Villámhír: pozitív lektori karvalyéknak!

Miközben A démon és a papnő el-elfogy egy-egy boltban, és nyilvánosan is, privátban is szebbnél szebb vélemények érkeznek rá, a háttérben már újabb események zajlanak. A kiadó lektora elbírálta a következő kéziratomat, a Karvalyszárnyont, és kiadásra érdemesnek ítélte. Egyéb részletekről majd folyamatában számolok be, de úgy tűnik, Calináék is jó úton haladnak a megjelenés felé. Azt hiszem, ideje rákapcsolni a folytatással…

Merülj el a dépében VI.: Nagy öregek a rendben és a renden kívül

Három olyan szereplő is akad A démon és a papnő gárdájában, akik bőven elmúltak már hatvanévesek. Mindannyian megéltek már ezt-azt, ki többet, ki kevesebbet, legyenek akár a rend tagjai, akár kívülállók. Ismerkedjetek meg velük is egy kicsit közelebbről!

“Loghor ihn Mortenor a lépcsősor tetején két karral támaszkodott a márványkorlátra, rideg arcára ráesett az ablakon át bevágó fény. A lány csak egy pillanattal később vette észre a férfi árnyékában Aynira alakját.”

Van az úgy, hogy elsőre törékenynek látszó idősebb hölgyek szelíden a háttérbe húzódnak a fiatalabbak és harsányabbak mellett – bár a maga ötven-egynéhány évével Loghort sem igen lehet mai csirkének nevezni -, de Mordinium köztiszteletben álló rendházfője kevés kétséget hagy afelől, hogy rátermett vezetője az őrizetére bízottaknak.

“– Te diktálsz, Loghor. Ezt senki nem vitatja. Én csupán a terheiden szeretnék enyhíteni. Biztosra veszem, hogy rengeteg a dolgod, kivált, ha még ezzel a rejtélyes álkoronással is foglalkozni akarsz. Persze, ha úgy döntesz, hogy helyezzük Valian sorsát a fejedelem kezébe, ő már csak hivatalból is a segítségedre lesz az ügy felgöngyölítésében…

Rezzenetlenül néztek egymásra, Mortua pedig egy kicsit mindkettejük nevében feszélyezve érezte magát. Loghor tekintete egyszerre tükrözött felháborodást és fenyegetést, ám Aynira méltó ellenfélnek bizonyult. Szelídsége mögött pengeél villant, nyájas szavaiban kimondatlan vád bujkált.”

Aynira hatvan-egynéhány éves, és ahogyan a történet előrehalad, olvashatunk utalást rá, hogy már tíz évvel azelőtt is ő vezette a mordiniumi rendházat. Ráadásul különböző szereplők különböző helyzetekben mind-mind elmondják, mennyire felüdíti őket a jelenléte.

“– Esküszöm, már az megnyugtat, hogy itt vagy a közelemben. De hát a te erőd mindig is ebben rejlett… A békében, amit magadból árasztasz.”

A szellemek óvják az övéiket, így sokan érhetnek meg tisztes öregkort*. Hetven felett jár Sharduk Edester is, aki papként szolgálja őket, de sosem kell a szomszédba mennie egy csípős megjegyzésért, életkedvét pedig az sem fojtja el, hogy béna lábának köszönhetően tolókocsiban tölti a napjait.

“Ne akarj engem kioktatni, te kölyök! Hetvenhárom elmúltam, és az utóbbi harmincöt évben nem használtam a lábamat. Ha eddig megfeleltem így a szellemeknek, ezután is meg fogok.

Erkai nem engedte magát se meggyőzni, se megsérteni.

– Ez nem a megfelelésről szól – felelte rendületlenül –, hanem arról, hogy képes leszel-e megvédeni magad, vagy…

Az öreg a szemét forgatta.

– Miért nem veszel inkább egy-két vívóleckét, amíg el nem indulunk? Csak hogy meglásd, melyikünk nem képes megvédeni magát.”

Mielőtt feltennénk magunknak a kérdést, hogy ha a rend gyógyítói a legkisebb náthát is el tudják mulasztani egy imával, akkor miféle baja lehet Sharduknak, ami kifog rajtuk. Ezzel kapcsolatban csak annyit árulhatok el, hogy kiderül a történetből, és jó néhány következménye is akad. Azt pedig senki ne higgye, hogy Sharduk meghúzza magát, csak mert nem képes járni. Kommunikálni legalábbis ilyesmi stílusban szokott:

“– Adod azt a hajszálat, fiam, vagy a fejedbe húzzam a ládát?”

Viszonylag hamar megtudhatjuk azt is, hogy Sharduk és Loghor közeli barátok, mi több, szegről-végről és nem vér szerint ugyan, de rokonok is. Ám nem a nagymester az egyetlen, aki több évtizedes barátságot ápol Shardukkal. Meg kell említenünk Baradun Ilarast is, Mordinium fejedelmének testőrkapitányát, aki szintén elkongatta már a hatvanat, és szintén közelről ismeri Shardukot.

“A pap hosszan méregette az ifjú lovagot, de nem tett rá megjegyzést.

– Baradun – üdvözölte inkább a kapitányt, aki épp addigra kerülte meg az asztalt. – Megöregedtél.

– Tizenkét évvel fiatalabb vagyok nálad – emlékeztette Baradun. – Még mindig.

– Lefogadom, hogy mindet odaadnád a hajamért cserébe – vigyorgott rá Sharduk.”

Ami – kopaszsága mellett – hamar kiderül Baradunról, az az, hogy végtelenül becsületes és jóindulatú, kötelességtudat és belátás egyaránt megfér benne, a mi hebrencs Mortuánk pedig őszintén szereti és feltétlenül megbízik benne.

“– Persze, hogy megbízható! Már vagy negyven éve apa mellett van! – Mortua megragadta a démon kezét, hogy magával vonszolja a hangok irányába. – Baradun, hallasz?”

Baradunról nehéz anélkül beszélni, hogy be ne vonnánk Mortua édesapját is, akiről annyit már tudunk, hogy Mordinium uralkodója – tekintve, hogy városállamokról beszélünk, ez nagyjából annyit jelent, mintha egy nemesi származású és jogkörű, teljhatalmú polgármesterről volna szó -, és aki szintén felbukkan a történetben, hogy befolyásolja a lánya és a többi szereplő sorsát. Amellett, hogy kifejezetten rossz viszonyt ápol a nagymesterrel, a fejedelmet lekötik a saját teendői, na és persze a családja. Hét lánygyerek apjának lenni önmagában sem kis teljesítmény… Ezzel együtt ha ő megszólal, ott nem marad hely ellenvetésnek.

Fun fact: Mortandis fejedelem külsejét tekintve mindenben ellentéte Mortuának: magas, fekete hajú, kifejezetten méltóságteljes, megkerülhetetlen jelenség. Sasszemű olvasóknak az is feltűnhet, hogy ő az egyetlen olyan fontosabb szereplő, akinek sosem derül ki a keresztneve: Mortua apának szólítja, a többiek fejedelemnek, az pedig az ő rangjában igazán nem elvárható, hogy bemutatkozzon. Az igazság az, hogy magam sem tudom, hogy hívják – de ez egy olyan kis belső vicc, amin soha nem is terveztem változtatni.

(*a történet egy pontján felbukkannak Loghor szülei is, akik mindketten nyolcvan felett járnak)