Tizenhét

Ha az ember teli van író ismerősökkel, évváltáskor óhatatlanul is lépten-nyomon értékelő blogposztokba, netán újévi fogadalmakba fut. Sok éve készítek én is hasonlót: jó megállni, visszanézni, főleg, ha történik is valami az ember háza táján.

Ezúttal viszont azt vettem észre, hogy az ismerősök közül egyre többen mentegetőznek valamiért – leginkább azért, mert nem vagy nem olyan gyorsan készültek el az új kéziratukkal, mint szerettek volna. És az igazság az, hogy én is eleget ostoroztam magam azért, mert 2017-ben úgymond „nincs mit felmutatnom” – értve ezalatt, hogy nem fejeztem be új kéziratot, hiszen azért mégiscsak megjelent a harmadik regényem (amit viszont még 2016-ban írtam meg).

Mentegetőzni akartam. Nem fogok. A francokat!

0
forrás: Emm Roy, facebook

Nem fejeztem be új kéziratot tavaly. Rengeteget írtam, egy része eleve a fióknak készült, más próbálkozásoknak nem volt itt az idejük – és bár egyelőre regényben nem realizálódik, igenis piszok sokat dolgoztam a háttérben azon, ami életem főműve lesz, ha belekezdek, márpedig lassan majd belekezdek. És igen, tudom, hogy „ez egy ilyen szakma”, hogy „kell évi egy kézirat, különben elfelejtődsz”, meg hogy „mit lehet annyit írni egy nyomorult regényen?” Ha megfogadtam valamit 2018-ra, hát azt az elsők között, hogy többé nem vagyok hajlandó ilyen elvárásokat támasztani önmagammal szemben.

Mert nem érdekel, hogy ez egy ilyen szakma, és hiszek benne, hogy akit tényleg, igazán érdekel, amit írok, az akkor is megtalálja a könyveimet, ha csak másfél (horribile dictu: két-) évente jelennek meg. Mert meggyőződésem, hogy kreatív alkotótevékenységet (uram bocsá, művészi tevékenységet) nem érdemes futószalagon végezni. (Az más, ha valakinek olyan gyors a munkatempója, hogy erőfeszítés nélkül csinálja. Az előtt kalapot emelek, és epedve várom a tippjeit…) Mert addig nem adok ki a kezemből semmit, amíg nem érzem úgy, hogy a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam; ha addig kétszer kell átírni, akkor kétszer írom át, ha hatszor, akkor hatszor (bár remélem, erre azért nem lesz szükség). És mert ha valami ellen zsigeri tiltakozás támad bennem (mint két éve a Snaukaszív, vagy most, 2017-ben a Homálymély ellen), akkor tudom, hogy ott valami még nem stimmel, nincs kész, nem látom a fától az erdőt, vagy hülyeséget csinálok, és nem veszem észre. És akkor azt én leteszem.

Nem vagyok hajlandó keseregni rajta, hogy semmit sem fejeztem be a tavalyi évben. Baromi sok minden történt, baromi sokat írtam, előrehaladtam, és ha épp hátrafelé is mentem egy kicsit, hát tanultam belőle. És akkor ennek tükrében:

napsotet
Félmeztelen, csataszoknyában – ahogy mindig is szerettem volna

Az év a Napsötét szerkesztésével kezdődött. Bár már előzőleg kiderült, hogy kiadót váltok, és Vrudláékat már a Delta Vision odaadó csapatára bízom, ekkor bizonyosodhattam meg róla ezer százalékig, hogy a legjobb helyre kerültem. Szerkesztőm, Raon keze alatt a Napsötét nemhogy szintet: szinteket lépett, a további munkafázisokban pedig a többi kolléga részéről is ugyanazzal a gondossággal és lelkiismeretességgel találkoztam. Nem írok dicshimnuszokat, mert magukra veszik (vegyétek, megérdemlitek), de édes vajúdás és élményszülés volt, őszintén remélem, hogy még nagyon sokszor részem lesz benne. A Napsötét áprilisban, a könyvfesztiválra jelent meg, arról még beszámolót is írtam. Egy biztos: attól kár volt félni, hogy a DV-nél majd nem találtok meg. 🙂

2
Hölgykoszorúval és Vrudla dearesttel a könyvfeszten

És aztán folytatódott az év. Rendezvényekkel, rendezvények nélkül, tervekkel, amik nem valósultak meg, és nem tervezett dolgokkal, amik jó úton vannak a megvalósulás felé. Belekezdtem a Napsötét folytatásába, a Homálymélybe – és félretettem. A helyzet ugyanaz, mint korábban a Snaukaszív esetében: túl sokat akartam belevinni, nem tudtam rendesen szelektálni, hogy mi az, ami kell, és mi az, ami nem. Feljebb úgy fogalmaztam, nem láttam a fától az erdőt: bezzeg a kéreg legapróbb mintázatait is le tudnám rajzolni emlékezetből. Szóval elhátrálok a fától, és majd ha elég távolra érek tőle, ismét nekilátok.

Viszont amíg Agrodé homályával birkóztam, megfogant bennem egy új regényötlet. Találkoztam egy, az érdeklődésemtől kifejezetten távol álló együttessel, és ahogy az lenni szokott, rendesen megzavarták a fejemet. Először csak egy „mi lenne, ha” kérdés sejlett fel, aztán már tudtam, ki lesz a főszereplő, mire építem a világot, és hol csavarok rajta… De elkövettem azt a hibát, hogy nem dobtam el minden mást, és láttam hozzá, csak hónapokkal később. Bár a nyáron végül adtam neki egy esélyt, kiderült, hogy egyszerre kezdtem bele túl későn (amikor már nem dolgozott bennem úgy, mint az első hetekben) és túl korán (benne van/lesz egy nagyon durván személyes vonal: ha fogalmazhatok így, saját eddigi életem legnagyobb megpróbáltatását viszem át bele, és bizony még nem könnyű írni róla). Erre az összefoglalóra készültömben végül is beleolvasgattam abba, amit már megírtam belőle – tetszik, szeretem, biztos vagyok benne, hogy idővel visszatérek hozzá. Nem tudom, hogy mikor, de azt igen, hogy érdemes lesz.

Ezzel telt a nyár (meg nyári szünettel: akinek gyereke van, annak ezzel épp eleget mondtam, akinek még nincs, ne féljen, majd megtapasztalja). Legalábbis augusztusig, amikor is olyan impulzus ért, aminek hatására elővettem azt, amire csak leendő főművemként szoktam hivatkozni, és október végéig ki sem szálltam belőle. Ebben az esetben a Hellblade: Senua’s Sacrifice nevezetű játék volt a ludas, ami egy igazi csoda, hősnője pedig (aki pszichés beteg, hallucinációk gyötrik, és ezeket egyedülálló szakmai igényességgel, zseniálisan adták vissza a játék készítői) eszembe idézte saját férfi fő-fő-főszereplőmet, akivel még nem volt alkalmatok találkozni… és onnantól három hónap egy az egyben elment háttérmunkára, jelenetezésre, jegyzetekre és kísérletezésre. Fogok nektek mesélni az idén erről a projektről, ami valamikor tizenkét éves koromban kezdődött (lehet sejteni, mennyi mindent kell kiigazítani/újragondolni/kidobni az alapoktól kezdve), de nem most – a téma megérdemel egy önálló blogposztot.

3
Próbáljátok ki, de tényleg!

Eljött viszont az október vége, és rám nehezedtek a bejegyzés elején taglaltak: te jó isten, elszállt az év, és rohadtul nincs a kezemben egy új kézirat, amit letehetnék az asztalra. Sőt, valójában azt sem tudom, mit fogok írni legközelebb.

Erre jó minden író megmentője, a csodálatos novemberi esemény, amit csak úgy hívnak: National Novel Writing Month, avagy röviden: NaNoWriMo. Dióhéjban annyiról van szó, hogy egy hónapon keresztül mindennap megírsz napi 1667 szót egy új regényhez, és hónap végén kerek ötvenezer szón zársz. (Az terjedelmét tekintve nagyjából egy Napsötét, egyébként.) Príma, nincs veszve semmi, gondoltam én: teszek vele egy próbát.

Igen ám, de mit fogok írni? A Homálymélyt elvetettem (lásd még a fa esetét az erdővel), a nyári kéziratomat nem akaródzott elővenni (különben is, ott nagyon utána kell még mennem a háttérnek, és a lelki súlya miatt sem épp darálva írásra alkalmas kézirat), azt pedig tudtam, hogy annak, amire szerényen főművemként hivatkozom, még nincs itt az ideje. Mégis majdnem amellett döntöttem „legfeljebb nem jön össze” felkiáltással, amikor beütött a mennykő. Hát ott a szegény, elárvult, türelmesen várakozó Snaukaszív! A fától nem is lehetnék messzebb, de még emlékszem, mit akartam kezdeni vele, és hol szúrtam el. Most vagy soha – gondoltam, és nekiugrottam.

Kész nem lett. Az ötvenezer szót majdnem egy héttel a hónap vége előtt teljesítettem, és azóta is írom – immár lassabban: munka, ünnepek, család, a szokásos körítés mellett. Kész lesz. Kész lesz, ha a fene fenét eszik is, ebből most nem engedek. Rengeteg utómunkálatot fog igényelni: a november tényleg merő száguldás volt, és már most látok jó néhány dolgot, amit legalább még egyszer annyi idő lesz kiigazítani, mint megírni volt. Remélem, hogy megjelenik az idén, még ha év végén is, de nem ígérem meg. Azt igen, hogy befejezem, pihentetem, kijavítom, és ezt megismétlem, ahányszor csak szükség lesz rá. Kopogtathat bármilyen ötlet, ezt most nem hagyom többé magára. Most vagy soha – vagyis most. Kihozom belőle, ami tőlem telik, és jön, amikor jön, de jönni fog. A fejleményekről pedig természetesen folyamatosan tájékoztatni foglak benneteket.

Halwena
Szia, Halwena! – készül a Snaukaszív (kép: Kocsondi Nelli)

És ennyi. 2018 nem valami újnak a kezdete, hanem a munka folytatása. Néhány apró fogadalommal, hogy több írástechnikát olvasok, hogy kevesebb időt cseszek el az interneten, de azt erőteljesebb írós jelenléttel teszem; hogy bátran és kifogásokat félredobva fogok írni (novemberben kiderült: igenis megy az este tíz után is, meg PMS alatt is, meg akkor is, ha épp utálom magamat, és meggyőződésem, hogy inkább vízvezeték-szerelőnek kellett volna mennem), és legfőképp hogy elengedem a teljesítménykényszeremet, legalábbis ami az önmagam elé állított határidőket illeti. Úgyis írok, amikor csak lehet, amennyit csak lehet (most is egész szép mennyiséget sikerült, n’est-ce pas?), mi értelme annak, ha közben még ostorozom is magam miatta?

Már megint egy Könyvfesztivál

Őszinte leszek: mindig homlokráncolva olvasom a könyvfesztiválos beszámolókat – legalábbis az írótársakéit. Ilyenkor óhatatlan az egymásra pislogás: kinél hányan jártak, hány percig dedikált, mekkora sor kígyózott, ha egyáltalán. Spontán összefutásból is könnyen kialakul a kérdés, hogy “és nálad hányan voltak?” meg a “remélem, azért beesik valaki”. Nincs ezzel gond,  csak azt sajnálom, ha valami, aminek ünnepnek (uram bocsá: közös ünnepnek) kellene lennie, teljesítménykényszerbe csap át. De ez itt és most mellékvágány.

17554413_10211546973022537_1582405609502891878_n
A dedikálás és a fotók sztárja, Vrudla baba Kéri Dorina Beáta alkotása

A fenti eszmefuttatás dacára rögtön le is szögezném: a szerencsések közé tartozom, kígyózó sorral meg mindennel, mi szem-szájnak ingere. (Rögtön Vrudla babával, például – az talán mégsem mindennapos, hogy az embert a főszereplője saját készítésű, hatalmas plüssváltozatával lepjék meg az új regénye megjelenésekor.) A teljesítménykényszer nálam is óhatatlan: féltem, hogy nem lesz mivel kitölteni a dedikálás két óráját, hanem csak nézem majd, hogyan ír alá mellettem Gaura Ágnes kollegina. Ehhez képest végig volt mit összefirkálni, és ezért rendkívül hálás vagyok mind azoknak a régi olvasóknak, sőt szerzőtársaknak, akik a Könyvmolyképző után a Delta Visionnél is megkerestek (és igen, nyugodtan hozni lehet az előző regényeimet is, természetesen azokat is aláírom), mind az újaknak, akik a borító, a fülszöveg, a beleolvasó vagy egyszerűen a DV Exkluzív besorolás alapján bizalmat szavaztak a Napsötétnek. (Egyébként tudjátok, milyen ijesztő, amikor az ember fiatal hölgyolvasókhoz szokott, és egyszer csak felnőtt férfiak kezdenek felbukkanni a dedikálásán?)

18072590_10211674188666710_1065543077_n
Róbert Kati pillanatképe a magasból

Annyira szeretnék neveket mondani, kikacsintani, hogy tudjátok, emlékszem, de senkit nem szívesen felejtenék ki, szóval maradjunk annyiban, hogy mindenkinek nagyon örültem – és talán megbocsátjátok, ha a legjobban J. Goldenlane-nek, akinek az érkezésére nem is számítottunk. Hátborzongató érzés, amikor annak dedikálsz, akit hosszú évek óta (értsd: amióta először olvastál tőle) a példaképednek tekintesz (és ezt amúgy merő kultúrmisszióból is lépten-nyomon hangoztatod – szóval aki még nem tette, a saját érdekében induljon máris Goldenlane-t olvasni), és akkor még nem is mondtam, hogy nemcsak a legjobb, hanem a legjobb fej magyar íróról is beszélünk. De irtó jólesett összefutni régi tesztolvasókkal, egykori amatőr írótársakkal, no meg a szakmával: írókkal, fordítókkal, szerkesztőkkel, sőt, a Napsötét borítóját jegyző Kovács Péterrel is. (De kár, hogy azok a képek tök homályosak lettek – lehet, hogy Agrodé megirigyelte Vrudla baba népszerűségét? No, majd legközelebb.)

Aki nem jutott el, az se bánkódjon, könyvhéten is kint leszünk Vrudla babával. Bár akkor aligha mérnek majd a szomszédságunkban olyan finom banános sört, mint itt, a párhuzamos hamburgerfesztiválon…

18056810_1450134218378251_263128781774420662_n

Kukkants bele: Napsötét

A zsákbamacskának kétségkívül megvan a maga varázsa, de ha valaki nem szeretne látatlanban invesztálni a Napsötétbe, ezen a linken elolvashatja az első hat fejezetecskét. Bár állítólag páros számú fejezetet kitenni rossz ómen, de így legalább a borítón látható jelenetbe is bele lehet futni. Olvassátok szeretettel – megjelenés április 20-án, a könyvfeszten, aki pedig azt is szeretné, hogy belerajzoljak neki egy gonosz napocskát, a szombat délutánját tegye szabaddá… de erről majd később!

Napsötét megjelenés, borító és fülszöveg

Április második felében, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg harmadik regényem, a Napsötét – ami azt jelenti, hogy már egy hónap sincs hátra. Szóval igencsak ideje, hogy mutassak nektek egy borítót és egy fülszöveget, nemde? 🙂

És bár úgyis mindenkit a kép érdekel, előbb hadd mondjak köszönetet szerkesztőmnek, Raonnak (Erdélyi István) a fülszöveg csiszolása során (is) tanúsított állhatatosságáért, precizitásáért és velős észrevételeiért, magáért a csodálatos borítófestményért pedig az utolérhetetlen Kovács Péternek, aki sok-sok egyéb mellett olyan remekművekhez adta a nevét grafikusként, mint Az Autarkha fellegvára, az Attila koporsója vagy a Holdnak árnyéka.

Napsotet
Kovács Péter festményén Vrudla, a Kárhozott készül összecsapni Nagardóval, a Föld Urával

A fülszöveg:

Túmilar világát elborította a Homály. A régi dicsőség a múlté: a pusztává lett földeket homályszülöttek légiói dúlják, és senki sem maradt, aki szembeszállhatna velük. Az Alkotók hatalma megtört, teremtőerejük elenyészett – rabláncon sínylődnek Mindenek Sötét Fejedelmének birodalmában, gyermekeik közül pedig csupán egy élte túl a végromlást.

Most ez az egy tartja fogságban őket.

Vrudla, a Kárhozott beteljesítette a bosszúját. Valaha ő volt a Nap az égen, az Alkotók lánglelkű Elsőszülöttje, aki szembeszegült a tilalmakkal, és elszabadította a pusztulást. Most kiválasztott: seregvezér, aki előtt egyetlen had sem állhatott meg, bajnok, aki diadalmaskodott egykori elöljárói felett, szerető, akit Mindenek Sötét Fejedelme, a testet öltött Homály emelt maga mellé… a folyvást zsugorodó világ peremén azonban feltűnik egy ragyogó ismeretlen, aki mindent felborít körülöttük és közöttük.

Mit tehet a Nap, ha a vetélytársa maga a Fény? Hűséges maradhat-e az örök lázadó, ha lábbal tiporják a kiváltságait? Létezhet-e megváltás egy haldokló világ számára, amiről már a hajdani és új urai is lemondtak?

Kae Westa harmadik regényével a fantasztikum ritkán látható szféráiba kalauzolja olvasóit: feledhetetlen élménnyel mutat be teremtést és bukást, hatalmasságok és feltörekvők, győztesek és legyőzöttek, zsarnokok és szerelmesek tündöklését és vég nélküli harcait.

Ígéret szép szó – A démon és a papnő epilógusa, kicsit másképp

SPOILER ALERT! Én szóltam. 🙂

Tegnap, a könyvfesztiválon megint bebizonyosodott, hogy mindenfélére rá lehet engem venni, csak Loghort kell dicsérni hozzá. Még a dedikálás előtt beszélgettünk szeretett nagymesterem mindenféle kvalitásairól, amikor szóba került, hogy annak idején bizony írtam A démon és a papnőhöz egy alternatív epilógust. Nem állítom, hogy nem volt erős a kísértés, hogy ez legyen a vége, noha különbség csak egy bizonyos tekintetben van. Most tehát szeretettel közreadom mindazok okulására, akik nem félnek a spoilerektől, vagy már olvasták a regényt.

(És ígérem, előbb-utóbb tényleg írok egy összefoglalót arról, hogy éppen miféle fákba vágtam miféle fejszéket, minek mikor lesz folytatása, és miért nem feltétlenül most azonnal.)

A szellemek pedig meghallották a kérést, amit egy kegyeltjük és egy Szolgálójuk együttesen intézett hozzájuk, és végigsuhantak Zulkaran városán, amit mostanáig kerülni kényszerültek. A baljós csendtakaró elenyészett a romok között, a csapdák semmivé lettek a visszaúton, az omlás helyén csillagfény szűrődött le a járatokba. Amoril Devardor kinyitotta a szemét, felült, és megtapogatta a fejét borító kötést. Brietta szanaszét szabdalt bőrvértjében hajolt fölé, hogy talpra segítse. Az elarhoni megszorította a kezét, aztán maga is fohászkodni kezdett, Brietta pedig két lovagtársa felé indult, akik lassan szintén magukhoz tértek. Nem messze tőlük Erkai Cardun imádkozott haldokló paptársa felett vérző torokkal, miközben erős bódítószert csöpögtetett Astovar feldagadt ajkai közé, hogy ha már segíteni nem tud rajta, legalább a szenvedését enyhítse. Astovar azonban felköhögött, egészen emberi hangon, és megmarkolta a gyógyító csuklóját, a bőre pedig lassan visszanyerte természetes színét és állagát. Erkai könnybe lábadó szemmel ejtette el a fiolát. Volt annyira lelkiismeretes űzője a hivatásának, hogy először megtörölje a barátja száját, és csak utána boruljon a nyakába. Még távolabb, a koromsötét folyosón megrebbent Loghor ihn Mortenor szemhéja is, ahogyan tagjaiba új erő költözött, erős szívébe pedig visszatért az élet. A nagymester talpra állt, megkereste a sötétben a pallosát, és a fal mentén tapogatózva indult arrafelé, amerre a térkép alapján az alárendeltjeit sejtette. Felgyorsultak a léptei, amikor meglátta a beszüremkedő csillagfényt, aztán csak a kiáltást hallotta, amivel Brietta hozzásietett, és a karjába vetette magát. Két megmaradt lovagja csatlakozott az öleléshez, Loghor pedig megveregette a karjukat. Vasakarata megrepesztette a jégburkot a szíve körül. A fiainak szükségük volt rá.

***

Morammor megtelt gyászolókkal. Papok, szerzetesek és világiak, Koronások és családjaik, bajtársak és futó ismerősök ácsorogtak a szellemvirágból font kupola alatt. A legtöbben khuyt viseltek, és kevés szem maradt szárazon, amikor a talapzatára emelték Sharduk Edester szobrát.

Mortua az apja mellett állt, vállát fehér felhőkkel díszített, halványkék gyászkendő borította, kis kezében könnyektől lucskosra ázott keszkenőt gyűrögetett. A fejedelem, Aynira és mindazok, akik élve tértek vissza Zulkaranból, a többi gyászolóval szemben, az épület előtt sorakoztak fel, amelynek előcsarnokában a Koronások egykor foglyul ejtették Mortuát és Valiant. A lány emlékezett rá, milyen gyűlöletet érzett akkor irántuk, kivált az iránt a Loghor iránt, aki most Sharduk szobra mellett állt, és megszokott hangerejével beszélt a vén pap utolsó nagy áldozatáról. Sharduk valódi képességeiről mindazonáltal egy szót sem ejtett, és kicsit sem látszott érdekelni, mivel tölti ki a hallgatósága a történetben maradó hézagokat.

Mortua hallgatta, hogyan beszél, és nézte közben az arcát. Nem állíthatta, hogy minden ellenérzése a múlté lett, ugyanakkor mélységesen sajnálta a nagymestert. Loghor rengeteget veszített Zulkaranban, és hosszú, magányos haldoklása sem tett jót a kedélyének. Még szigorúbban nézett, mint rendesen, hajában több volt az ősz szál, mint valaha, és a lány úgy látta, nem keveset fogyott is, szeme alá pedig a kimerültség rajzolt mély árkokat. A tekintete olykor a gyászolókra tévedt, és megült egy magas, fekete hajú nő arcán. Mortua csak sejtette, hogy a hölgy a felesége, Kaltria lehet.

Maga a szertartás hamar véget ért, és a hercegnő – a fejedelembe karolva – a szoborhoz járult, hogy lerója a kegyeletét Sharduk színe előtt. Hosszan, lesütött szemmel fohászkodott, aztán, amikor felnézett, Valian pillantásával találkozott a tekintete. A démon a sövény mellett állt, és csak a fejével intett, hogy csatlakozzon hozzá, Mortua pedig nem mondatta magának kétszer.

– Vártam, hogy majd megkeresel – kezdte. Ügyelt rá, hogy ne csendüljön vád a hangjában.

– Tudom – bólintott a démon. – Akartalak is, csak sok helyen számítottak rám egyszerre. Most viszont itt vagyok, ha gondolod…

– Gondolom. – A lány belecsúsztatta a kezét az ifjú nagy, erős markába. – Vonuljunk félre egy kicsit, hm?

Visszahúzódtak az épület mögé. Mortua nekidőlt a falnak, úgy nézett fel Valian arcába. Nem engedték el egymás kezét, és ez megnyugtatta, de hallani is akarta végre azt, amit egyébként is sejtett már.

Valian halkan, eltökélten kezdett beszélni, mint aki már napok óta gondolkodik rajta, hogyan is tudná a legjobban megfogalmazni a mondanivalóját.

– Nem vagyok jó ezekben a romantikus dolgokban, Mortua. Gyakorlatom sincs bennük, meg… Tudod te is. Többször is láttad már a lehető legrosszabb arcomat. A démon ott van bennem, és azt hiszem, ott is marad örökre. Hogy nem félsz, és főleg nem undorodsz tőle, az nagyon sokat jelent nekem. – Megvonta a vállát. – Megpróbáltalak távol tartani magamtól, méghozzá nagyrészt a te érdekedben, de… Mit mondhatnék? Lefegyvereztél.

Közelebb lépett, megsimogatta a lány haját.

– Szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy nem mondok újat ezzel. Gyűlöltelek együtt látni azzal a hargerintalival, és fájt, amikor nehezteltél rám. Aztán ott, Zulkaran alatt, amikor annyi mindent elveszítettünk… Akkor már tudtam, hogy nem akarok rólad lemondani. Hogy aztán ez mire lesz elég, azt nem tudom. Te hercegnő vagy, én meg szerzetes, aki ráadásul még csak nem is ember…

– Megoldjuk! – vágott közbe Mortua, és csillogott a szeme a boldogságtól. – Már ki is találtam, mit fogunk csinálni. Szegény Baradun és a többiek halálával megürült most néhány hely apa testőrségében. Én rábeszélem, hogy vegyen fel téged, te meg kilépsz a rendből, és…

Valian megrázta a fejét.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.

– Már hogyne lenne az!

– Gondolod, hogy a fejedelem jobb szemmel nézné, ha egy testőr forgolódna a lánya körül? – A démon legyintett. – Szinte látom, milyen arcot vágna, ha odaállnék elé, hogy megkérjem a kezedet…

– Hát akkor ne kérd meg! Ki a fene beszélt rögtön házasságról? Legyél a közelemben, és szeress! A többit majd eldönti az idő meg a szellemek.

– És álljak félre, amikor téged férjhez adnak? – Valian még mindig a fejét ingatta. – Szeretlek, Mortua. Már azért bele tudtam volna hajítani Erkait a szakadékba, mert hozzá mert érni a kezedhez. El tudsz képzelni, amint tétlenül nézem, hogy hozzámenj valaki máshoz? Az udvari élet különben sem nekem való. Arról nem is beszélve, hogy tartozom a szellemeknek, amiért visszahoztak téged. Nem hagyhatom ott csak úgy a szolgálatukat!

– Jó, akkor most javasolj valamit te! – vitatkozott Mortua. – Engem nem fognak visszavenni a rendbe, ez biztos, azzal meg, hogy hercegnő vagyok, nem tudok mit kezdeni! Biztos el tudnám érni, hogy apa kitagadjon, de azt még mindig megpróbálhatom akkor is, amikor nemet mond kettőnkre!

Valian a lány másik keze után nyúlt. Egyszerre fogta mindkettőt, és komolyan nézett Mortua szemébe.

– Én is veled akarok lenni – jelentette ki. – Amikor csak lehet. Egyébként is lejárnál látogatni bennünket a rendházba, nem? Olyankor majd…

– De én nem látogatni akarlak, te bolond! Én azt akarom, hogy éjjel-nappal ott legyél a közelemben!

Vascsizmás léptek szakították félbe őket. A lány megdöbbenve látta, hogy Loghor közeledik hozzájuk, céltudatos tekintete pedig kizárta, hogy véletlenül jár éppen arra.

– Nagymester! – Valian tisztelettel biccentette meg a fejét. Mortua elhúzta tőle a kezét, és zavartan lebámult a lábára.

– Gondolom, rám nincs szükségetek… – motyogta, és megpróbált kereket oldani, Loghor közbeszólása azonban megállította.

– Csak maradj, ahol vagy, felség! Amit mondani fogok, rád ugyanúgy vonatkozik, mint a démonra.

– Figyelünk. – Valian maga mellé húzta a lányt, és átkarolta a vállát. Mortua hozzásimult, és bizonytalanul pislogott fel a nagymesterre.

– Tisztában vagytok a lovagrend állapotával. A veszteségeink a súlyosnál is súlyosabbak. Minél előbb fel akarom tölteni a létszámot, legalább annyira, hogy ismét megfelelően tudjunk működni. – A férfi egyenesen nézett rájuk. – Röviden, új Koronásokra van szükségem, a követelményekből viszont nem vagyok hajlandó engedni. Vagy legalábbis nem többet, mint muszáj.

– És Valiant akarod. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, Loghor azonban megrázta a fejét.

– Ha csak a démont akarnám, nem mondtam volna, hogy maradj.

Mortua eltátotta a száját, aztán becsukta, és nyelt egy nagyot.

– Hogy… engem? Szárnyasnak? – kérdezte, és valahol arra számított, hogy a nagymester gúnyosan felhorkant. A férfi viszont ezúttal még a megnevezést sem javította ki.

– Bebizonyítottad, hogy alkalmas vagy. Ráadásul kegyelt. Ezt sem hagytam ki a számításból.

A lány megborzongott.

– És el tudsz engem képzelni, mint lovagot? Mint az egyik fiadat? Hát… nem gondoltam volna.

– A szükség sok mindenre ráveszi az embert – jegyezte meg fanyarul Loghor. Mortua kivételesen úgy döntött, nem vágja rá, hogy köszönöm szépen.

– Ha beállunk Szárnyasnak, akkor összeházasodhatunk? – kérdezett rá inkább.

A nagymester a démon arcába nézett.

– Ha te elveszed, én hozzád adom…

– Térjünk vissza rá a maga idejében – javasolta zavartan Valian. – Még… a lánykérésig nem jutottunk el.

– Mindjárt sejtettem. Mi a válaszotok?

Mortua megkockáztatott egy halvány mosolyt.

– Hát… Engem jobb lesz, ha minél előbb lovaggá ütsz, és csak utána szólunk apának. Loghor nagymester – tette hozzá utólag, a férfi azonban leintette.

– Apádat lerendezem. Van benne gyakorlatom. Démon?

Valian komolyan bólintott.

– Megtisztelsz ezzel az ajánlattal, nagymester. Nem fogok szégyent hozni a Koronára, és nem adok rá okot, hogy megbánd a döntésedet.

Loghor elnézett a fejük felett.

– Min változtat, ha meg is bán valamit az ember? – mondta halkan, keserűen, de aztán erőt vett magán. – Reggel jelentkeztek Briettánál a rendházban. Lovaggá ütlek, aztán indultok is Morammorba. Démon, te Ascovado helyettese leszel. Verj bele életet, ha tudsz.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Nem is várok kevesebbet. Egyikőtöktől sem. – Loghor hátat fordított, hogy távozzon. Mortua lefejtette magáról Valian kezét, és utánaszaladt. – Még valami?

– Öh… Igen. Csak azt akartam mondani, hogy… Hogy jó, hogy velünk maradtál, Loghor nagymester. És hogy köszönöm a bizalmadat. Jó Szárnyas leszek, ígérem.

A férfi egy pillanatig csak nézett rá, aztán megszorította a vállát.

– Úgy legyen, felség.

– De holnaptól már nem fogsz így hívni többé, ugye?

Loghor ajkán tünékeny alig-mosoly suhant át.

– Holnap már nem leszel hercegnő… Mortandis lovag.

Mortua kihúzta magát.

– Mortandis lovag? Tetszik a hangzása! Akkor… jövünk holnap, Loghor nagymester. És…

– A nagymester bőven elegendő.

– Igenis, nagymester! – A lány vigyázzba vágta magát.

Loghor megcsóválta a fejét, aztán elsietett, Mortua pedig büszkén fordult vissza a démonhoz.

– Láttad? Majdnem mosolygott! – Felsóhajtott. – Szegény, nem lennék a helyében. – Lesütötte a szemét, és a csizmája orrával rajzolgatni kezdett a porba. – Figyelj, Valian, nem akartalak zavarba hozni előtte. Nem baj, ha nem akarsz feleségül venni, csak… Csak tisztázni akartam, mik a lehetőségeink.

– Jól tetted – felelte a démon. – De nem fogom rossz néven venni, ha meghagyod nekem a lehetőséget, hogy megkérjelek. És kivárod – tette még hozzá, Mortua pedig rákvörös arccal bólogatott.

– Jó, de… Még mindig komolyan gondolod, hogy szeretsz, ugye? És hogy velem akarsz lenni?

Az ifjú odament hozzá, és átölelte.

– A lehető legkomolyabban.

– Akkor nincs több kifogás?

– Nincs.

– El se hiszem, hogy ezt mondod. – A lány mély megelégedettséggel fészkelte be magát a karjába.

Hosszan nézték egymás arcát. Valian közelebb hajolt, Mortua azonban épp akkor szólalt meg megint.

– Jut eszembe, szerinted megkérhetem Loghort, hogy ne kelljen pont a csuklómra tetováltatni azt a nyamvadt koronát? Olyan ronda… Jobb lenne valami olyan helyre, ahol nem látszik.

– És ha megkérnek, hogy igazold magad, majd a fenekedet fogod mutogatni? – Most már Valian is vigyorgott.

– Azt csakis neked. Már ha kíváncsi vagy rá.

– Kíváncsi vagyok rá. Nagyon is. – A démon hirtelen lesütötte a szemét. – Gondoltad volna, hogy még soha nem csókoltam meg senkit? – kérdezte, Mortua pedig fontolóra vette a választ, mielőtt rábólintott volna.

– Igen, azt kell mondjam, határozottan beleillik a képbe. És tudod, mit? Megadom neked a lehetőséget, hogy változtass a dolgon…

Egymáshoz simultak. Valian szája puhán megérintette a lányét, aztán lassan felbátorodott, Mortuának pedig elakadt a lélegzete, amikor tudatosult benne, milyen is egy démon szenvedélye, ha az öldöklés helyett a szerelem szolgálatába állítják. Lehunyt szemmel, mély érzéssel csókolták egymást Morammor megszentelt kertjének bűvös fényei között, perceken át, mint akik képtelenek betelni egymással. Mindketten lihegtek egy kicsit, amikor szétváltak, és kézen fogták egymást megint, hogy – immár a Szárnyas Korona leendő lovagjaiként – együtt induljanak el közös jövőjük útján.

2015 margójára

2015 évértékelő bejegyzése (már lassan hagyomány, hogy minden év végén összerakok egy ilyet) kicsi lányom betegségének köszönhetően az utolsó pillanatban 2016-ra csúszott. Erős esztendő volt, lássuk, mi minden történt!

Azt hiszem, nem túlzás, ha innen számolom a de facto íróvá válásomat. Ugyan A démon és a papnő már 2014 novemberében megjelent, megspékelve egy könyvbemutatóval és egy karácsonyi dedikálással, de akkor még éppen csak elkezdődött az egész folyamat. A vélemények folyamatos lesése a molyon voltaképpen nem sokban különbözött attól, amikor amatőr éveimben az Imagine-re és a Merengőre érkező kritikákat sasoltam, és ugyan bejártam a könyvesboltokba csak azért, hogy megnézzem, igen, ott a polcon a saját kis művem, de valahogy akkor még teljesen hihetetlennek tűnt, hogy kiadtak. Aztán 2015 lett, és az egész megszokássá vált. Képes lettem elmenni egy könyvesbolt előtt berohanás nélkül, el-elmaradoztam a molyról (azért odafigyelek ám, de mostanában már inkább csak egy-két havonta nézek fel), hozzászoktam, hogy dedikáljak, és úgy általában az egész megjelenés-dolog valahogy a mindennapok része lett.

Persze, mire észbe kaphattam volna, jött a hír, hogy jelöltek a II. Magyar Könyvek Viadalán az év elsőkönyves debütálója kategóriában. Eleinte csak pislogtam, majd gyorsan fogadtam Rácz-Stefán Tibor kollégával, hogy á, úgysem kerülök a legjobb ötbe – ehhez képest jelentős többséggel megnyertem a kategóriát, ez pedig egy csúnyára sikerült, de legalább ehető sajttortát eredményezett Tibinek. (Privátban szívesen megírom, milyen sajtból ne csináljátok, nyilvánosan nem rontanám a cég hírét, mert egyébként nagyon szeretem a termékeiket. :D)

Év elején az is kiderült, hogy képes vagyok duplázni. Tudjátok, azt mondják, mindenkiben van egy stand-up előadás, a kérdés az, ki tud akkor is vicces lenni, amikor másodszor, új műsorral kell a nézők elé állnia. Kicsit ezt éreztem igazolódni, amikor pozitív lektori értékelést kaptam a kiadótól az azóta már meg is jelent Karvalyszárnyon kéziratára. Májusban láttunk neki a szerkesztésnek Kozma Rékával, akivel pillanatok alatt sikerült egymásra hangolódnunk, és egy nagyon intenzív, roppant kreatív és egészében véve meglehetősen élvezetes hónapot töltöttünk a kézirat tökéletesítésével. Olyan sokat tanultam ebben az egy hónapban, hogy a nyitójelenet kivételével gyakorlatilag ki is hajítottam mindazt, ami addigra elkészült a folytatásból, de aggodalomra semmi ok, újraírva nagyságrendekkel jobban sikerültek azok a részek.

A szerkesztős májust szép keretbe foglalta a két nagy könyves esemény: az első könyvfesztivál és könyvhét, amin íróként vettem részt. Előbbin főleg az íróbarátokkal való találkozás, beszélgetés (ekkor ettük meg azt a bizonyos sajttortát is) és általában az egész légkör volt emlékezetes, míg az utóbbin a veszett meleg mellett J. Goldenlane és Dragomán György aláírásának a megszerzése. Remek alkalmak ezek, fárasztóak, de nagyon fel is töltik az embert, igyekszem idén is eljutni mindkettőre.

Szintén a legnagyobb nyári melegben volt szerencsém interjút adni a Civil Rádiónak, ahol felolvastam A démon és a papnőből, és már karvalyékat is érintettük. A felvétel azóta is meghallgatható a YouTube-on.

Ha pedig nyár, akkor borítótervező pályázat. Idén is rengeteg szépséget kaptam tőletek, még ha a végső borító kiválasztása kacifántosra is sikerült. Veletek együtt vártam a győztest, és bár végül nem azok közül került ki, akiket választottam, úgy hiszem, semmi okom a panaszra. Mi több, ha megnézitek, a blog azóta véglegessé vált dizájnja épp Kocsondi Nelli egyik tervén alapul. Itt is megköszönném még egyszer minden résztvevőnek a színvonalas munkáját!

 

Az év vége aztán már nagyon sokban a Karvalyszárnyon megjelenéséről szólt. Mire észbe kaptam, kétkötetes szerző lettem. Ugyan a bemutatóról azóta se sikerült bejegyzést írnom (mások szerencsére megtették helyettem), de életre szóló élmény volt, ráadásul fogalmam sem volt róla, hogy ennyien kíváncsiak rám. Az évet a Karvalyszárnyon blogturnéja zárta, amiről viszont jóval valószínűbb, hogy írok még majd egy összefoglaló bejegyzést – a vélemények annyira egyöntetűen pozitívak, hogy kezdek aggódni, tudok-e méltó folytatást írni Calináéknak. Azt az egyet mindenesetre megígérem, hogy szívvel-lélekkel, lelkiismeretesen próbálkozom.

Azt, hogy 2016-ban megérkezik-e ez a bizonyos folytatás, egyelőre még csak találgatni sem szeretném. Magánemberként is változik az életem, kislányom óvodába megy (ment volna már tegnap, ha nem betegedett volna meg), így visszatérek a munka porondjára, és igyekszem úgy alakítani a mindennapokat, hogy azért az írásra is jusson minél több idő. Elismerem a határidők hasznosságát, ugyanakkor arra törekszem, hogy a lehető legszínvonalasabb kéziratot adjam ki a kezemből, így inkább nem ígérek semmit, de dolgozom Zurvanék további kalandjain, aztán pedig megannyi más regényen majd – azt az egyet biztosan tudom, hogy szeretnék már idén belevágni a következőbe. Nektek pedig köszönöm, hogy olvastok, buzdítotok, velem vagytok – maradjatok a közelben 2016-ban is! 🙂

Fesztiváli hangulat és diadal :)

Ma reggel belém hasított, hogy csúnyán elhanyagolom a blogolást az utóbbi időben, pedig van ám miről beszámolni. Eléggé el nem ítélhető módon csak dióhéjban szedem össze, mert szokás szerint épp rohanásban vagyok. 🙂

  • Megkezdődött a Könyvfesztivál! Holnap délután öttől megtaláltok a Könyvmolyképző standjánál Laura Arkanian társaságában, tollal a kezemben. Aláírok, könyvjelzőt osztok (mindenki kap, aki szárnyas koronával a csuklóján jelenik meg^^), de szívesen beszélgetek akkor is, ha csak úgy odajöttök.
  • A fesztiválra nem egymagam, hanem egy torta kíséretében érkezem, köszönhetően egy elveszített fogadásnak. Anno azt mertem állítani, hogy tutira nem leszek jelölt a Magyar Könyvek Viadalán – ehhez képest az év elsőkönyves debütálója kategóriát tisztességes szavazatkülönbséggel megnyertem, márpedig a vesztes tortát süt a győztesnek. 🙂

10995396_1590539571218809_6217547695050933624_n

  • A Könyvfesztivál utolsó napján, azaz vasárnap éjfélkor a nyereményjáték is lejár – vagyis aki szeretné megnyerni a dépét és/vagy a hozzá tartozó könyvjelzőt és kitűzőt, annak még két és fél napja van keresgélni/megosztani. Részletek itt.
  • Végül, de nem utolsósorban küszöbön áll karvalyék szerkesztése, amit nagy izgalommal, parával és reményekkel várok. 🙂 Addig pedig igyekszem meggyőzni magam, hogy a Snaukaszívet kellene írnom, és nem új (meg félretett régi) sztoriötletekkel foglalkozni… 😀

Gyertek ki a Millenárisra szombaton, fussunk össze!