Tudjátok, hogy jön a folytatás, a Snaukaszív, bár összcsaládi betegségeink miatt nem haladtam úgy vele, ahogyan szerettem volna, de sebaj, mindjárt belevetem magam január örömére. És páran talán arra is emlékeztek, hogy tervben van a harmadik rész a pikáns páros, Arinka és Vare narrációjával. (Calina, szegény, kimaradt az interjúalanyok közül – készül, csak nem értem a végére -, de cserébe jól összeátkoztam Shastorral – amit végül annyira egyikük sem bánt. :P)

Az Aranymosásról megint nem kell sokat mondanom. Velem rágtátok újra a javított kéziratot, velem izgultatok az első, pozitív és főleg a második, e-bookra ajánló lektori idején, meg persze az aztán következő hosszú csendben is, amíg a döntésre vártunk. Itt voltatok, amikor kiderült, hogy országos terjesztés meg rendes, nagy példányszám lesz belőle, vagyis valóra vált a merész álom: kiadott szerző leszek, az amatőr helyett a kezdő ligába avanzsálva. Köszönöm mindenkinek, akinek így vagy úgy része volt benne, nagyon izgatottan várom a szerkesztést, a borítótervezést – és hajaj, még egy rendes írói névre is szükségem lesz, bár az fix, hogy Kae maradok, csak legyen hozzá egy rendes vezetéknév is. 😀

Volt aztán egy belekapásom a NaNoWriMóba is – koncepcióváltásnak köszönhetően ebben nem jutottam addig, amíg szerettem volna, de így is összebarátkoztam egy leendő új főhőssel, Nuaráddal, aki az Esszurán Birodalom fiatal uralkodója, és a történet kezdetén veszíti el legendás szerencséjét, ami fogantatásától kísérte. Régi betegségem köszöntött be: kisregényt akartam írni róla, de rájöttem, hogy ő meg a köré épült világ is inkább normál terjedelmet szeretne, szóval jelen formájában inkább félbehagytam. Idővel többet is mesélek majd róla meg a lányról, aki a megszólalásig hasonlít Nuarád menyasszonyára, illetve harmadik társukról, aki sokban emlékeztet majd a koronás Démorenre. (És ha már Moren, a Korona sorsa még függőben, de mivel nem tudok Dyrée nélkül élni, egyszer úgyis megírom. :D)

És bár az írósuli 2014-re csúszott, azért nem maradtam tanulnivaló nélkül. Az év egyik legnagyobb élménye volt a Future of Storytelling MOOC, olvasmányaim közül pedig Ansen Dibell Plotja, amelyből rengeteget tanultam a dramaturgiáról (köztünk szólva, rám is fért). Néhány honlapon is remek dolgokat találtam: a megújult boncnokon, a tvtropes.org-on, egyik-másik világteremtéssel foglalkozó angol szájton és a barátok-írótársak blogjain, amelyeket még mindig megtaláltok a legördülő menüben (tipp: bal oldalt fent a három vízszintes csíkra kell nyomni, és rendesen görgetni lefelé – de elvileg az is működik, ha simán kattintotok a bal oldali narancssárga sávra). Továbbra is hiszek abban, hogy az írásnak csak folyamatos fejlődés mellett van értelme, szóval hajrá, tanuljatok, képezzétek magatokat, tele a net anyagokkal – mellette pedig bétáztassatok, bétázzatok, olvassátok egymást is, mert ez az út visz felfelé.

Köszönettel megint számtalan embernek tartozom. Jimnek és a többieknek (tudjátok, kik vagytok <3), akik iszonyú sok észrevétellel és tanáccsal segítettétek karvalyékat, az SFmag stábjának, akik idén is tanácsaikkal halmoztak el bennünket a III. fantasztikus kéziratok éjszakáján, mindazoknak, akik ismerve vagy ismeretlenül végigdrukkolták értem-értünk az Aranymosást, és persze mindenkinek, aki most ezt a bejegyzést olvassa. Kívánok mindannyiótoknak írásban-olvasásban gazdag, nagyon szép 2014-et! Odaát találkozunk!

Majd elfelejtettem: bekértek ám!

A szokásos szombati bejegyzésben olvasható az Aranymosás honlapján:

Bekérve:

Hajnal Anna

A démon és a papnő

A Jana Robins-ügy

Más állapotok”

Értékelés az elkövetkező két hét folyamán várható, a könyvhét megnyújtja egy picit a várakozást. Azt hiszem, sikerült egy roppant fellengzős idézettel útnak indítanom a dépét, Jobbágy Károlytól való, én annak idején szintén ezt kaptam útravalóul az alsós tanító nénimtől. (Kaffka Margit Hangyabolyával együtt. Jaj, de sokszor elolvastam! De a mákos süti rossz volt, sírva ettük meg, szeretetből^^) A cikk alatt, a facebook kommentsávban megtaláljátok (ha még valaki nem ismerne polgári valómban, annak se lesz nehéz megtalálnia), ide nem vágnám be még egyszer.

Szóval két hét a világ. Aztán meglátjuk. Ha pozitív, akkor tovább a második lektorhoz, ha negatív, azt meg már ismerjük. Akkor jövőre (vagy két év múlva, ha nem lennék kész) betámadok Karvalyékkal. (Team Shastor, hol vagytok? Zurvan nagyon elhúzott ám!^^) Félni nem kell, úgyse hagyom abba, izgulni meg szabad, csak nem érdemes (de én is fogok). Köszönöm ám mindenkinek a támogatást!

Margó néninek pedig tartozom azzal, hogy hozzátegyem, az összes többi süti mennyei volt, amit a négy év alatt csinált nekünk, és gyanítom, felnőtt fejjel a mákos is ízlene. (Különben is a meghatottságtól sírtunk, nem azért, mert meg kellett enni.) Utólag bele se merek gondolni, mennyi munkájába (és pénzébe) kerülhettek azok az év végi lakomázások. És ő volt az első, aki azt mondta, író leszek, szóval ha egyszer valóra válik, majd őt tessék hibáztatni!

Karvalyokról, Aranymosásról és egyebekről nemcsak karvalyozóknak

Akárhonnan nézem is, elértem és meghaladtam a harmincadik oldalt karvalykáimmal. Persze, másfél hónap alatt ez kifejezetten sovány teljesítmény tőlem, de ha belevesszük az egyenletbe a négy hónapos kicsi nőt, aki bőségesen ellát teendővel meg szeretgetnivalóval, akkor máris nem olyan rémes a helyzet. (Meg azért csak megírtam közben a TAI-t is, bár az sem lett egy Bűn és bűnhődés.) Viszont mostanra olyan szinten belefolytam a történetbe, hogy talán érdemes írni róla egy kicsit.
Ha egy szóval akarnám összefoglalni, akkor: eufória. Eufória azért, mert beszippantott a világ, elsodortak a szereplők, mert élvezettel kérdezek és kutatok, hogy a valósághoz minél hűbb maradhassak, legyen szó mérgeskígyókról vagy mentális defektusokról. Eufória azért, mert nem a dépé. Furán hangozhat ez, hiszen az utóbbi éveket Mortuáékkal kalandoztam végig, de talán pont ezért jó, hogy kiszakadtam belőle. (Azért persze idővel a Koronát megírom majd, vannak hozzá új ötleteim, meg változott a perspektíva is, hála Iso tanácsainak.) Eufória, mert végre nem valami ezeréves vackot toldozok-foldozok, hanem újat csinálok, jelenlegi képességeim szerint, amik ugyan nem túl számosak, de azért csak haladtak előre a dépé óta. És eufória, mert végre nem házi feladatra vagy uram bocsá, regénypályázatra írok, hanem csak úgy, mert jólesik. (Bár ha elkészülök jövő Aranymosásig, nyilván beadom majd, de nem emiatt csinálom.)
Viszont ezzel a szavazgatósdival kicsit tökön szúrtam magam. Nem számítottam rá, hogy lesznek olyan kötődéseim, fordulataim, ahol nem szívesen adom majd ki a kezemből a döntést. Ilyen például (igyekszem szpojlermentesen fogalmazni) Calina leendő love interestje, egy későbbi sérülés elszenvedője és még néhány nagyobb horderejű dolog, többek között a végkifejlet. Persze attól még ti döntötök, nem én, és ha nagyon nem a szám íze szerint alakulnak a dolgok, legfeljebb majd átíráskor változtatok rajtuk. Mert átírás kelleni fog, az már most látszik, megint nagyon feltöltésre írok, és ezt egészében az ív bánja. De egyelőre nem látok orvosolhatatlan problémát, illetve nem sietek belekapkodni – majd ha elkészülök, az meg remélhetőleg pár hónap kérdése csupán. Lendület, elszántság van, csak az idő hiányzik olykor. De annyit semmiképp nem szánok rá, mint anno a dépére. (A folytatás lehetőségét ellenben meghagyom magamnak. Látnék benne perspektívát, nagyon is.)
Időnként megkapom a kérdést, hogy van-e összefüggés a két történet között, és olyankor zavarba jövök. Ugyanis van, de olyan minimális, és egyelőre annyira nincs jelentősége, mintha nem lenne. Dióhéjban annyi, hogy valaki, akit majd későbbi élete során fog megismerni Mortua és Valian, egyszer leküldni az embereit snaukát fogni Shastorék világára. (Kinek mond valamit Urek és a mágia elleni szérum? :D)
És ha már dépé, akkor Aranymosás is. Egyelőre nincsenek fejlemények, a lektorok másfelé kalandoznak. De az a vicc, hogy nem is bánom, ha minél később kerítenek rám sort. Akár pozitív, akár negatív lektori lesz belőle, jelenleg nem akarok vele foglalkozni. Tavaly végiggörcsöltem az aranymosós hónapokat, idén nem vagyok hajlandó. Ezért álltam le a kritikaírással is: túl sok időt, túl sok energiát vesz el, ráadásul a szerzők nagy része cseszik reagálni. Az ismerősökét még követem, és van néhány történet, aminek nagyon drukkolok, de a mindennapjaimból inkább kiszorítom az egész felhajtást. Megint rájöttem, hogy a kiadás sokadlagos számomra. (Ráadásul ha a dépé elbukik, legalább nem kell még egyszer megszerkesztenem, vihí!) Azért persze örülnék, ha megjelenne, no, éppen csak megvárom, hogy odaérjünk ehhez a hídhoz.
Jelenleg ilyesmik kavarognak bennem. Személyes kedvencem még nincs igazán, vacillálok Shastor és Zurvan között, de már most akármelyiküket elcserélném Loghorra/Astóra. Meg persze szeretem fura gyerekemet, Reynirt is. Jókat vigyorgok, amikor olvasom róla a változó véleményeket. Apropó, szeretnétek valakiről százkérdésest olvasni, vagy hagyjam a fenébe, és haladjunk a sztorival? 😀
A végére még egy technikai apróság: ez a hülye blogspot megint kajálja a szavazatokat, első este már tizenhat volt, most kettő van. Ha nem adja vissza őket a kis görény (néha vissza szokta), akkor a következő fordulóban az új kérdés mellett ezt is újraszavazzuk a múltkori külsős szavazógéppel, jó?
Meg persze olvassatok is, és nyugodtan szóljatok, ha valami nem tetszett. Abból tanulok, tudjátok. 😉