Merülj el a dépében VIII.: Az áramlat

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy A démon és a papnő legfontosabb szereplője nem a démon, nem a papnő, de még csak nem is a szerző kedvenc nagymestere – hanem a szellemek, akik nélkül a városállamok világa is csak egy lenne a sok közül. A rendkívüli béke és jólét, ami idecsábította Valiant, nyilvánvalóan nekik köszönhető: elfogadó, de mindig a jóra ösztönző tanaiknak, no és persze a ténynek, hogy aktív részt vállalnak híveik – tulajdonképpeni leszármazottaik – életében.

A papok magyarázata szerint az áramlat leginkább a folyamhoz hasonlítható: cseppekből áll össze, ám azok egységként viselkednek, és ugyanazt az irányt követik. Egy-egy szellem csak a legritkább esetben őrzi meg az öntudatát (fun fact: ez leggyakrabban a mágusokra jellemző), és bár többségük ilyenkor is ártalmatlannak bizonyul, azért akadnak komiszabbak is. A regény elején épp egy ilyennel gyűlik meg Mortua és Valian baja.

“– Á, az új játékszereim! – Nalissa szája nem mozgott, hangja mégis betöltötte a teret, mintha egyszerre szólt volna az összes falból. – A lány a pap? Reméltem, hogy a másik… Szívesebben játszadozom jókötésű férfiakkal. De ha gyorsan megöllek, bőven lesz időnk elszórakoztatni egymást a társaddal! – Mortua felé lendült, Valian azonban közéjük ugrott, és szembeszegezte a kardját az ellenféllel.

– A szertartást! – vetette hátra parancsolón Mortuának.”

Persze, a Nalissához hasonlók leginkább a szabályerősítő kivétel kategóriába tartoznak. 🙂

Az áramlat tisztelete mindenestül áthatja a városállamok kultúráját. Akár olyan apróságok szintjén, mint “A szellemek legyenek veled!” és egyéb szófordulatok, akár abban a mindenhol jelenlévő biztonságérzetben, amivel az embereket eltöltik. Ebben rejlik az igazi veszélye annak, amikor az áramlat váratlanul apadni kezd – ahogyan azt Amoril is megfogalmazza:

“– Azt hittem, a szellemek eltűnése több indulatot kihoz majd az emberekből, de tényleg, sehol egy összetűzés… – Mortua nem tudta, hová kapja a fejét. Roppantul tetszett neki, hogy mindenki összhangban dolgozik, akár egy zsibongó hangyabolyban.

– Idővel alighanem úgy lesz. – Amoril elkapta a mellettük elhaladó testvér kezéből kicsúszó, almával telepakolt kosarat, megtartotta, amíg a szerzetes összeszedte magát, és csak aztán ment tovább. – Most még mindenki kába. Megszoktuk, hogy a szellemek vezetnek bennünket, és továbbra is úgy viselkedünk, mintha figyelnének ránk. Reméljük, visszatérnek, mielőtt rájönnénk, mit jelent, ha nem tartják egyben a világot.”

Noha a szellemek mindenkivel törődnek, akadnak olyan kiválasztottak, akikkel a többieknél aktívabb kapcsolatot ápolnak. Remek példa kis hősnőnk is, aki a következőképpen magyarázza el ennek lényegét:

“– Mondtam, hogy a szellemek kegyeltje vagyok! – büszkélkedett Mortua.

– Mondtad. Csak azt nem, hogy ez mit jelent. Vagy olyasmi, mint a Szolgálók?

– Verd már ki a fejedből a Szolgálókat! Én létezem, ők meg nem. Ha tiszteletlen akarnék lenni, úgy fogalmaznék, a kegyeltek a szellemek barátai. Valamiért jobban törődnek velünk, mint a többi emberrel, és olyan dolgokat is elég szépen kérnünk, amiért egy átlagos papnak szertartást kell bemutatnia. Ez persze főleg akkor jön jól, ha valaki nem rendbéli. Idefigyelnél, ha beszélek hozzád?”

***

Ezzel végére értünk az ismerkedős bejegyzéseknek – megvallom, valamivel később, mint eredetileg szerettem volna, de hát szerző tervez, következő kézirat végez. 🙂 Ha maradt valaki, akiről nem írtam, de szeretnétek, nyugodtan jelezzétek, magamtól viszont ennyit akartam – ami azt is jelenti, hogy (most már tényleg, becsszó) rövidesen játszunk, többféle nyereményért, érdemes lesz figyelni a blogot és a facebook-oldalt is!