Snaukáék háza táján

Ma van egy éve annak, hogy befejeztem a Snaukaszívet. Legalábbis (ahogy hívni szoktuk) a first draftot, azaz az első verziót, ami ilyenkor még rengeteg javítást igényel.

Aki figyeli a posztjaimat facebookon (vagy akár itt), tudja, hogy azóta megírtam egy másik, igen hosszú regényt is, majd azt is letettem pihenni, és újra elővettem Zurvanékat, hogy formába hozzam őket.

Mi a helyzet aktuálisan?

ss
Napra pontosan egy évvel ezelőtt

A Snaukaszív első draftja ezer sebből vérzett. Nem arról volt szó, hogy itt-ott ki kell húzni egy szóismétlést (first draftnál sosem ilyen egyszerű a helyzet), hanem lényegesen több átírást, átdolgozást igénylő problémákról. Összeraktam egy kéziratot, amiben egyik romantikus szál se működött, a sztori felénél jöttem rá, hogy nem is az felelős Bartillia ostromáért, akiről évekig hittem, és egy bizonyos régi szereplőt rohadtul nem kellett volna megölnöm a kötet harmadánál. Még többet szenvedtem azon, hogy bárhonnan is nézem, ennek a történetnek sok szempontból Svarioni Yondican a főszereplője, márpedig nem akartam, hogy ő legyen. Halwena mint hősnő nem állt össze, a háttérvilág még kevésbé, és egyre csak gyűltek a jegyzetek, hogy “ezt majd máshogy kell csinálni”, “ja, meg ezt és emezt is”. Nem túlzás, hogy menekültem abba a másik regénybe, amiről egyébként menet közben is éreztem, hogy nagyságrendekkel jobban sikerül, még ha bizonyos részeivel annak is meg kellett küzdenem.

Sokáig írtam Rosenique-ék történetét, de kellett az a szünet a Snaukaszívnek. Kellett, hogy eltávolodjak, és objektíven lássam a hibáit – és még inkább kellett, hogy érzelmileg is kipihenjem őket. Sokáig rájuk se tudtam nézni, és a Karvalyszárnyont is úgy vettem kézbe, hogy újraolvassam a javításokhoz, mint akinek a fogát húzzák.

Aztán egy tavaszi napon belém vágott, micsoda iszonyatos (ugyanakkor sajnos nem egyedülálló) terhet cipel a kedvenc snaukaszívbeli karakterem, és micsoda írói felelősség az, ha én erről tabuk nélkül, ténylegesen írni akarok. A látszat kedvéért szidtam magam miatta egy kicsit, de ez volt az a pont, ahol visszatért a lelkesedésem. Akkor már vártam, hogy megint fejest ugorjak a kígyóverembe.

Fejest ugrottam, csak hogy rájöjjek, a helyzet még sokkal rosszabb, mint amilyenre emlékeztem. Csakhogy most már ez sem tudott eltántorítani.

kép
Ilyen érzés megírni, illetve átdolgozni a first draftot. Tényleg ilyen.

Újraolvastam a kéziratot, átpörgettem a(z akkor épp negyven oldalra rúgó) jegyzeteimet, koncepciókat dobtam a kukába, eldöntendő kérdéseket vettem elő újra. Próbajeleneteket írtam a románchoz, kivágtam az egyik szemszögkaraktert, átütemeztem bizonyos eseményeket, és végre sikerült logikusan levezetnem, ki bujtotta fel a Bartilliát lerohanó zsoldoscsapatokat. Helyszíneket dolgoztam ki, településeket neveztem át, rávettem Yondicant, hogy végre megnyíljon előttem, és megértettem, hogyan jár be ellentétes utat a történet során Zurvan és Halwena.

A munka messze nincs kész, de most megint olyan szakaszba értem, ahol a meghozott döntéseknek érniük és ülepedniük kell, hogy azután teljes biztossággal tudjak rájuk építeni. Ezt az időt megint a másik kéziratommal fogom tölteni. Ott jóval kevesebb a javítanivaló – nekiugrom, legyűröm, kiküldöm a tesztolvasó csapatnak, majd ha leokézzák, a kiadónak is. De aztán ismét visszatérek Zurvanékhoz, hogy abba a végső formába öntsem a történetüket, amibe érdemlik. Tudom, hogy már így is hosszúra nyúlt a várakozás – én is jobban szeretném, ha rég ott figyelnének a könyvespolcon, mindannyiunk megelégedésére. Azt mindenképp megígérem, hogy ezután is tájékoztatlak benneteket a fejleményekről, és ki tudja, talán még egy igen kellemes meglepetésem is lesz számotokra kárpótlásul, amiért ennyit kell várnotok. 🙂