Napsötét megjelenés, borító és fülszöveg

Április második felében, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg harmadik regényem, a Napsötét – ami azt jelenti, hogy már egy hónap sincs hátra. Szóval igencsak ideje, hogy mutassak nektek egy borítót és egy fülszöveget, nemde? 🙂

És bár úgyis mindenkit a kép érdekel, előbb hadd mondjak köszönetet szerkesztőmnek, Raonnak (Erdélyi István) a fülszöveg csiszolása során (is) tanúsított állhatatosságáért, precizitásáért és velős észrevételeiért, magáért a csodálatos borítófestményért pedig az utolérhetetlen Kovács Péternek, aki sok-sok egyéb mellett olyan remekművekhez adta a nevét grafikusként, mint Az Autarkha fellegvára, az Attila koporsója vagy a Holdnak árnyéka.

Napsotet
Kovács Péter festményén Vrudla, a Kárhozott készül összecsapni Nagardóval, a Föld Urával

A fülszöveg:

Túmilar világát elborította a Homály. A régi dicsőség a múlté: a pusztává lett földeket homályszülöttek légiói dúlják, és senki sem maradt, aki szembeszállhatna velük. Az Alkotók hatalma megtört, teremtőerejük elenyészett – rabláncon sínylődnek Mindenek Sötét Fejedelmének birodalmában, gyermekeik közül pedig csupán egy élte túl a végromlást.

Most ez az egy tartja fogságban őket.

Vrudla, a Kárhozott beteljesítette a bosszúját. Valaha ő volt a Nap az égen, az Alkotók lánglelkű Elsőszülöttje, aki szembeszegült a tilalmakkal, és elszabadította a pusztulást. Most kiválasztott: seregvezér, aki előtt egyetlen had sem állhatott meg, bajnok, aki diadalmaskodott egykori elöljárói felett, szerető, akit Mindenek Sötét Fejedelme, a testet öltött Homály emelt maga mellé… a folyvást zsugorodó világ peremén azonban feltűnik egy ragyogó ismeretlen, aki mindent felborít körülöttük és közöttük.

Mit tehet a Nap, ha a vetélytársa maga a Fény? Hűséges maradhat-e az örök lázadó, ha lábbal tiporják a kiváltságait? Létezhet-e megváltás egy haldokló világ számára, amiről már a hajdani és új urai is lemondtak?

Kae Westa harmadik regényével a fantasztikum ritkán látható szféráiba kalauzolja olvasóit: feledhetetlen élménnyel mutat be teremtést és bukást, hatalmasságok és feltörekvők, győztesek és legyőzöttek, zsarnokok és szerelmesek tündöklését és vég nélküli harcait.

Merülj el a dépében II.: Valian

Egy ismeretlen könyv mindig lutri. Fülszöveg, borító, beleolvasás alapján ugyan lehet belőle szerezni egy összbenyomást, ám ettől még érhetik meglepetések az olvasót. Minimalizáljuk a kockázatot! A múlt héten megismerhettétek Mortuát, most hadd mutassam be a démonunkat! (És ne feledjétek: a végén játszunk!)

 „A bátyám üldözött el otthonról, amikor még járni is alig tudtam. Utcagyerekként, kint az örök fagyban nem is volt más választásom, mint kíméletlenné válni. Megtanultam lesből ölni, aztán kardforgató lett belőlem. Kocsmák és sikátorok bajnoka, de mégiscsak bajnok. Egy olyan világban, ahol arra sincs garancia, hogy megéred a reggelt, ez nagy előnynek számít, és a hírrel együtt, hogy át tudok jutni a világunk határán, végül visszavitt az apám házába. Sok ocsmányságot mesélhetnék neked ezekből az időkből. […] Soha ne ismerd meg az érzést, hogy azért vagy állandóan részeg, mert csak úgy tudod elviselni a világot, no meg magadat benne, és fogalmad sincs róla, hogy máshogyan is lehetne élni…”

Ismerjük azokat a hősöket, akik a sötétségből jönnek; akik olyan eseményeket és tetteket hagytak maguk mögött, amelyek súlya talán egy életen át nyomja a vállukat. A mi Valianunk is közéjük tartozik: egy kíméletlen világ szülötte, aki gyűlölte és helytelenítette a hazája játékszabályait, eleinte mégis elsodródott az árral. Sokáig azt sem tudta, hogy vannak más világok, népek, akik békében és szeretetben élnek – vagy hogy olyan fogalmak, mint béke és szeretet, egyáltalán léteznek. Ebből a szempontból (és ezzel most elárulok egy kulisszatitkot) egy kicsit R. A. Salvatore Zaknafein Do’Urdenje az előképe, de Valian gyakorlatiasabb, cselekvőbb egyéniség, mint Zak, és vele ellentétben végül megtalálta a kiutat is.

„Lehettem volna a hadvezérük, aki sosem látott ármádiát szabadít egyik birodalom után a másikra, de ebbe most ne menjünk bele. Kevés voltam démonnak, de egy pillanatig sem bánom.”

Valian tudomásul veszi a múltját, igyekszik szabadulni a gyerekfejjel belérögzült késztetésektől, de nem siránkozik miattuk, és nem bünteti komor, fellengzős pillantásokkal a környezetét. Meglehetősen zárkózott ugyan – legalábbis a történet elején –, de ez inkább elővigyázatosság a részéről, amíg nem képes tökéletesen kordában tartani az indulatait. Persze, neki is vannak érzései, gondolatai, lelkiismerete, de ritkán fejezi ki őket… legalábbis amíg a szellemek egy rámenősen kíváncsi, szeleburdi papnőt nem sodornak az útjába.

„A démon ajkán átfutó grimaszt már-már válaszmosolynak is lehetett értelmezni.

– Nem kell engem pártfogolni, Mortua.

– Már hogyne kellene! – kérte ki magának a lány. – Ha nem karoltalak volna fel, most a vendégházban kuksolnál, és sóhajtozva bámulnád a falat! Ne mondd, hogy annyival jobb lenne, mint hősi küldetésen szolgálni a szellemeket!”

Ha már előképekről beszélünk, van még valaki, aki mellett nem mehetek el szó nélkül. Könyvbemutatón már elmondtam, hogy a címszereplő páros ötletét egy régebbi számítógépes játék ihlette, konkrétan a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark, amelyet történetesen egy szőke papnő karakterrel toltam (aki játszik/játszott ilyesmivel, tudja: a cleric mint kaszt verhetetlen, lemossa az összes többit), a romantikus szálat pedig egy bizonyos démonszármazék, azaz tiefling képviselte. Igaz, mostanra Valian már legfeljebb a haja színében hasonlít Valen Shadowbreathre, de az ihletője ő volt, ezt eszemben sincs tagadni. És mivel Mortuát Valian létezése előtt egy Kai nevű fiatalemberrel hoztam volna össze… de azt hiszem, ez a bejegyzés is odébb lesz még. Ha viszont már a hajszín is szóba került, itt kell megemlítsem: az én értelmezésemben a regény borítóján nem a fehér bőrű, vörös üstökű, csupasz állú Valian szerepel, hanem az a Lyr Ascovado, aki – harmadik főszereplőként és általános közönségkedvencként – a következő bejegyzésben fog bemutatkozni nektek.

Merülj el a dépében: Mortua

A könyvek sokba kerülnek. Vannak ugyan mindenféle karácsonyi és egyéb akciók, amikor viszonylag olcsón ki lehet fogni őket, olyankor viszont az egyszeri olvasó a bőség zavarával szembesül. Könyvet venni ráadásul – még a borító és a fülszöveg segítsége mellett is – gyakran zsákbamacska. Ezen szeretnék játékos formában segíteni a saját regényem esetében.

Az elkövetkező hetekben három-négynaponta hozok nektek egy-egy kis bejegyzést, amelyben valamelyik szereplőt/szereplőket, esetleg helyszínt ismerhetitek meg. Érdemes figyelni, egyrészt mert segít eldönteni, érdekel-e benneteket A démon és a papnő, másrészt mert a bejegyzések végeztével (december vége-január eleje magasságában) rendezünk egy ezekhez kapcsolódó játékot, ahol természetesen nyerni is lehet majd valamit.

Lássuk is a két címszereplőnk egyikét – legyen a hölgyé az elsőbbség. Ismerjétek meg Mortuát!

„Ötéves korában beszélt először a szellemekkel. Nem egy nevelője meg is botránkozott, amikor elmesélte, miféle történetekkel vélte szórakoztatni őket. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a szellemek hamar kegyükbe fogadták a kis hercegnőt, Mortua pedig rendíthetetlenül készült rá, hogy egyszer majd pap lesz.

Szerencséje volt. Hatodik lánygyermek lévén szabadabban választhatott sorsot magának, mint nővérei, ráadásul a papokat általános megbecsülés övezte. Apja személyesen vitte el a kolostorba, ahol aztán rangját levetve, szorgalmasan készült leendő hivatására.”

Hősünk tehát egy hercegnő – Mordinium városállam fejedelmének lánya –, aki papi köntösre cserélte a selyemruhát. Döntése nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük a közeget, ahol él. A démon és a papnő világának alappillére a vallás, méghozzá a holtak szellemeinek tisztelete. Az itteniek nemcsak hisznek az áramlatban – ahogyan a szellemek közösségét nevezik –, hanem tudják is, hogy létezik, és hatással van a mindennapi életükre. No meg az még egy fejedelemnek sem túl nagy áldozat, hogy hét lánygyerek közül egyet engedjen a saját feje után menni… 🙂

Mortua a szó legszorosabb értelmében csitri. Lassan tizennyolc éves, de szeleburdi, és a viselkedése időnként kifejezetten irritáló. Ugyanakkor jószívű, őszinte és bátor, és minden körülmények között igyekszik helyesen cselekedni. Jó néhány olvasó beszámolt róla, hogy eleinte nem kedvelte, de a történet előrehaladtával mégis a szívébe zárta – és persze azért olyanok is voltak szép számmal, akik kezdettől csípték.

„A démon megállt. Mortua nem láthatta, hogyan feszül meg a válla a páncélban, hangjából azonban kihallotta a vészjósló nyugalmat.

– Fáklyagyújtáshoz túl nagy a huzat. Legfeljebb odalent van értelme megpróbálni.

– És ki beszélt fáklyáról? Elkezdhetnél barátkozni a gondolattal, hogy nem holmi haszontalan csitrit hoztál magaddal, hanem te vagy holt teher egy kiválóan képzett harcos-pap nyakán!

– Ha fényt tudsz csinálni, csináld! – vágta el a vitát Valian. Mortua eljátszott a gondolattal, hogy lelöki a lépcsőn, de végül beérte egy szemforgatással.”

Leányzónk tehát nem egyszerűen imákkal és szertartásokkal szolgálja a szellemeket. Harcos-pap, vagyis képes fegyverrel bánni (mivel pici és vézna, leginkább tőrrel), és nemcsak dicsekszik: valóban remekül megvédi magát vagy akár másokat. Mi több, ha a helyzet úgy kívánja, akár komolyan is tud viselkedni… persze azért nem túl sokáig.

„Valian megcsóválta a fejét. Mégiscsak gyerek ez a lány, hiába szeretne nagyhatalmú papnőnek látszani. Kedves, persze, ahogyan kiállt mellette a nagymester ellenében, és azután is, de talán nem őt kellett volna kiválasztani egy ilyen súlyú küldetésre… Ekkor Mortua felemelte a fejét, és úgy nézett rá, mintha elkapta volna a félig szőtt gondolatot.

– Féltem, hogy nem találjuk nyomát, tudod? – kérdezte. – Hogy a szellemek magukkal vitték belőle a tündöklést. Hogy egyedül kell szembeszállnunk azzal az ocsmány emberrel, aki mágiával haragította meg őket, és fogalmam sem lesz, mit tehetnék ellene… De ahogy nézem, csupa jó emlék jut eszembe, és semmi sem tűnik reménytelennek. Itt vannak még, Valian, nem végleg hagytak el bennünket. Érzem. Az erdőnek is vége lesz egyszer, és a túloldalán ott vár Morammor… Meg fogjuk oldani, hm? És aztán tényleg Asto orra alá dörgölöm az egészet – tette hozzá hirtelen vigyorral, egyszerre kioltva saját ünnepélyes hangulatát. Lendületből ugrott fel, és indult tovább a tűzcsík mentén. A démon habozott egy pillanatig, mielőtt utánaeredt volna: nem tudta, lehet-e ehhez bármi köze a kis virágnak, de az útjelző határozottan halványabbnak tűnt, mint néhány perccel korábban.”

Ami pedig a száraz tényeket illeti: Mortua kifejezetten alacsony, fiús alkatú lány. Legkevésbé a haját szereti magán, ami roppant világos szőke, gubancolódásra hajlamos és az a tipikus „három sorban hat szál”. Nem egy divatikon, bőrvértben lényegesen jobban érzi magát, mint selyemtopánkában, és inkább emlékeztet manóra, mint manökenre. Teljességgel készen áll rá, hogy beköszöntsön az életében az első szerelem, mi több, a történet elején szinte szó szerint az első csókja elől rángatják el, hogy gardírozzon egy bizonyos démont… Legjobb barátja a fenti idézetben is szereplő Asto, vagyis Astovar Gomor, a hargerintali rendház harcos-papja – bár keveset látjuk őket együtt a történet során, a humorérzékük kifejezetten kompatibilis egymáséval -, de bárkivel könnyen és gyorsan összebarátkozik. Kivéve persze, ha az illető… de erről majd két bejegyzéssel később mesélek. 🙂

Egy halott hagyatéka

Az ötletelés viszonylag korai fázisában már tudtam, mi lesz, ami fantasyvá teszi Esconquin világát. Mágiát nem akaródzott most beleírni, idegen fajokkal eleve nem szeretek operálni, viszont erősen sejtettem (na jó, tutira tudtam) az ajándékozottam kilétét, így kicsit a nála élő dolgokra is reflektálva született meg a szándéklátás képessége, amivel esconéknál igen jó pozíciókba lehet kerülni. Például minden hódítását sikerre vivő Hadvezéribe… 🙂

“– Még mindig kérdezni akarsz.

– Nem értem… – Elhallgatott, kereste a módját, hogy tudásszomja ne kételkedésnek hangozzék.

– Mi szükségem arra, hogy szavakkal meztelenítsem le a szándékait? – fejezte be helyette a Hadvezér. – Tisztán kellett látnom az árnyalatokat. Ellenséges ez a föld, tele csapdával. Személyes csapdával. – Beárnyékolta a szemét a tenyerével, és a félig lerombolt torony felé tekintett. Ilmorisz tudta, kire gondol: az asszonyra, akinek tehetsége mindhalálig meggátolta benne Menkalian Sorót, hogy ideirányítsa a seregét.

– Ha Lugaila élne – folytatta töprengve a Hadvezér –, ilyen közelségből nem tudná elrejteni előlem, mivel próbálkozik. De elvitte a járvány, és nem sikerült időben kifürkésznem a terveit. Egy halott hagyatéka ellen harcolok… mert nyilván van hagyatéka. Arról a nyomorultról – biccentette hátra a fejét, amerre a tetemet hagyták – sugárzott az ölni vágyás.”

Holnap kezdődik a SZÖNZA publikálása, ne menjetek messzire!

A hölgykarakter, akit a tesztolvasók Mortuánál és Calinánál is jobban szerettek

“Ruwain kidugta a fejét a sátorból, esconul kiabált valamit, majd visszahúzódott. Szótlanul figyelte Szenzát, közben pedig aprókat körzött a vállával, amíg valamivel később egy mezítlábas escon fiú nem lépett közéjük, kezében egy tál gőzölgő étellel. Szenza gyomra megkordult a gyümölcsös illatra. Ruwain intett a fiúnak, hogy távozhat, majd eloldozta a lány egyik kezét, csak a másikat rögzítette a béklyóval a sátorrúdhoz. Kellett egy pillanat, hogy Szenza megértse: az ételt neki szánták, és így ráadásul egyedül is képes lesz elfogyasztani. A gesztus váratlanul érte olyasvalakitől, aki végiggyilkolta az előző napot – és ki tudja, talán ezt is –, utána pedig kifosztotta Lugaila házát, őt magát is ugyanolyan szenvtelenül rángatva el, mintha puszta értéktárgy lett volna.

Gratas – hajtotta meg a fejét, mielőtt a földre telepedett volna, hogy ölébe vegye a tálat, és nekilásson a húsos-gyümölcsös szósznak.

A férfi ajkán átsuhant valami, amit más körülmények között talán egy félmosolynak lehetett volna értelmezni.

Grates – igazította ki. Fél térdre ereszkedett, és a lány álla alá nyúlt, hogy magára vonja a tekintetét. – Beszéled az escont?

[…]

– Ezek mik? – Ruwain a hajához nyúlt, ujjai közé fogott egy színes gyöngyökkel díszített tincset. Szenza összerezzent a váratlan érintésre, akárcsak arra, hogy a férfi helybéli nyelven szólal meg – erős, dallamos akcentussal, ő azonban nem vette a bátorságot, hogy helyreigazítsa.

– Talizmán – emelte fel a fejét. – Nem jelent veszélyt, csak… jeladás a falu szellemeinek, hogy megnyugszunk az akaratukban. A kék a remény színe, a piros a véré…

Ruwain hümmögött. Elhúzta a kezét, és a földre löttyintett cseppek felé biccentett.

– Ez is nekik szólt?

– A tisztelet kifejezése – felelte óvatosan Szenza.”

Csütörtöktől olvasható az Imagine-en (és talán a Merengőn is)!

TAI: A harmadik arc

Igaz, csak dollmakeres képen, de mutattam már nektek Ruwaint és Szenzát, mi több, Ru az első kiszivárgott bekezdéseknek is nézőpontkaraktere, de van ám még férfiportré az arcképcsarnokban! Említés szintjén előkerült a sneak peekben Ilmorisz neve. Bevallom, őt eddig hiába próbáltam dollmakervégre kapni, az egyetlen félig-meddig vállalható verziót ugyan elmentettem magamnak, de nem érzem, hogy ő lenne. Így az arca helyett a gondolatait tudom megmutatni, szintén a történet elejéről – a világért sem terhelnélek benneteket szpojlerekkel. 😉

“Már készítették a halotti máglyát a harmadik hadtest tábora – a castron – mögött, az árkon túl, amelyen nem terjedhetett át a tűz. Ilmorisz belebámult, elképzelte, amint lángra kap, és a pusztítás lassan felemészti az elesettek tetemeit. Mennyi ismerős hullott el csupán néhány óra leforgása alatt… Nolduran gondolata környékezte meg, hátrébb szorította a többiekét, szinte érezte, amint a vállára teszi a kezét. Az egyetlen, akit barátnak nevezhetett, aki neki és Ruwainnek is több volt, mint lándzsafivér – vagy ki tudja, talán éppen ezt kellett volna, hogy jelentse a lándzsafivéri kötelék, páratlan kapcsot, amely mégis magától értetődött, az élet többi területén éppúgy, mint a harcmezőn. Most, hogy hármasuk széthullott, Ilmorisz ráeszmélt arra, ami eddig elkerülte a figyelmét: hogy immár a világon semmi nem köti Ruwainhez. Idegen lett, vagy annál is rosszabb, egy idegen testvér, márpedig abból egy is több a kelleténél. Ilmorisz dühösen préselte össze az ajkát, és a máglyarakók közé képzelte Nolduran eleven, derűs alakját.

Miért nem veszhetett oda inkább Ruwain?”

Ó, és kikerült az Imagine-re az a novella, is, amit én kaptam. Nézzetek bele, olvassátok szeretettel!

Sneak peek

Ahogy anno Nuarédékból, most íme egy első falat a TAI-s történetből is (mostantól “escon” fedőnéven fut, a címe pedig Szönza). A különbség az, hogy május elsejétől ezzel a történettel tényleg meg is lehet ismerkedni, hiánytalanul és minden tekintetben úgy, ahogyan azt már megszoktátok. Ízelítőnek pedig a legeleje:

“A barbárok hiába próbáltak ellenállni. A járvány megtörte a testüket, megapasztotta létszámukat. Megmaradt férfiaik gyorsan és kevés áldozat árán hullottak el a harmadik hadtest lándzsahegyein és kardélein – a bevehetetlennek hitt sánckapuk még alkonyat előtt megnyíltak Esconquin harcosai előtt.

Senki nem dacolhatott hosszasan a Hadvezérrel.

Ruwain, mint mindig, az első sorban küzdött. Fontos volt, hogy lássák: a katonák, az ellenfél, az apja – a Hadvezér fiának lenni önmagában is épp elég terhet jelentett – és legfőképpen két lándzsafivére, akiknek, ha kimondatlanul is, de ő állított példát. Egységbe fogta az okos, taktikus Noldurant és a szenvtelenül harcoló Ilmoriszt, és lendületével ellenállhatatlanná tette hármasukat.

Legalábbis mostanáig. Többé nem lesz így. Hiába győztek nagy fölénnyel, Nolduran elesett; amikor Ruwain rábukkant a harctéren heverők között, még eszméletén volt, és a kezével próbálta bent tartani a zsigereit. Csak a szemével kellett kérnie, lándzsafivére máris megadta neki a kegyelemdöfést, aztán káromkodva becsörtetett a faluba, hogy legyilkolja az életben maradottakat, és kifossza az útjába eső kunyhóikat. Fegyvert akart zsákmányolni, amit trófea gyanánt hazaküldhetett, és nőt, akinek a puhasága talán egy kis időre kiűzi a tudatából Nolduran kegyes halálért esdeklő pillantását.”

 

Visszapislogó

Megint elszaladt egy év, és tényleg úgy is érzem, hogy repült… Méghozzá Karvalyszárnyon, de erre majd mindjárt rátérek. 🙂 Ha már tavaly írtam évösszegzést így mindennek a végére, csinálok egyet most is, bár ez azt hiszem, rövidebb lesz.

Hárompólusú év volt, azt hiszem, mert idén sajnos az írósuliból az én csoportomnak (ahogy egymás közt hívjuk, az első fészekaljnak) nem jutott – de jövő héttől elvileg toljuk a párbeszéd kurzust. Remélem, lesz olyan jó, mint a leírás volt, bár a léc roppant magas. A pólusok pedig, amikre az évem épült: karvalyék, az Aranymosás – és persze mindenekelőtt az a pöttöm pici lány, aki háromhetesen lépte át a 2013-as év küszöbét, és lám, most már egyéves nagy nőként fog áttrappolni 2014-be, felszerelkezve a világ legjobb apjával és bátyjával (akik nem mellesleg a világ legjobb férje és fia címet is bitorolják). Persze, az év második felét elvitték a betegségek, reméljük, jövőre elkerülnek. Most is kehes itthon mindenki. De maradjunk csak az írós témáknál. 🙂

Karvalyékról tudjátok a lényeget: hogy dépét kipihenő szájdprojektnek indultak, mégis rendes nagyregénnyé nőtték ki magukat.  Hogy a szívemhez nőttek, a markukba zártak, nem eresztenek azóta sem – főleg ugye zord-mogorva, makacs kapitányom. Tudjátok, hogy jön a folytatás, a Snaukaszív, bár összcsaládi betegségeink miatt nem haladtam úgy vele, ahogyan szerettem volna, de sebaj, mindjárt belevetem magam január örömére. És páran talán arra is emlékeztek, hogy tervben van a harmadik rész a pikáns páros, Arinka és Vare narrációjával. (Calina, szegény, kimaradt az interjúalanyok közül – készül, csak nem értem a végére -, de cserébe jól összeátkoztam Shastorral – amit végül annyira egyikük sem bánt. :P)

Az Aranymosásról megint nem kell sokat mondanom. Velem rágtátok újra a javított kéziratot, velem izgultatok az első, pozitív és főleg a második, e-bookra ajánló lektori idején, meg persze az aztán következő hosszú csendben is, amíg a döntésre vártunk. Itt voltatok, amikor kiderült, hogy országos terjesztés meg rendes, nagy példányszám lesz belőle, vagyis valóra vált a merész álom: kiadott szerző leszek, az amatőr helyett a kezdő ligába avanzsálva. Köszönöm mindenkinek, akinek így vagy úgy része volt benne, nagyon izgatottan várom a szerkesztést, a borítótervezést – és hajaj, még egy rendes írói névre is szükségem lesz, bár az fix, hogy Kae maradok, csak legyen hozzá egy rendes vezetéknév is. 😀

Volt aztán egy belekapásom a NaNoWriMóba is – koncepcióváltásnak köszönhetően ebben nem jutottam addig, amíg szerettem volna, de így is összebarátkoztam egy leendő új főhőssel, Nuaráddal, aki az Esszurán Birodalom fiatal uralkodója, és a történet kezdetén veszíti el legendás szerencséjét, ami fogantatásától kísérte. Régi betegségem köszöntött be: kisregényt akartam írni róla, de rájöttem, hogy ő meg a köré épült világ is inkább normál terjedelmet szeretne, szóval jelen formájában inkább félbehagytam. Idővel többet is mesélek majd róla meg a lányról, aki a megszólalásig hasonlít Nuarád menyasszonyára, illetve harmadik társukról, aki sokban emlékeztet majd a koronás Démorenre. (És ha már Moren, a Korona sorsa még függőben, de mivel nem tudok Dyrée nélkül élni, egyszer úgyis megírom. :D)

És bár az írósuli 2014-re csúszott, azért nem maradtam tanulnivaló nélkül. Az év egyik legnagyobb élménye volt a Future of Storytelling MOOC, olvasmányaim közül pedig Ansen Dibell Plotja, amelyből rengeteget tanultam a dramaturgiáról (köztünk szólva, rám is fért). Néhány honlapon is remek dolgokat találtam: a megújult boncnokon, a tvtropes.org-on, egyik-másik világteremtéssel foglalkozó angol szájton és a barátok-írótársak blogjain, amelyeket még mindig megtaláltok a legördülő menüben (tipp: bal oldalt fent a három vízszintes csíkra kell nyomni, és rendesen görgetni lefelé – de elvileg az is működik, ha simán kattintotok a bal oldali narancssárga sávra). Továbbra is hiszek abban, hogy az írásnak csak folyamatos fejlődés mellett van értelme, szóval hajrá, tanuljatok, képezzétek magatokat, tele a net anyagokkal – mellette pedig bétáztassatok, bétázzatok, olvassátok egymást is, mert ez az út visz felfelé.

Köszönettel megint számtalan embernek tartozom. Jimnek és a többieknek (tudjátok, kik vagytok <3), akik iszonyú sok észrevétellel és tanáccsal segítettétek karvalyékat, az SFmag stábjának, akik idén is tanácsaikkal halmoztak el bennünket a III. fantasztikus kéziratok éjszakáján, mindazoknak, akik ismerve vagy ismeretlenül végigdrukkolták értem-értünk az Aranymosást, és persze mindenkinek, aki most ezt a bejegyzést olvassa. Kívánok mindannyiótoknak írásban-olvasásban gazdag, nagyon szép 2014-et! Odaát találkozunk!