Ígéret szép szó – A démon és a papnő epilógusa, kicsit másképp

SPOILER ALERT! Én szóltam. 🙂

Tegnap, a könyvfesztiválon megint bebizonyosodott, hogy mindenfélére rá lehet engem venni, csak Loghort kell dicsérni hozzá. Még a dedikálás előtt beszélgettünk szeretett nagymesterem mindenféle kvalitásairól, amikor szóba került, hogy annak idején bizony írtam A démon és a papnőhöz egy alternatív epilógust. Nem állítom, hogy nem volt erős a kísértés, hogy ez legyen a vége, noha különbség csak egy bizonyos tekintetben van. Most tehát szeretettel közreadom mindazok okulására, akik nem félnek a spoilerektől, vagy már olvasták a regényt.

(És ígérem, előbb-utóbb tényleg írok egy összefoglalót arról, hogy éppen miféle fákba vágtam miféle fejszéket, minek mikor lesz folytatása, és miért nem feltétlenül most azonnal.)

A szellemek pedig meghallották a kérést, amit egy kegyeltjük és egy Szolgálójuk együttesen intézett hozzájuk, és végigsuhantak Zulkaran városán, amit mostanáig kerülni kényszerültek. A baljós csendtakaró elenyészett a romok között, a csapdák semmivé lettek a visszaúton, az omlás helyén csillagfény szűrődött le a járatokba. Amoril Devardor kinyitotta a szemét, felült, és megtapogatta a fejét borító kötést. Brietta szanaszét szabdalt bőrvértjében hajolt fölé, hogy talpra segítse. Az elarhoni megszorította a kezét, aztán maga is fohászkodni kezdett, Brietta pedig két lovagtársa felé indult, akik lassan szintén magukhoz tértek. Nem messze tőlük Erkai Cardun imádkozott haldokló paptársa felett vérző torokkal, miközben erős bódítószert csöpögtetett Astovar feldagadt ajkai közé, hogy ha már segíteni nem tud rajta, legalább a szenvedését enyhítse. Astovar azonban felköhögött, egészen emberi hangon, és megmarkolta a gyógyító csuklóját, a bőre pedig lassan visszanyerte természetes színét és állagát. Erkai könnybe lábadó szemmel ejtette el a fiolát. Volt annyira lelkiismeretes űzője a hivatásának, hogy először megtörölje a barátja száját, és csak utána boruljon a nyakába. Még távolabb, a koromsötét folyosón megrebbent Loghor ihn Mortenor szemhéja is, ahogyan tagjaiba új erő költözött, erős szívébe pedig visszatért az élet. A nagymester talpra állt, megkereste a sötétben a pallosát, és a fal mentén tapogatózva indult arrafelé, amerre a térkép alapján az alárendeltjeit sejtette. Felgyorsultak a léptei, amikor meglátta a beszüremkedő csillagfényt, aztán csak a kiáltást hallotta, amivel Brietta hozzásietett, és a karjába vetette magát. Két megmaradt lovagja csatlakozott az öleléshez, Loghor pedig megveregette a karjukat. Vasakarata megrepesztette a jégburkot a szíve körül. A fiainak szükségük volt rá.

***

Morammor megtelt gyászolókkal. Papok, szerzetesek és világiak, Koronások és családjaik, bajtársak és futó ismerősök ácsorogtak a szellemvirágból font kupola alatt. A legtöbben khuyt viseltek, és kevés szem maradt szárazon, amikor a talapzatára emelték Sharduk Edester szobrát.

Mortua az apja mellett állt, vállát fehér felhőkkel díszített, halványkék gyászkendő borította, kis kezében könnyektől lucskosra ázott keszkenőt gyűrögetett. A fejedelem, Aynira és mindazok, akik élve tértek vissza Zulkaranból, a többi gyászolóval szemben, az épület előtt sorakoztak fel, amelynek előcsarnokában a Koronások egykor foglyul ejtették Mortuát és Valiant. A lány emlékezett rá, milyen gyűlöletet érzett akkor irántuk, kivált az iránt a Loghor iránt, aki most Sharduk szobra mellett állt, és megszokott hangerejével beszélt a vén pap utolsó nagy áldozatáról. Sharduk valódi képességeiről mindazonáltal egy szót sem ejtett, és kicsit sem látszott érdekelni, mivel tölti ki a hallgatósága a történetben maradó hézagokat.

Mortua hallgatta, hogyan beszél, és nézte közben az arcát. Nem állíthatta, hogy minden ellenérzése a múlté lett, ugyanakkor mélységesen sajnálta a nagymestert. Loghor rengeteget veszített Zulkaranban, és hosszú, magányos haldoklása sem tett jót a kedélyének. Még szigorúbban nézett, mint rendesen, hajában több volt az ősz szál, mint valaha, és a lány úgy látta, nem keveset fogyott is, szeme alá pedig a kimerültség rajzolt mély árkokat. A tekintete olykor a gyászolókra tévedt, és megült egy magas, fekete hajú nő arcán. Mortua csak sejtette, hogy a hölgy a felesége, Kaltria lehet.

Maga a szertartás hamar véget ért, és a hercegnő – a fejedelembe karolva – a szoborhoz járult, hogy lerója a kegyeletét Sharduk színe előtt. Hosszan, lesütött szemmel fohászkodott, aztán, amikor felnézett, Valian pillantásával találkozott a tekintete. A démon a sövény mellett állt, és csak a fejével intett, hogy csatlakozzon hozzá, Mortua pedig nem mondatta magának kétszer.

– Vártam, hogy majd megkeresel – kezdte. Ügyelt rá, hogy ne csendüljön vád a hangjában.

– Tudom – bólintott a démon. – Akartalak is, csak sok helyen számítottak rám egyszerre. Most viszont itt vagyok, ha gondolod…

– Gondolom. – A lány belecsúsztatta a kezét az ifjú nagy, erős markába. – Vonuljunk félre egy kicsit, hm?

Visszahúzódtak az épület mögé. Mortua nekidőlt a falnak, úgy nézett fel Valian arcába. Nem engedték el egymás kezét, és ez megnyugtatta, de hallani is akarta végre azt, amit egyébként is sejtett már.

Valian halkan, eltökélten kezdett beszélni, mint aki már napok óta gondolkodik rajta, hogyan is tudná a legjobban megfogalmazni a mondanivalóját.

– Nem vagyok jó ezekben a romantikus dolgokban, Mortua. Gyakorlatom sincs bennük, meg… Tudod te is. Többször is láttad már a lehető legrosszabb arcomat. A démon ott van bennem, és azt hiszem, ott is marad örökre. Hogy nem félsz, és főleg nem undorodsz tőle, az nagyon sokat jelent nekem. – Megvonta a vállát. – Megpróbáltalak távol tartani magamtól, méghozzá nagyrészt a te érdekedben, de… Mit mondhatnék? Lefegyvereztél.

Közelebb lépett, megsimogatta a lány haját.

– Szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy nem mondok újat ezzel. Gyűlöltelek együtt látni azzal a hargerintalival, és fájt, amikor nehezteltél rám. Aztán ott, Zulkaran alatt, amikor annyi mindent elveszítettünk… Akkor már tudtam, hogy nem akarok rólad lemondani. Hogy aztán ez mire lesz elég, azt nem tudom. Te hercegnő vagy, én meg szerzetes, aki ráadásul még csak nem is ember…

– Megoldjuk! – vágott közbe Mortua, és csillogott a szeme a boldogságtól. – Már ki is találtam, mit fogunk csinálni. Szegény Baradun és a többiek halálával megürült most néhány hely apa testőrségében. Én rábeszélem, hogy vegyen fel téged, te meg kilépsz a rendből, és…

Valian megrázta a fejét.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.

– Már hogyne lenne az!

– Gondolod, hogy a fejedelem jobb szemmel nézné, ha egy testőr forgolódna a lánya körül? – A démon legyintett. – Szinte látom, milyen arcot vágna, ha odaállnék elé, hogy megkérjem a kezedet…

– Hát akkor ne kérd meg! Ki a fene beszélt rögtön házasságról? Legyél a közelemben, és szeress! A többit majd eldönti az idő meg a szellemek.

– És álljak félre, amikor téged férjhez adnak? – Valian még mindig a fejét ingatta. – Szeretlek, Mortua. Már azért bele tudtam volna hajítani Erkait a szakadékba, mert hozzá mert érni a kezedhez. El tudsz képzelni, amint tétlenül nézem, hogy hozzámenj valaki máshoz? Az udvari élet különben sem nekem való. Arról nem is beszélve, hogy tartozom a szellemeknek, amiért visszahoztak téged. Nem hagyhatom ott csak úgy a szolgálatukat!

– Jó, akkor most javasolj valamit te! – vitatkozott Mortua. – Engem nem fognak visszavenni a rendbe, ez biztos, azzal meg, hogy hercegnő vagyok, nem tudok mit kezdeni! Biztos el tudnám érni, hogy apa kitagadjon, de azt még mindig megpróbálhatom akkor is, amikor nemet mond kettőnkre!

Valian a lány másik keze után nyúlt. Egyszerre fogta mindkettőt, és komolyan nézett Mortua szemébe.

– Én is veled akarok lenni – jelentette ki. – Amikor csak lehet. Egyébként is lejárnál látogatni bennünket a rendházba, nem? Olyankor majd…

– De én nem látogatni akarlak, te bolond! Én azt akarom, hogy éjjel-nappal ott legyél a közelemben!

Vascsizmás léptek szakították félbe őket. A lány megdöbbenve látta, hogy Loghor közeledik hozzájuk, céltudatos tekintete pedig kizárta, hogy véletlenül jár éppen arra.

– Nagymester! – Valian tisztelettel biccentette meg a fejét. Mortua elhúzta tőle a kezét, és zavartan lebámult a lábára.

– Gondolom, rám nincs szükségetek… – motyogta, és megpróbált kereket oldani, Loghor közbeszólása azonban megállította.

– Csak maradj, ahol vagy, felség! Amit mondani fogok, rád ugyanúgy vonatkozik, mint a démonra.

– Figyelünk. – Valian maga mellé húzta a lányt, és átkarolta a vállát. Mortua hozzásimult, és bizonytalanul pislogott fel a nagymesterre.

– Tisztában vagytok a lovagrend állapotával. A veszteségeink a súlyosnál is súlyosabbak. Minél előbb fel akarom tölteni a létszámot, legalább annyira, hogy ismét megfelelően tudjunk működni. – A férfi egyenesen nézett rájuk. – Röviden, új Koronásokra van szükségem, a követelményekből viszont nem vagyok hajlandó engedni. Vagy legalábbis nem többet, mint muszáj.

– És Valiant akarod. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, Loghor azonban megrázta a fejét.

– Ha csak a démont akarnám, nem mondtam volna, hogy maradj.

Mortua eltátotta a száját, aztán becsukta, és nyelt egy nagyot.

– Hogy… engem? Szárnyasnak? – kérdezte, és valahol arra számított, hogy a nagymester gúnyosan felhorkant. A férfi viszont ezúttal még a megnevezést sem javította ki.

– Bebizonyítottad, hogy alkalmas vagy. Ráadásul kegyelt. Ezt sem hagytam ki a számításból.

A lány megborzongott.

– És el tudsz engem képzelni, mint lovagot? Mint az egyik fiadat? Hát… nem gondoltam volna.

– A szükség sok mindenre ráveszi az embert – jegyezte meg fanyarul Loghor. Mortua kivételesen úgy döntött, nem vágja rá, hogy köszönöm szépen.

– Ha beállunk Szárnyasnak, akkor összeházasodhatunk? – kérdezett rá inkább.

A nagymester a démon arcába nézett.

– Ha te elveszed, én hozzád adom…

– Térjünk vissza rá a maga idejében – javasolta zavartan Valian. – Még… a lánykérésig nem jutottunk el.

– Mindjárt sejtettem. Mi a válaszotok?

Mortua megkockáztatott egy halvány mosolyt.

– Hát… Engem jobb lesz, ha minél előbb lovaggá ütsz, és csak utána szólunk apának. Loghor nagymester – tette hozzá utólag, a férfi azonban leintette.

– Apádat lerendezem. Van benne gyakorlatom. Démon?

Valian komolyan bólintott.

– Megtisztelsz ezzel az ajánlattal, nagymester. Nem fogok szégyent hozni a Koronára, és nem adok rá okot, hogy megbánd a döntésedet.

Loghor elnézett a fejük felett.

– Min változtat, ha meg is bán valamit az ember? – mondta halkan, keserűen, de aztán erőt vett magán. – Reggel jelentkeztek Briettánál a rendházban. Lovaggá ütlek, aztán indultok is Morammorba. Démon, te Ascovado helyettese leszel. Verj bele életet, ha tudsz.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Nem is várok kevesebbet. Egyikőtöktől sem. – Loghor hátat fordított, hogy távozzon. Mortua lefejtette magáról Valian kezét, és utánaszaladt. – Még valami?

– Öh… Igen. Csak azt akartam mondani, hogy… Hogy jó, hogy velünk maradtál, Loghor nagymester. És hogy köszönöm a bizalmadat. Jó Szárnyas leszek, ígérem.

A férfi egy pillanatig csak nézett rá, aztán megszorította a vállát.

– Úgy legyen, felség.

– De holnaptól már nem fogsz így hívni többé, ugye?

Loghor ajkán tünékeny alig-mosoly suhant át.

– Holnap már nem leszel hercegnő… Mortandis lovag.

Mortua kihúzta magát.

– Mortandis lovag? Tetszik a hangzása! Akkor… jövünk holnap, Loghor nagymester. És…

– A nagymester bőven elegendő.

– Igenis, nagymester! – A lány vigyázzba vágta magát.

Loghor megcsóválta a fejét, aztán elsietett, Mortua pedig büszkén fordult vissza a démonhoz.

– Láttad? Majdnem mosolygott! – Felsóhajtott. – Szegény, nem lennék a helyében. – Lesütötte a szemét, és a csizmája orrával rajzolgatni kezdett a porba. – Figyelj, Valian, nem akartalak zavarba hozni előtte. Nem baj, ha nem akarsz feleségül venni, csak… Csak tisztázni akartam, mik a lehetőségeink.

– Jól tetted – felelte a démon. – De nem fogom rossz néven venni, ha meghagyod nekem a lehetőséget, hogy megkérjelek. És kivárod – tette még hozzá, Mortua pedig rákvörös arccal bólogatott.

– Jó, de… Még mindig komolyan gondolod, hogy szeretsz, ugye? És hogy velem akarsz lenni?

Az ifjú odament hozzá, és átölelte.

– A lehető legkomolyabban.

– Akkor nincs több kifogás?

– Nincs.

– El se hiszem, hogy ezt mondod. – A lány mély megelégedettséggel fészkelte be magát a karjába.

Hosszan nézték egymás arcát. Valian közelebb hajolt, Mortua azonban épp akkor szólalt meg megint.

– Jut eszembe, szerinted megkérhetem Loghort, hogy ne kelljen pont a csuklómra tetováltatni azt a nyamvadt koronát? Olyan ronda… Jobb lenne valami olyan helyre, ahol nem látszik.

– És ha megkérnek, hogy igazold magad, majd a fenekedet fogod mutogatni? – Most már Valian is vigyorgott.

– Azt csakis neked. Már ha kíváncsi vagy rá.

– Kíváncsi vagyok rá. Nagyon is. – A démon hirtelen lesütötte a szemét. – Gondoltad volna, hogy még soha nem csókoltam meg senkit? – kérdezte, Mortua pedig fontolóra vette a választ, mielőtt rábólintott volna.

– Igen, azt kell mondjam, határozottan beleillik a képbe. És tudod, mit? Megadom neked a lehetőséget, hogy változtass a dolgon…

Egymáshoz simultak. Valian szája puhán megérintette a lányét, aztán lassan felbátorodott, Mortuának pedig elakadt a lélegzete, amikor tudatosult benne, milyen is egy démon szenvedélye, ha az öldöklés helyett a szerelem szolgálatába állítják. Lehunyt szemmel, mély érzéssel csókolták egymást Morammor megszentelt kertjének bűvös fényei között, perceken át, mint akik képtelenek betelni egymással. Mindketten lihegtek egy kicsit, amikor szétváltak, és kézen fogták egymást megint, hogy – immár a Szárnyas Korona leendő lovagjaiként – együtt induljanak el közös jövőjük útján.

Merülj el a dépében IV.: Loghor

Kis le-, illetve kimaradással, de végre itt az ünnepek előtti utolsó merülj el-bejegyzés, legközelebb a két ünnep között találkozunk!

“– Nem búcsúzunk, lovag! Elvárom, hogy teljesítsd a kötelességedet, és megtiltom, hogy bele merészelj halni!”

Aki egy kicsit is jobban ismer, tudja, hogy A démon és a papnőből egyetlen szereplő sem áll(t) hozzám olyan közel, mint Loghor ihn Mortenor nagymester alakja. Nem véletlen (bár dramaturgiai okai is vannak), hogy Loghor már a nyitójelenetben is felbukkan, majd újra meg újra előkerül a történet folyamán… még ha ilyenkor nem is feltétlenül a legszimpatikusabb arcát mutatja.

“– Tisztázzunk valamit, felség! Nem érdekel, ki az apád. Pap vagy, tehát én parancsolok neked, és mehetsz a palotába panaszra, ha jólesik, ez akkor sem fog megváltozni. Ha azt mondom, akkor befogod a szádat, és ha az ajtóra mutatok, már kívül is vagy rajta. Megértetted?”

Loghor ihn Mortenor nem egyszerű Koronás: ő a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, vagyis egy személyben gyakorol teljhatalmat a lovagság, és ellenőrző szerepkört a komplett egyház felett. Történetünk idején ötvenkét éves, tíz éve választották vezérül “az esélyesebbel szemben”, és – számos pap és szerzetes őszinte megdöbbenésére – lovagjai a rajongásig szeretik. Ugyanez a rendbéliekről véletlenül sem mondható el, kivált mostanában, amikor Loghor egyes cselekedetei… nos, finoman szólva is aggodalomra adnak okot.

“– A képtelen ötletek napjaiban élünk hát! – mennydörögte a nagymester. – Úgy tűnik, a szellemek eltűnése a legmegbízhatóbb elméket is megzavarja. Sok vért fogunk még ma csorgatni, hogy mindenre fény derüljön; legközelebb talán épp a tiédet, Ascovado!”

Fun fact: A démon és a papnő legkorábbi verziójában Loghornak lila táskák ültek a szeme alatt, az átírás során pedig több régi olvasó nagy fájdalmára húztam ki azt a mondatot, amelyben Mortua nemes egyszerűséggel leférgezte a nagymestert. Becsületszavamra mondom, végleges változatában mind Loghor, mind az a jelenet élőbb és hitelesebb lett. 🙂

Merülj el a dépében III.: Lyr

…és kellene egy harmadik személy, aki a kert után csatlakozik hozzájuk. Hm, hm… Férfi legyen, vagy nő?

Valahogy így nézett ki a pillanat, amely után megszületett Lyr Ascovado figurája. Ahogyan A démon és a papnő internetes pályafutása során bebizonyosodott: nem szokás panaszkodni amiatt, hogy „a harmadik” végül férfi lett.

Mortua ellenségesen pillantott fel az érkezettre, akiről már a páncélja is azonnal elárulta, hogy a Korona lovagja. Fiatalember volt, húszas évei közepén; mindhármuknak fölébe magasodott, és ez csak erősítette a lány benyomását, miszerint az ifjú lefelé néz rájuk. Keskeny arca mellett hosszú, fekete tincsek hullottak le, könnyű vértje felett erősen lószagú köpenyt viselt. Mortua elfintorodott, a lovag azonban tudomást sem vett róla.

– Ismeritek egymást? Valian, Mortua… Lyr Ascovado – mutatott körbe rajtuk Amoril.

A Koronás világoskék szeme éppen csak egy pillanatig időzött mind a démon, mind a lány alakján.

– Volt szerencsém hallani róluk – közölte.”

Mortuáról már tudjátok, hogy a szellemek papnője, Valian pedig egy külső világból keveredett a rend kebelébe. Lyr azonban, ahogyan a fenti idézet is mutatja, a Szárnyas Korona Lovagrendjének oszlopos tagja. A Koronások feladata többek között a mágusok levadászása – hiszen a varázslást a szellemek kifejezetten bűnnek tekintik –, de ilyesmire ritkán van szükség, így jobbára az egyház felett töltenek be afféle ellenőrző szerepet. Érthető tehát, ha a két közösség tagjai némi fenntartással szemlélik egymást: a rendbéliek például a mindennapokban Szárnyasoknak csúfolják a Korona lovagjait.

– Ez a Lyr egy Szárnyas? – vágott közbe Valian.”

„[…] csak fent kell hozzá hordanod az orrodat, az meg a Szárnyasoknak egyébként is remekül megy…”

Ha Valianról azt mondtam korábban, hogy zárkózott, akkor Lyr esetében igencsak törni kell a fejemet ennek a jelzőnek a fokozásán. Amíg a démonunk esetében leginkább önfegyelemről beszélhetünk, illetve arról, hogy életének bizonyos részeiről szívesebben hallgat, Lyr általában véve sugározza magából az elutasítást, mintha csak egy „Hagyj békén!” vagy „Ne szólj hozzám!” táblácska villogna a feje fölött. Mortuát már ismerjük – mit gondoltok, mi történik, ha egy ennyire magánakvaló embert összeeresztünk egy örökké kíváncsi kis papnővel? Ráadásul igen hamar kiderül, hogy Lyr Ascovado nagy erőkkel titkolózik, és olyan tudás birtokosa, amellyel nem volna szabad rendelkeznie…

– Figyelj! – kezdte újra a lány, és ezúttal nem gondolkodott. – Nem kell szeretnünk egymást. Én azt se bánom, ha megjegyzéseket teszel rám, én is fogok rád. De tudj róla, hogy szeretnék bízni benned. Nem megy, de attól még szeretnék.

Lyr bólintott. Ha ki is ült valami az arcára, a sötétben nem lehetett leolvasni róla.

– El kell ismerned, hogy gyanús alak vagy – ütötte a vasat Mortua. – Réges-rég előrelovagolhattál volna, hogy személyesen vidd meg a híreket Aynirának… már ha tényleg ismerősök vagytok, amit kétlek. Ereklyéket lopkodsz, és úgy használod őket, mint egy pap… És különben is, milyen név az, hogy Lyr?”

(Kiválóan alkalmas autórendszámnak. De tényleg. A környékünkön is rendszeresen cirkálnak.)

Fun fact: az Imagine amatőr oldalon szerepel a felhasználók között egy bizonyos Lyr Ascovado. Az én másodregisztrációmról van szó, amellyel általában (de nem kizárólag) a feltöltött fanfictionökre válaszoltam. Történetek ugyan nem fűződnek a nevéhez, de igény esetén ez még akár meg is változhat. 😉

Ami pedig az igazi Lyrt illeti: végül természetesen kiderül, kinek az oldalán áll és mi mindent rejteget. Hogy ezután hogy alakul a Mortuához fűződő viszonya… arról talán elárulhatok annyit, hogy továbbra sem romantikusan. Ha meg is esik Valiannal, hogy féltékenységet érez, annak nem a mi Szárnyasunk – bocsánat, Koronásunk – lesz az oka. 🙂

Merülj el a dépében II.: Valian

Egy ismeretlen könyv mindig lutri. Fülszöveg, borító, beleolvasás alapján ugyan lehet belőle szerezni egy összbenyomást, ám ettől még érhetik meglepetések az olvasót. Minimalizáljuk a kockázatot! A múlt héten megismerhettétek Mortuát, most hadd mutassam be a démonunkat! (És ne feledjétek: a végén játszunk!)

 „A bátyám üldözött el otthonról, amikor még járni is alig tudtam. Utcagyerekként, kint az örök fagyban nem is volt más választásom, mint kíméletlenné válni. Megtanultam lesből ölni, aztán kardforgató lett belőlem. Kocsmák és sikátorok bajnoka, de mégiscsak bajnok. Egy olyan világban, ahol arra sincs garancia, hogy megéred a reggelt, ez nagy előnynek számít, és a hírrel együtt, hogy át tudok jutni a világunk határán, végül visszavitt az apám házába. Sok ocsmányságot mesélhetnék neked ezekből az időkből. […] Soha ne ismerd meg az érzést, hogy azért vagy állandóan részeg, mert csak úgy tudod elviselni a világot, no meg magadat benne, és fogalmad sincs róla, hogy máshogyan is lehetne élni…”

Ismerjük azokat a hősöket, akik a sötétségből jönnek; akik olyan eseményeket és tetteket hagytak maguk mögött, amelyek súlya talán egy életen át nyomja a vállukat. A mi Valianunk is közéjük tartozik: egy kíméletlen világ szülötte, aki gyűlölte és helytelenítette a hazája játékszabályait, eleinte mégis elsodródott az árral. Sokáig azt sem tudta, hogy vannak más világok, népek, akik békében és szeretetben élnek – vagy hogy olyan fogalmak, mint béke és szeretet, egyáltalán léteznek. Ebből a szempontból (és ezzel most elárulok egy kulisszatitkot) egy kicsit R. A. Salvatore Zaknafein Do’Urdenje az előképe, de Valian gyakorlatiasabb, cselekvőbb egyéniség, mint Zak, és vele ellentétben végül megtalálta a kiutat is.

„Lehettem volna a hadvezérük, aki sosem látott ármádiát szabadít egyik birodalom után a másikra, de ebbe most ne menjünk bele. Kevés voltam démonnak, de egy pillanatig sem bánom.”

Valian tudomásul veszi a múltját, igyekszik szabadulni a gyerekfejjel belérögzült késztetésektől, de nem siránkozik miattuk, és nem bünteti komor, fellengzős pillantásokkal a környezetét. Meglehetősen zárkózott ugyan – legalábbis a történet elején –, de ez inkább elővigyázatosság a részéről, amíg nem képes tökéletesen kordában tartani az indulatait. Persze, neki is vannak érzései, gondolatai, lelkiismerete, de ritkán fejezi ki őket… legalábbis amíg a szellemek egy rámenősen kíváncsi, szeleburdi papnőt nem sodornak az útjába.

„A démon ajkán átfutó grimaszt már-már válaszmosolynak is lehetett értelmezni.

– Nem kell engem pártfogolni, Mortua.

– Már hogyne kellene! – kérte ki magának a lány. – Ha nem karoltalak volna fel, most a vendégházban kuksolnál, és sóhajtozva bámulnád a falat! Ne mondd, hogy annyival jobb lenne, mint hősi küldetésen szolgálni a szellemeket!”

Ha már előképekről beszélünk, van még valaki, aki mellett nem mehetek el szó nélkül. Könyvbemutatón már elmondtam, hogy a címszereplő páros ötletét egy régebbi számítógépes játék ihlette, konkrétan a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark, amelyet történetesen egy szőke papnő karakterrel toltam (aki játszik/játszott ilyesmivel, tudja: a cleric mint kaszt verhetetlen, lemossa az összes többit), a romantikus szálat pedig egy bizonyos démonszármazék, azaz tiefling képviselte. Igaz, mostanra Valian már legfeljebb a haja színében hasonlít Valen Shadowbreathre, de az ihletője ő volt, ezt eszemben sincs tagadni. És mivel Mortuát Valian létezése előtt egy Kai nevű fiatalemberrel hoztam volna össze… de azt hiszem, ez a bejegyzés is odébb lesz még. Ha viszont már a hajszín is szóba került, itt kell megemlítsem: az én értelmezésemben a regény borítóján nem a fehér bőrű, vörös üstökű, csupasz állú Valian szerepel, hanem az a Lyr Ascovado, aki – harmadik főszereplőként és általános közönségkedvencként – a következő bejegyzésben fog bemutatkozni nektek.

Mostanában

Amíg a dépé szerkesztése el nem kezdődik, karvalyékat tatarozom. Nagyon fura lesz Calinából Mortuába, Shastorból Valianba, Zurvanból Lyrbe és Reynirből Loghorba rázódni vissza, de azért várom már. 🙂 Karvalyéknál akadnak nagy változások, főleg a háttérben, változtak komplett jellemek és motivációk is, de becsszó, jól jönnek ki belőle. Szeretnék már végezni mindkét regénnyel, hogy aztán teljes erőbedobással a Snaukaszívre koncentrálhassak, Yondican báró egyre jobban izgatja a fantáziámat. Meg fogtok ölni. 🙂

Facebookon közben filóztam egy sort a nevem eredetéről, katt katt, ha valakinek újdonság. 🙂 Szokni kell még ezt a “hivatalos szerzői profil” dolgot. 🙂

Csemege: egy kulisszatitok a sok közül

Sokszor és sok helyen elmondtam már, hogy a jegyzeteléshez gyakran segítségül hívom a telefonom hangrögzítőjét. Akár ha hirtelen bevillan egy apró részlet, akár akkor, amikor egy gordiuszi csomót kell alaposan körüljárni – utóbbi esetben veszem a dzsekimet, elindulok az orrom után (általában az utcánk végén – jó messze – található felüljáróra), és beszélek. Hangosan. A telefonba, vagyis nem látszom komplett hülyének. A módszer pedig remekül beválik, már a dépében is így intéztem a dilemmáimat (kezdve azon, hogy tudniillik a Mortuához és Valianhoz csapódó Koronás vajon férfi legyen, vagy nő; azt hiszem, a Team Lyr helyesli a végül megszületett döntést XD). Tippként viszont kevesen lelkesednek érte, a többség arra hivatkozik, hogy fura lenne visszahallgatnia a saját hangját. Jelentem, pik-pakk hozzászokik az ember. Mert persze időnként üríteni kell, leginkább a célnak megfelelő dokumentumba (van, hogy négyet-ötöt is meg kell hozzá nyitni párhuzamosan, de ezen már nem múlik). De megvan a dolognak az a nagy előnye, hogy amikor az érdemi íráshoz érsz, már harmadszor találkozol ugyanazzal az ötlettel, és könnyebben továbbfejleszted vagy épp felülbírálod.

Jelen pillanatban tizenöt hangfájl várakozik a sorára a telefonomon. A legrövidebb nyolc másodperces, a leghosszabb négy perc (ez egyébként átlagosnak számít, a hosszas fejtöréseim szoktak esetenként negyedórásra, húszpercesre nyúlni), karvalyékhoz, snaukához és Rose-ékhoz egyaránt találhatók bennük ötletek. Szó esik fiatal és öreg istenekről, fekete emberről, Zurvan fenekéről harisnyában, Svarioni Yondicanról férji és apai minőségben, és-két szaftosabb dologról is, ami majd SSZ-ből vagy a folytatásából fog csak kiderülni. És itt még nem áll meg a munka.

The beginning of a beautiful friendship

Koronásaim tudják, a nagyvilággal pedig jelen posztban szeretném megosztani: nem egyszerű úgy írni, vagy éppenséggel átdolgozni egy történetet, ha az ember nincs jóban a főhősével. Márpedig meg kell vallanom, az utóbbi hónapokban-években igencsak hadilábon álltam Valiannal. Pontosabban a dépés Valiannal: a huszon-ő-se-tudja-hány éves útkeresővel, aki mostoha körülmények közül jön, harcol a nem emberi vérével, és próbál beintegrálódni a társadalomba. Az a Valian, akit én úgy igazán szerettem, negyvenes éveiben járó, köztiszteletben álló férfi, szerető férj és apa, tábornok, barát és mentor. Az a Valian addigra már bőven megbékélt a világgal meg benne saját magával, bár azért nem lehetetlen zavarba hozni.
Dépében ehelyett kaptam (magamtól) egy feleannyi idős nyikhajt, aki időnként irreális dühkitörésekbe lovalta magát (mégiscsak démon, na), máskor szűzlányosan pironkodott vagy épp páratlanul fejlett empátiáról tett tanúbizonyságot. Nem is voltunk jóban. A dolog egyértelműen az én hibám, én nem találtam meg őt, illetve (bármilyen gáz is) egy idő után nem is kerestem. Loghor, Asto, Lyr, Sharduk, aztán Dyrée meg Liriék is annyival közelebb álltak hozzám… Újak voltak, izgalmasak, és sokkal jobban láttam őket, mint a tulajdonképpeni főhősömet. Nem tudom, mennyire sínylette ezt meg Valian – a mindenféle szavazásokat így is rendre nyerte, és úgy tűnt, szeretik az olvasók. Szeretitek. Örültem neki, és a magam részéről Loghorra koncentráltam – de ezt úgyis tudjátok.
Aztán jött az elszánás, hogy most pedig dépé nagygenerál. Csinálom, csinálom azóta is, csakhogy mielőtt belekezdtem volna, szembe kellett néznem a problémával, amit Valian személyisége jelentett. Szeretett bétám, Khim fogalmazta meg még régen, hogy számára azért nem hiteles Valian, mert kettéoszlik a személyisége: van belőle egy A verzió (a vadállat, akit rángatnak az ösztönei, és borrrrrzasztó dolgok rejlenek a múltjában), meg egy B (a szolid-szelíd engsztelő, aki folyton nyíg és pironkodik). Koronásaimmal sokat törtük a fejünket a nem nyilvános blogban, hogy hogyan is lehetne a két Valiant egymáshoz közelíteni; az ötletek végül kirajzoltak egy irányvonalat, én pedig belefogtam a Messiásba, hogy barátságot kössek azzal, aki Valian korábban volt – csak hogy lássam, mégis honnan kellett indulnia. Akkor hagytam (hangsúlyozottan csak egyelőre) félbe a történetet, amikor démonunk végre kirajzolódott a szemem előtt, és belevághattam a reformálásba.
De még ekkor is voltak kétségeim. Tudtam, hogy re-Valian sok ponton különbözni fog attól, akit ismertek, azt viszont nem sejtettem (és  csak a tesztolvasói véleményekre hagyatkozhattam e kérdésben), hogy mennyivel lesz esetleg kevésbé szerethető. Nem akartam Mr. Zárkózott, Marcona Gary Stut csinálni belőle, ahogyan (Koronásaim emlékezni fognak) azt sem szerettem volna, ha  vinnyogó Drizzt Do’Urden-klónná silányul, és úgy tűnt, sikeresen el is kerülöm mindkét végletet, de fogalmam sem volt, nem fosztom-e meg épp a valianságától. Mentem előre, amerre helyesnek tűnt, örültem a visszajelzéseknek – és jól bepánikoltam, amikor az első saját szemszögéhez értem.
Mégis itt volt a vízválasztó. Valianom magától értetődő természetességgel simult bele az eseményekbe. Mire a morammori halottkaszabolós részre értem, már tudtam, mi illik hozzá a korábbi gondolatai, érzései közül, és mi az, ami levágandó sallang – és ez arra mutatott, hogy eddig is jó irányt követtem. Végre.
De a legegyértelműbb jel nem az volt, hogy kezdett szinkronban cselekedni, illetve gondolkodni a múltjával, a jövőjével és az egyéniségével. Még csak nem is az, hogy már homlokráncolás nélkül el tudtam dönteni, jó-e egy adott reakciója, vagy kozmetikázásra szorul. Olyasmi történt, amire abszolút nem számítottam: elkezdtem élvezni a változásokat, és nem ráztam le magamról Valian gondolatát, ha felálltam a gép elől. Démonom észrevétlenül hozzám nőtt, én meg már nem vártam megváltásként azokat a részeket, ahol Loghor is felbukkan. Lett egy főhősöm, akit már nem kellett keresni, nem aggasztott, hogy vajon szerethető-e még, mert már éreztem, hogy az. Azon kaptam magam, hogy nem küszködünk egymással többé: ismerem, látom. És szeretem.
Jó érzés ám, ráadásul azóta sokkal gyorsabban haladok. Nem is árt, nem szeretnék most már életem végéig csak a dépével foglalkozni, amikor még vagy negyven történet itt van bennem (de lehet, hogy több is). Viszont öröm, hogy némelyikben ő is visszaköszön majd, míg máshol mások viszik majd a zászlót.

Summa summarum: tényleg nem egyszerű úgy írni, vagy éppenséggel átdolgozni egy történetet, ha az ember nincs jóban a főhősével. Ha viszont sikerül összebarátkozni, az mindent megér.