A romantika tíz pontja, avagy ha már február, legyen kövér

Mit csinál az elfoglalt íróféle, ha két legyet üthet egy csapásra? Naná, hogy megragadja az alkalmat!

Szóval (ha már úgyis Valentin-nap van, és úgyis megfogadtam, hogy jobban karban tartom a blogot, mint az utóbbi egy-két évben) gondoltam, összeszedek néhány érdekességet szerelmi témában a regényeim kapcsán. Ezek nagyrészt nem vagy csak a sorok között olvashatók ki magukból a könyvekből; a spoilerveszély minimális, de akit aggasztanak, az csak saját felelősségére olvasson tovább!

Valentines-Day-Hero-2-H

A démon és a papnő:

1. Gondoltátok volna, hogy Mortua nem Kaitól, de még csak nem is Valiantól kapta élete első csókját, hanem Astótól? Nehéz küldetésen voltak túl, felfokozott lelkiállapotban, az egész egy pillanat műve volt… Asto később úgy nyilatkozott a dologról, hogy „olyan volt, mintha tévedésből a húgomat kaptam volna el, és hidd el, Mortua is köpködött utána rendesen.”

melitta
Egen, Valiannak minden oka megvolt így nézni… Kapás Melitta borítóterve soha el nem múló, örök szerelmem tárgyát képezi

 

2. A démon és a papnő végéig két pár talál egymásra… de van egy harmadik, akiknek éppen csak olyan finom utalások jutottak, mint például csak most vette észre, milyen szép, sűrű szempillája van a férfinak. A magyarázat rendkívül egyszerű, és azt hiszem, későbbi regényeimre is igaz lesz: ha körülnézünk a világban, nem csak a „főszereplőknek” jut ki a szerelemből, sőt. Túlnyomó többségünk számára igenis központi kérdés az érzelmi életünk, a romantikát is beleértve. Nem biztos, hogy mindig fókuszba kell állítani, de számomra épp az volna életidegen, ha mindig csak a két hős találná meg egymást, mindenki más pedig állna és nézegetne körülöttük. A fent említett pár egyébként, spoiler (olvasáshoz jelöld ki): Brietta és Amoril. Ha írtam volna folytatást a dépének, az ő fiuk (és Lyr lánya) játszotta volna benne a főszerepet.

3. Még évekkel a megjelenés után is meg-megkapom a kérdést, hogy a béna lábú pap, Sharduk karaktere meleg-e. A hivatalos válaszom erre az, hogy a regényből nem derül ki. Sharduk beszél ugyan élete párjáról, akivel „szerelmesek voltunk, nem egymásba, hanem a mágiába”, de sosem említi meg az illető nemét. Én ezzel együtt úgy gondolom, hogy igen, az illető valószínűleg szintén férfi lehetett, de biztosat alighanem csak a szellemek tudnak.

Karvalyszárnyon

4. Svarioni Yondicannak nem Calina lett volna az első felesége – és egyáltalán nem ő volt az első nő, akinek megkérte a kezét. A báró úr őméltósága egyebekben nemcsak (fiatal – későharmincas) özvegyember, de egy tizenöt éves fia is van az első házasságából.

5. Közismert tény, hogy a legtöbb tábori szajha zsoldoshoz megy feleségül. Eredetileg úgy gondoltam, a kis Lohandra titokban Zurvant szereti. Idővel rájöttem, hogy ellenkezőleg, Aras dobogtatja meg a szívét, ráadásul nem is viszonzatlanul. Nem állítom, hogy szegény jobban járt így, de még fiatal (alig múlt tizennégy), remélhetőleg még megtalálja a boldogságot.

___lohandra____by_danila_san-d6gn1k4
Lohandra cosplay – készítette és viseli Danila-san (deviantart)

6. Míg Angarossában gúny és lenézés céltáblája, nekem meggyőződésem, hogy az okos, racionális és saját helyzetét rendkívül élesen látó Fatökű Talagar király a mi, modern világunkban kifejezetten sikeres lenne, és nő is bőven akadhatna minden ujjára. (És milyen vicces elképzelni Shastort mint az ő alvállalkozóját…)

Napsötét

7. Itt is van ám egy bujkáló párosunk! Igaz, az ő részükről a dolog mindhalálig plátói maradt, valószínűleg még csak nem is beszéltek róla soha. Ne feledjük, Avernaatban mindennemű érintést tiltottak, és ezzel a jelek szerint egyedül Vrudlának akadtak problémái. De én erősen kétlem, hogy az a bizonyos nagy összhang Dazana és Kailana, az Éj és a Vihar között baráti vagy akár testvéri érzésekből táplálkozott…

8. Míg Vrudla szélsőségesen monogám és brutálisan féltékeny (tegye fel a kezét, aki meglepődött), Agrodénak valóban nem jelentett volna problémát, hogy megosztozzanak Szelihén. Nem hiszem, hogy ettől ő kevésbé lenne szerelmes – egyszerűen csak más a hozzáállása.

9. És ami a dolgok… khm, technikai oldalát illeti. Merthogy ilyen kérdéseket is kapok. Nem, fogalmam sincs, mi lehet a nemtelen, isteni lényeim lába között – abból kiindulva, hogy eleinte Agrodé milyen tanácstalanul bíbelődik a nyájbeliekkel meg a vércsepegtetéssel, tutira nem hagyományos férfi és/vagy női tartozékok. De arra bármikor snaukamérget merek venni, hogy így is kreatívan megoldják, amikor egymás közelségét akarják élvezni…

 

28052593_2016725721687793_64810748_n
Nem férfi és nem nő – Túminaati Agrodé, Füle Viktória zseniális grafikáján

 

+1. Tizedik pont gyanánt pedig hadd hozzam fel azt a bizonyos „leendő főművemet”, amire egyre többször célozgatok, és aminek a női főszereplőjét néhány hónap híján huszonöt évvel ezelőtt találtam ki. Nos, nagyjából azóta keresem is (több-kevesebb aktivitással) a hölgy mellé az igazán hozzáillő társat – és örömmel jelentem, nagyjából fél évvel ezelőtt végre megtaláltam. Más kérdés, hogy amikor felfedeztem köztük a bizsergő kémiát, az első reakcióm egy „hát ti nem vagytok normálisak” volt, de gondoltam, próba szerencse, a próba és a szerencse pedig őket igazolta. Nagyon várom, hogy bemutathassam nektek a minden szempontból legérettebb és alighanem legproblémásabb szerelmespáromat, még ha hosszú utat tesznek is majd meg külön-külön, mire egymáséi lesznek…

 

Az író mint elitista hároméves, avagy már megint Tolkien-napon jártam

elso
fotó: Vicky Rosen

Van az évnek egy napja, amikor a felelősségteljes felnőtt Kae Westából (lásd még: író, szerkesztő, feleség és családanya) előbújik az áhítatos gyerek (meg egy kicsit a Mortua jellegű hebrencs, de azt igyekszem visszafogni). Van egy nap az év elején, ami emberileg és szakmailag, tudásban és lelkiekben is mindig hozzám tesz egy kicsit. Van ez a nap, ahol mindig civilben járok, és olyanok vesznek körül (ismeretlenek is, de mindig akadnak barátok, ismerősök is), akik ugyanazt szeretik, amit én – van ez a rendezvény, minden év első szombatján, ahol immár zsinórban harmadszor vettem részt, és nagy dolognak kell ahhoz történnie, hogy ne legyek ott jövőre is.

Hétvégén a Magyar Tolkien Társaság 2018-as Tolkien-napján jártam, és ezúttal talán még jobban felpörgetett, mint eddig bármikor. (Pedig született már itt korábban sztoriötletem egy ötkötetes regényfolyamhoz, amit sosem lesz időm/elszántságom megírni…)

Tolkien és én

 Anno, amikor édesanyám (alighanem túl korán) a kezembe adta, megvallom, én bizony befürödtem A Gyűrűk Urával: elkezdtem a legelején, a hobbitok osztályozásával, és egy (pipa)füst alatt le is tettem. Persze később adtam egy esélyt Bilbó születésnapjának, abból pedig életre szóló egymásra találás lett. Még a szakdolgozatomban is A Gyűrűk Ura versbetéteinek magyar és német nyelvű fordítását vetettem össze egymással és az angol eredetikkel, és bárki, bárhol, bármiért kérdezzen is rá, mi a kedvenc könyvem, a válasz mindig evidensen A Szilmarilok szokott lenni. Részben a metálzenére is azért kaptam rá, mert a Cross Borns középföldés metáloperája után a kezembe került a Blind Guardian Nightfall in Middle-Earth albuma (bár ez valószínűleg csak felgyorsított egy óhatatlan folyamatot).

Ez az egész kötődés persze legutóbb és legintenzívebben a Napsötét megírásakor (és megírásában) teljesedett ki, hiszen egyrészt már magát a főszereplő Vrudlát is egy orosz grafikus Sauron-fanartjai ihlették, másrészt vállaltan abból az alapfeltevésből indultam ki, hogy „Melkort és később Sauront végül mindig bucira verték. Mi lett volna, ha nem sikerül, ha tényleg, tényleg-tényleg a gonosz győz, és az összes vala jól megszívja?”

Magának a regénynek értelemszerűen már semmi köze se Tolkienhez, se A Szilmarilokhoz, de ezt ennyivel a megjelenés után remélhetőleg nem kell bizonygatnom. Ilyen előzmények mellett viszont gondolom, azt is feleslegesen ragoznám, miért érzem jól magam egy olyan társaságban, ahol az ember nem tűnik elitista gyökérnek, csak mert fel tudja sorolni Fëanor fiait.

Ez a nap más, mint a többi

nazg
idén sem mondtam le az Egy Gyűrűről

Középfölde tematikájú vásár (ahol az évek során én is jó néhány dolgot beszereztem a móriakapujás/zsáklakos vászontáskától az Egy Gyűrűig) (ami miatt abban és a következő évben is lelkesen inzultáltak a nazgúlnak öltözött résztvevők), társasjátékok, gyerekrészleg (mindig megfogadom, hogy legközelebb a családot is hozom), abszolút baráti árú büfé, ahol a kávét ork vérként adják, és mindig szerepel a tételek között második reggeli; tünde hajfonás és ork arcfestés, fegyverkiállítás meg ami még szem-szájnak ingere – az is talál magának bőséges elfoglaltságot, aki nem vagy csak részben akarja előadásokon tölteni a napját.

Merthogy előadások aztán vannak szép számmal, magas színvonalon, a lehetőségekhez képest úgy igazítva, hogy azok is élvezni tudják őket, akik csak a filmeket látták, de azok is, akik betéve tudják A Szilmarilokat. Nekem két okból is heppem, hogy beüljek, ahányra csak lehet (idén a tíztől ötig tartó idősávban csak azért tartottam egy óra szünetet, mert az egy időben zajló előadások közül mindkettőt hallottam már korábbi évben/években, és valamikor enni is kell): egyrészt nem hagynám ki az alkalmat, hogy csiszoljak a középföldi tudományomon (még mindig bőségesen van mit), másrészt pedig piszkosul inspirálóak.

(Azt nem is mondom, hogy miután tavalyelőtt meghallgattam egy rendkívül szórakoztató előadást Sauron többszörösen derékba tört életpályájáról (és a Napsötét ötlete még a fasorban sem volt), majd tavaly, immár a kész regénnyel a hátam mögött újra beültem rá (jó volt, na), roppant mókás volt fel-felfedezni a Vrudlát megihlető képeket a kivetítőn (és megnyugodni, hogy lám, egyéniségüket nézve még véletlenül se hasonlítanak egymáshoz).)

orc
hölgykoszorú ork harcossal (itt jobban látszik: igen, most épp fehérre van festve a hajam)

Gondolatébresztés tekintetében idén „A féltündék halálos dilemmája – döntés Ilúvatar ajándékáról” előadás járt élen, jegyzeteim nagyobbik része ekkor született, de sikerült lefuttatnom egy gyors gondolatkísérletet egy potenciálisan csak félorkok lakta falu alapításával kapcsolatban az orkok hétköznapjairól szóló fejtágítás alatt, és Mortua is eszembe jutott egy esetleges jövőbeli szerepvállalás kapcsán (nem a félork faluban).

Viszont ha már orkok: ugyan két előadás közt többnyire csak loholtunk egyik teremből a másikba, vagy épp mosdóba, azért igyekeztünk megörökíteni is a napot és annak egyik fénypontját, a rokonszenves ork úriembert, akinek ezúton is köszönjük, hogy végül egyikünket sem falta fel. (Mi viszont ettünk fehér kezes sütit, legalábbis én – innen is üdv a készítőnek a kreatív ötletért.)

bufe
büfékoszt 🙂

Utózönge

 Még jegyzetelek – bogozgatom a felfirkálásaimat, és gépre viszem őket –, és már most látom, mekkora új (és ezúttal tényleg belakásra váró) térségek nyíltak előttem. Abban eddig is biztos voltam, hogy jövőre is menni fogok (talán próbálom majd úgy igazítani, hogy minden mást is legyen időm kipróbálni, mert most végig előadásokon stréberkedtem, azt az egy bliccelést pedig a büfében töltöttük írással-fordítással-szerkesztéssel kapcsolatos kérdéseket és különböző zsánerirodalmi szereplőket boncolgatva), vagyis a többi dolgot csak kutyafuttában tudtuk megtekinteni.

Viszont addig is elszántam magam arra, ami után minden évben vérzik a szívem, ha szóba kerül: kiszorítom rá az időt, és idén visszaülök az iskolapadba, legalábbis a „J.R.R. Tolkien – Egy XX. századi mitológia” címet viselő egyetemi kurzus erejéig. Valamilyen formában arról is beszámolok majd (írós vonatkozásai egész biztosan lesznek), úgyis megfogadtam, hogy idén nem hagyom úgy a sorsára szegény blogot, mint ahogyan tavaly sikerült. Vagy gyertek ti is, és majd kitárgyaljuk ott, élőben.

 

Évösszegző 2016.

Immár hagyomány, hogy év végén egy picit visszanézek, összegzem, mit hozott írós fronton az adott esztendő. Bár az idén nem jelent meg új regényem (jelenhetett volna éppen, de nem akartunk kapkodni), azért határozottan mozgalmas időszak volt, és bízom benne, hogy a következő is az lesz.

Év elején még roppantul sajnáltam magam, amiért sehogyan sem akaródzik folytatnom a Snaukaszívet (szegény leparkolt nagyjából fél terjedelemnél), ellenben rengeteget jegyzeteltem más, később megírandó történeteimhez, főleg ahhoz a bizonyoshoz, amire úgy tízéves korom óta készülök, és egyszer majd tényleg fel is növök hozzá. (Igen, abban lesz a skalpos sógor, lesznek Mortuáék, és akinek mondanak még valamit ilyen régi nevek: Rerynia, Casta és mind a többiek is.) Mi több, már pont eljutottam arra a pontra, hogy nagy levegő, egyszer élünk, belekezdek én ebbe, de úgy istenigazából – amikor szembejött velem egy bizonyos kép, egy Sauron-fanart, és a többi, ahogy mondani szokás, már történelem…

tumblr_mgis36lduo1qkvrpzo1_500
Phobs: Melkor seducing Mairon (forrás: melkorwashere.tumblr.com)

Akartam magamnak az angyali szőke villaint, akartam azt a kapcsolati dinamikát, ami Phobs többi képéről sugárzott Sauron és Melkor között. Három nappal később már írtam a Napsötétet. Vrudla, a Kárhozott és Agrodé, Mindenek Sötét Fejedelme igen hamar magának követelte a teljes figyelmemet, az első, nyers kéziratot kevesebb, mint két hónap alatt befejeztem. Pihentetés, javítás (tudjátok, ahogy szoktam) közben egyfelől ott zakatolt bennem, hogy nagyon vissza kéne térnem snaukázni (őszre el is jutottam addig, hogy elővegyem újraolvasás céljából a Karvalyszárnyont), másfelől akkor már érett egy komoly döntés: hogy kiadót váltok. Mint azt facebookról már tudhatjátok, utóbbira végül sor is került, a Napsötét már ott figyel a Delta Vision Kiadó 2017-es kiadói tervében, és egyszer majd mesélek a rendkívül izgalmas szerkesztési folyamatról is. Addig viszont, bár egy ideje már kerülöm a témát, tartozom egy vallomással, ami az év végét illeti, és bizony a jövő évet is befolyásolja… Ugyanis megint írok, és már megint nem a Snaukaszívet.

Vrudla és Agrodé
Kocsondi Nelli: Vrudla és Agrodé

Nem tudtam magukra hagyni Vrudláékat. Sajnálom, próbáltam, nem ment. Van élet a Napsötét után, rejlenek titkok a homály mélyén, olyan titkok, amiket muszáj kifürkésznem. Adósa maradtam Calamónak, teljessé akarom tenni a kört, ha már valahol kezdettől Melkor egyik interpretációja szolgáltatta az alapot Agrodéhoz, és át akarom adni a stafétát valakinek, akinek a kezében a lehető legjobb helyen lesz… Csak remélni merem, hogy a Napsötét megjelenése, elolvasása után örömmel fogadjátok majd a hírt, hogy készül, íródik a folytatás, a lezárás. Addig pedig maradjunk annyiban, hogy most igazán megtanulok második kötetet írni, és a Snauka már roppant flottul megy majd, oké? 🙂

Nagyjából és egészében, azt hiszem, ezek az érdemi események írós fronton 2016-ban. Jövőre is igyekszem összeegyeztetni a munkát (egyszer majd arról is beszámolok, miért extra élmény szerkesztőként keresni a kenyérrevalót) a munkával (írni meg mindig is fogok, ha a fene fenét eszik is), meg menedzselni az életem egyéb területeit is. Most pedig menjetek, bulizzatok egy hatalmasat (akár társaságban, akár egy jó könyvvel, akár családdal vagy egy remek videojátékkal) (minden teli van starter pokémonokkal, csak mondom), találkozunk 2017-ben!

Ötlettől a kiadóig, avagy miből lesz a kézirat

A tavasszal adtam hírt arról, hogy egy új kéziraton dolgozom Napsötét (munka?)címmel. Nem telt bele két hónap, hogy jelezzem, a végére értem, mostanában pedig ismét olyasmikről posztolok, hogy csinálom, haladok – de mivel, ha elvileg egyszer már befejeztem? Gyors bekukkantó a kulisszák mögé, avagy hogyan lesz az ötletből kézirat, a kéziratból pedig regény a házam táján. 🙂

Így a harmadik (remélem) regényemnél talán már elmondhatom, hogy van egy kialakult munkamódszerem. A továbbiakban A démon és a papnővel, a Karvalyszárnyonnal és a Napsötéttel is példálózni fogok, mert jó néhány hasonló momentum akad a keletkezésük körülményeiben.

Talán a legszembetűnőbb, hogy amikor belevágtam, egyik regény esetében sem tudtam, mi sül majd ki belőle a végén. Volt egy alapom:

  • a dépé esetében Mortua és (egy akkoriban még sokkal agresszívebb) Valian karaktere, illetve néhány párbeszédfoszlány kettejük között, amelyekből a végleges regényben azt hiszem, konkrétan nulla darab szerepel, és amelyek nagyrészt a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark játékban Valen Shadowbreath karakterével folytatható beszélgetésekből gyökereztek;
  • karvalyéknál egy „mi lenne, ha” szituáció – dobjunk be egy nemeslányt egy csapat marcona, de az átlagnál azért fegyelmezettebb zsoldos közé, és nézzük, mit kezd magával/mit kezdenek vele;
  • a Napsötétnél pedig egy véletlenül a szemem elé kerülő kép indította el a gondolataimat, ebből nőtt ki Vrudla karaktere, szerelme és párkapcsolati dinamikája Agrodéval, illetve a kettős kérdés, hogy vajon hogyan néz ki a világ, ha a gonoszt nem sikerül megállítani, illetve hogyan működik, egyáltalán működhet-e hosszútávon egy szerelmi kapcsolat gonoszéknál.

Vrudla
Vrudla – Rusvai Móni alkotása

Mortuáék esetében ezeket a meglévő foszlányokat igyekeztem egybefüggő szöveggé kapcsolni, míg Calináékat és Vrudláékat teljesen nulláról kezdtem. A Karvalyszárnyon nyitómondata („A csatamágus az éj közepén robbantotta be a várfalat.”) már a legelső verzióban is így hangzott, a Napsötété a komplett nyitójelenettel együtt landolt a kukában, amikor már jobban láttam, mit is akarok kezdeni ezzel a történettel (de sebaj, azóta van új, szebb és jobb, facebookon már posztoltam is). Persze ez nem jelent teljes vakrepülést. Általában azt mondhatom, van egy elképzelésem az irányról, amerre tartok, adott esetben a végkifejletről is (ami Mortuáéknál végül teljesen más lett, Calináéknál nagyjából a regény harmadánál vált világossá, Agrodé és Vrudla pedig igen korán kikérte magának az eredeti terveimet), de hosszútávra inkább nagy vonalakban gondolkodom. Lefordítva ez annyit tesz, hogy az aktuális jelenet, amit írok, teljes részletességgel él bennem, az elkövetkező néhány kisebb-nagyobb kérdőjelekkel, de szintén megvan (szoktam vezetni egy külön jegyzetelős dokumentumot, ami folyamatosan módosul), és ahogy távolodunk, úgy egyre inkább csak a főbb pontok, körvonalak látszanak – így adott esetben rugalmasan tudok változtatni, másfelé fordulni, nem ragaszkodom görcsösen egy olyan végkifejlethez, amihez esetleg nem vezet út. (Érdekességképp: a félkész Snaukaszív kéziratban eredendően Senkiföldi Tryster csak egy random név lett volna, különösebb szerep nélkül, ehhez képest a regény egyik kulcsfigurájává nőtte ki magát. Nagyon sok ponton borult miatta az eredeti tervem, de üsse kő, Tryster jó arc, jobbá fogja tenni a regényt.) Aztán ahogy haladok, úgy tisztulnak, tisztázódnak fokozatosan a dolgok, míg végül kiteszem a pontot az utolsó mondat végén – de ekkor még nem a kézirattal vagyok készen, hanem csak annak az első, még sok alakítást igénylő változatával. (Az angol szakirodalom ezt nevezi first draftnak.)

A first draftra pedig rá kell pihenni. Nem elsősorban azért, mert egy regény megírása mégiscsak nagy meló, hanem leginkább mert nem árt eltávolodni a kézirattól ahhoz, hogy egy-másfél-két hónappal később (amennyit az aktuális szöveg igényel: a Karvalyszárnyonnál ez megvolt fél év is, a Napsötét beérte hat héttel) az ember észrevegye benne a hibákat, vagy legalább nagyrészüket. És ezen a ponton hibák alatt még nem a szóismétléseket, nyelvhelyességet, igeidő-egyeztetést vagy hasonlókat kell érteni, hanem az alapvető változtatnivalókat – ha a szereplő valahol nem úgy viselkedik, ahogy az egyéniségéből következne, ha kihagytam egy fontos infómorzsát, ha félresiklanak a motivációk, ha egész egyszerűen menet közben tűnt fel egy olyan átívelő motívum, amit be kell dolgozni az elejébe is visszamenőleg – ezer és ezer ilyen akadhat. Hogy mást ne mondjak, a Karvalyszárnyonban például Shastorból hosszan egyáltalán nem terveztem nézőpontkaraktert csinálni, később úgy gondoltam, csak kiegészítő jelleggel fűzök be egy-egy jelenetet az ő szemszögéből, aztán a végére kiderült, hogy sokkal jobban működik a regény, ha egyszer az ő, egyszer pedig Calina fejéből kukucskálunk kifelé. Kisebb horderejű példa A démon és a papnőből Sharduk, akiről leírtam, hogy „De hát béna a lába!”, majd vagy húsz oldallal később rájöttem, hogy ez így nem egészen stimmel egy olyan világban, ahol a szellemek a legkisebb náthát is rutinból meggyógyítják. Az, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet nyomorék egy pap, végül is azt hiszem, elég jól sült el, de elsőre bizony csúf logikai bukfenc volt. Az is előfordul, hogy bizonyos jelenetek utólag feleslegesnek bizonyulnak, másokról pedig csak átolvasáskor látszik, hogy nem ártott volna jobban kifejteni – ez volt a helyzet Vrudla és a szivárvány esetében is, már most látszik, hogy vétek lett volna kihagyni az adott részt, amiről a first draftban csak itt-ott esik néhány szavas említés (de azóta már megírtam).

kép
Ilyen érzés a first draftot írni – és szerkeszteni. (Egyébként tényleg.)

Több szem többet lát – régi közhely, de nagyon igaz. Sokan tudjátok, hogy magát a publikálást én még amatőr oldalakon kezdtem, és bizony sok nyűgre nyitották rá a szememet az olvasói visszajelzések. A tesztolvasás így kiemelt szerepet kap a kézirataim esetében. A Napsötét első verziójáról is megérkeztek már a benyomások, és bizony volt köztük olyan is, ami alapvető, koncepciószintű kérdéseket vetett fel. Bízom benne, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat – mindenesetre átírás után újabb tesztolvasói kör következik majd, részben olyanok bevonásával, akik látták a first draftot is, részint teljesen szűz szemű, friss olvasókéval. Egyik csapatnak sem tudok elég hálás lenni, ahogyan azoknak sem, akik a Karvalyszárnyon first draftjának olvasása közben vetették fel, hogy „Te, ugye vágod, hogy Arinka Mary Sue*?”, vagy jelezték, hogy Calinára bőven ráférne több egyéniség és aktivitás, mert aktuálisan egy kézbesítendő csomag határozottságát és cselekvőkészségét mutatja (a problémákat második körben orvosoltam, de nem állítom, hogy nem izzadtam vért vele itt-ott). (Miért a női szereplőimmel gyűlik meg mindig a bajom, miééééééééért?)

A Napsötét esetében most járok az átírásnak nagyjából felénél – picivel előtte, de most következik majd néhány olyan jelenet, amit nem nagyon kell bolygatni, szóval a kettes csapat lassan felkészül. 🙂 Ha ők nem találnak ordító hibákat, akkor jöhet a stilisztikai és egyéb apróságok eldolgozása, majd a nagy levegővétel és a kézirat kiadóba küldése – ha viszont szükség lesz további javításokra, akkor a harmadik kör (third draft) következik. Nem igazán szoktak határidők, ideális megjelenési dátumok lebegni a szemem előtt: számomra mindig az a prioritás, hogy amit kiadok a kezemből, a tőlem telhető legjobb legyen – már azelőtt is, hogy szerkesztőkézre kerülne. Egy biztos: továbbra is igyekszem hírt adni nektek arról, aktuálisan épp hogy állunk, aztán pedig reményeim szerint majd arról is, hol tartanak mindezek a folyamatok a Snaukaszív esetében. 😉

* http://boncnok.blogspot.hu/2014/03/a-mary-sue-karakter.html

Könyvheti élménydömping 2016, avagy miért ne szívasd a Vizek Urát

A rövid verzió: igen, megáztunk. Bitangul. Imádtam.

A hosszabb, türelmeseknek (annyira azért ez se lesz hosszú, húsz perc múlva el kell indulnom itthonról):

Negyedik éve járok könyvhétre, bár azt hittem, ez még csak a harmadik volt, de sehogy nem akart összeadódni, szóval leszámoltam. Először még dobogó szívű kívülállóként mentem, egy egészen friss pozitív lektorival (második Aranymosás, A démon és a papnő) a zsebemben, és reménykedtem is, meg nem is, hogy egyszer majd szervesebb része leszek a kavalkádnak. Tavalyelőtt, leendő elsőkönyvesként kicsit a két világ határáról pillantgattam körül, míg tavaly (mennyit fordul egy-egy év alatt a világ) immár rutinosan dedikáltam a hőségben. Bizonyos szempontból az idei kör is első alkalomnak bizonyult: ez volt az első olyan könyvhetem, ahol nemcsak szerzőként, hanem szerkesztőként is megfordultam.

Jó előre poénkodtunk rajta, vajon Vrudla, a Nap vagy Calamo, a Vizek Ura lesz az esemény fővédnöke – nos, mindketten tiszteletüket tették. A sort Vrudla kezdte: fényes délben, a Delta Vision standja előtt (ezen a felületen talán még nem hangzott el, de igen, civilben a DV gárdáját erősítem szerkesztői minőségben) vártuk a lelkes olvasókat Varga Csaba Béla kollégával (akinek Féregszív-sorozata kötelező olvasmány, de tényleg). Csabát amellett, hogy igen kedvelem, roppant nagyra is tartom, így két aláírás között minden alkalmat megragadtunk a beszélgetésre, valamint volt kedves bemutatni a családjának (utólag is köszönöm a felajánlott fagyit, legközelebb sort kerítünk rá), illetve a török nagykövetnek(!) is. Szeretett Vrudlám némi féltékenységgel figyelte az eseményeket, kivált, amikor megérkezett J. Goldenlane is, és mellénk zuttyant, mi több, az első dedikálását A Tollal hajtotta végre – szóval a nyakam rendesen leégett, bár akkor hirtelen nem is éreztem.

konyvhet 2016 009
J. Goldenlane és Varga Csaba Béla társaságában (fővédnök: Vrudla)

Időközben felbukkantak az első, még amatőr korszakomból ismerős arcok is – Zoey, Limo, örültem nektek -, megérkezett Gaura Ágnes, mi pedig Csabával átadtuk a terepet a kollegináknak. Volt még egy órám a saját dedikálásomig, de roppant gyorsan el is telt, hála Kozma Rékának (akit nemcsak azért szeretünk, mert piszok jó szerkesztő, hanem a remek blogjáért is), akinek ünnepélyesen megígérem, hogy legközelebb hagyni fogom szóhoz jutni. Mire kidugtuk az orrunkat a Deák téri Mekiből, már Calamo volt az úr: igaz, akkor még csak csepergett, de már látszott, hogy lesz ez még így se.

Idén végre hármasban dedikálhattunk Rácz-Stefán Tiborral és Laura Arkaniannal, akik rögtön kérdezték is, mit művelek én ezzel a szegény Vizek Urával, és mennyire kell félni a bosszújától. Calamo megfelelt helyettem: húsz perce dedikálhattunk talán, amikor leszakadt az ég. Addig még csak-csak sikerült a napernyő védelmében aláírni az elém tolt démonokat, papnőket (immár második kiadásúakat is!) és karvalyokat, mi több, két szépséges TEAM LOGHOR pólót is. Befutott Móni is, akinek Mortua és Halwena gyönyörűséges képét köszönhetjük (hülye ez a helyesírás-ellenőrző, Mortua nevét aláhúzza, Halwenáét nem), és hozta magával az égi áldást: pillanatok alatt áztunk rommá, könyvjelzőstül, mindenestül. Szerencsére készültem esernyővel, Lora pedig esőkabáttal, így leginkább röhörésztünk, miközben menteni próbáltuk a menthetőt. Érkezett még kitartó olvasó az áldás nagyjának elvonultával is, így kipróbálhattam a levegőben dedikálást is (az asztal nem úszta meg, napernyő ide vagy oda), aztán összeálltunk közös képre a Team Loghorral, köszönöm, hogy megvártatok, lányok, remélem, legközelebb is találkozunk!

tlgh
Ázott hajjal a Team Loghor társaságában (fővédnök: Calamo)

Hátravolt még egy szerkesztői jelenés, Forgács Róbert Na de kérem, Tanár úr!-ja tisztes olvasótábort vonzott, egy Karvalyt még itt is sikerült dedikálnom, az est további részében pedig (egy, a Fumax standjánál gyorsan felhajtott pálinka után) Gaura és Goldenlane kolléganőkkel vitattuk meg éjszakába nyúlóan az élet (főként az írás és a gyereknevelés) nagy kérdéseit. Óvatos duhajok voltunk, éjfélre haza is érkeztem, és akkor azért már kezdtem érezni a nyakamat. De minden jó, ha vége jó: a megfázás elkerült, az olvasók nem kerültek el, szóval jövőre ugyanitt. Vrudlám, Calamóm, veletek pedig még számolunk!

Ígéret szép szó – A démon és a papnő epilógusa, kicsit másképp

SPOILER ALERT! Én szóltam. 🙂

Tegnap, a könyvfesztiválon megint bebizonyosodott, hogy mindenfélére rá lehet engem venni, csak Loghort kell dicsérni hozzá. Még a dedikálás előtt beszélgettünk szeretett nagymesterem mindenféle kvalitásairól, amikor szóba került, hogy annak idején bizony írtam A démon és a papnőhöz egy alternatív epilógust. Nem állítom, hogy nem volt erős a kísértés, hogy ez legyen a vége, noha különbség csak egy bizonyos tekintetben van. Most tehát szeretettel közreadom mindazok okulására, akik nem félnek a spoilerektől, vagy már olvasták a regényt.

(És ígérem, előbb-utóbb tényleg írok egy összefoglalót arról, hogy éppen miféle fákba vágtam miféle fejszéket, minek mikor lesz folytatása, és miért nem feltétlenül most azonnal.)

A szellemek pedig meghallották a kérést, amit egy kegyeltjük és egy Szolgálójuk együttesen intézett hozzájuk, és végigsuhantak Zulkaran városán, amit mostanáig kerülni kényszerültek. A baljós csendtakaró elenyészett a romok között, a csapdák semmivé lettek a visszaúton, az omlás helyén csillagfény szűrődött le a járatokba. Amoril Devardor kinyitotta a szemét, felült, és megtapogatta a fejét borító kötést. Brietta szanaszét szabdalt bőrvértjében hajolt fölé, hogy talpra segítse. Az elarhoni megszorította a kezét, aztán maga is fohászkodni kezdett, Brietta pedig két lovagtársa felé indult, akik lassan szintén magukhoz tértek. Nem messze tőlük Erkai Cardun imádkozott haldokló paptársa felett vérző torokkal, miközben erős bódítószert csöpögtetett Astovar feldagadt ajkai közé, hogy ha már segíteni nem tud rajta, legalább a szenvedését enyhítse. Astovar azonban felköhögött, egészen emberi hangon, és megmarkolta a gyógyító csuklóját, a bőre pedig lassan visszanyerte természetes színét és állagát. Erkai könnybe lábadó szemmel ejtette el a fiolát. Volt annyira lelkiismeretes űzője a hivatásának, hogy először megtörölje a barátja száját, és csak utána boruljon a nyakába. Még távolabb, a koromsötét folyosón megrebbent Loghor ihn Mortenor szemhéja is, ahogyan tagjaiba új erő költözött, erős szívébe pedig visszatért az élet. A nagymester talpra állt, megkereste a sötétben a pallosát, és a fal mentén tapogatózva indult arrafelé, amerre a térkép alapján az alárendeltjeit sejtette. Felgyorsultak a léptei, amikor meglátta a beszüremkedő csillagfényt, aztán csak a kiáltást hallotta, amivel Brietta hozzásietett, és a karjába vetette magát. Két megmaradt lovagja csatlakozott az öleléshez, Loghor pedig megveregette a karjukat. Vasakarata megrepesztette a jégburkot a szíve körül. A fiainak szükségük volt rá.

***

Morammor megtelt gyászolókkal. Papok, szerzetesek és világiak, Koronások és családjaik, bajtársak és futó ismerősök ácsorogtak a szellemvirágból font kupola alatt. A legtöbben khuyt viseltek, és kevés szem maradt szárazon, amikor a talapzatára emelték Sharduk Edester szobrát.

Mortua az apja mellett állt, vállát fehér felhőkkel díszített, halványkék gyászkendő borította, kis kezében könnyektől lucskosra ázott keszkenőt gyűrögetett. A fejedelem, Aynira és mindazok, akik élve tértek vissza Zulkaranból, a többi gyászolóval szemben, az épület előtt sorakoztak fel, amelynek előcsarnokában a Koronások egykor foglyul ejtették Mortuát és Valiant. A lány emlékezett rá, milyen gyűlöletet érzett akkor irántuk, kivált az iránt a Loghor iránt, aki most Sharduk szobra mellett állt, és megszokott hangerejével beszélt a vén pap utolsó nagy áldozatáról. Sharduk valódi képességeiről mindazonáltal egy szót sem ejtett, és kicsit sem látszott érdekelni, mivel tölti ki a hallgatósága a történetben maradó hézagokat.

Mortua hallgatta, hogyan beszél, és nézte közben az arcát. Nem állíthatta, hogy minden ellenérzése a múlté lett, ugyanakkor mélységesen sajnálta a nagymestert. Loghor rengeteget veszített Zulkaranban, és hosszú, magányos haldoklása sem tett jót a kedélyének. Még szigorúbban nézett, mint rendesen, hajában több volt az ősz szál, mint valaha, és a lány úgy látta, nem keveset fogyott is, szeme alá pedig a kimerültség rajzolt mély árkokat. A tekintete olykor a gyászolókra tévedt, és megült egy magas, fekete hajú nő arcán. Mortua csak sejtette, hogy a hölgy a felesége, Kaltria lehet.

Maga a szertartás hamar véget ért, és a hercegnő – a fejedelembe karolva – a szoborhoz járult, hogy lerója a kegyeletét Sharduk színe előtt. Hosszan, lesütött szemmel fohászkodott, aztán, amikor felnézett, Valian pillantásával találkozott a tekintete. A démon a sövény mellett állt, és csak a fejével intett, hogy csatlakozzon hozzá, Mortua pedig nem mondatta magának kétszer.

– Vártam, hogy majd megkeresel – kezdte. Ügyelt rá, hogy ne csendüljön vád a hangjában.

– Tudom – bólintott a démon. – Akartalak is, csak sok helyen számítottak rám egyszerre. Most viszont itt vagyok, ha gondolod…

– Gondolom. – A lány belecsúsztatta a kezét az ifjú nagy, erős markába. – Vonuljunk félre egy kicsit, hm?

Visszahúzódtak az épület mögé. Mortua nekidőlt a falnak, úgy nézett fel Valian arcába. Nem engedték el egymás kezét, és ez megnyugtatta, de hallani is akarta végre azt, amit egyébként is sejtett már.

Valian halkan, eltökélten kezdett beszélni, mint aki már napok óta gondolkodik rajta, hogyan is tudná a legjobban megfogalmazni a mondanivalóját.

– Nem vagyok jó ezekben a romantikus dolgokban, Mortua. Gyakorlatom sincs bennük, meg… Tudod te is. Többször is láttad már a lehető legrosszabb arcomat. A démon ott van bennem, és azt hiszem, ott is marad örökre. Hogy nem félsz, és főleg nem undorodsz tőle, az nagyon sokat jelent nekem. – Megvonta a vállát. – Megpróbáltalak távol tartani magamtól, méghozzá nagyrészt a te érdekedben, de… Mit mondhatnék? Lefegyvereztél.

Közelebb lépett, megsimogatta a lány haját.

– Szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy nem mondok újat ezzel. Gyűlöltelek együtt látni azzal a hargerintalival, és fájt, amikor nehezteltél rám. Aztán ott, Zulkaran alatt, amikor annyi mindent elveszítettünk… Akkor már tudtam, hogy nem akarok rólad lemondani. Hogy aztán ez mire lesz elég, azt nem tudom. Te hercegnő vagy, én meg szerzetes, aki ráadásul még csak nem is ember…

– Megoldjuk! – vágott közbe Mortua, és csillogott a szeme a boldogságtól. – Már ki is találtam, mit fogunk csinálni. Szegény Baradun és a többiek halálával megürült most néhány hely apa testőrségében. Én rábeszélem, hogy vegyen fel téged, te meg kilépsz a rendből, és…

Valian megrázta a fejét.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.

– Már hogyne lenne az!

– Gondolod, hogy a fejedelem jobb szemmel nézné, ha egy testőr forgolódna a lánya körül? – A démon legyintett. – Szinte látom, milyen arcot vágna, ha odaállnék elé, hogy megkérjem a kezedet…

– Hát akkor ne kérd meg! Ki a fene beszélt rögtön házasságról? Legyél a közelemben, és szeress! A többit majd eldönti az idő meg a szellemek.

– És álljak félre, amikor téged férjhez adnak? – Valian még mindig a fejét ingatta. – Szeretlek, Mortua. Már azért bele tudtam volna hajítani Erkait a szakadékba, mert hozzá mert érni a kezedhez. El tudsz képzelni, amint tétlenül nézem, hogy hozzámenj valaki máshoz? Az udvari élet különben sem nekem való. Arról nem is beszélve, hogy tartozom a szellemeknek, amiért visszahoztak téged. Nem hagyhatom ott csak úgy a szolgálatukat!

– Jó, akkor most javasolj valamit te! – vitatkozott Mortua. – Engem nem fognak visszavenni a rendbe, ez biztos, azzal meg, hogy hercegnő vagyok, nem tudok mit kezdeni! Biztos el tudnám érni, hogy apa kitagadjon, de azt még mindig megpróbálhatom akkor is, amikor nemet mond kettőnkre!

Valian a lány másik keze után nyúlt. Egyszerre fogta mindkettőt, és komolyan nézett Mortua szemébe.

– Én is veled akarok lenni – jelentette ki. – Amikor csak lehet. Egyébként is lejárnál látogatni bennünket a rendházba, nem? Olyankor majd…

– De én nem látogatni akarlak, te bolond! Én azt akarom, hogy éjjel-nappal ott legyél a közelemben!

Vascsizmás léptek szakították félbe őket. A lány megdöbbenve látta, hogy Loghor közeledik hozzájuk, céltudatos tekintete pedig kizárta, hogy véletlenül jár éppen arra.

– Nagymester! – Valian tisztelettel biccentette meg a fejét. Mortua elhúzta tőle a kezét, és zavartan lebámult a lábára.

– Gondolom, rám nincs szükségetek… – motyogta, és megpróbált kereket oldani, Loghor közbeszólása azonban megállította.

– Csak maradj, ahol vagy, felség! Amit mondani fogok, rád ugyanúgy vonatkozik, mint a démonra.

– Figyelünk. – Valian maga mellé húzta a lányt, és átkarolta a vállát. Mortua hozzásimult, és bizonytalanul pislogott fel a nagymesterre.

– Tisztában vagytok a lovagrend állapotával. A veszteségeink a súlyosnál is súlyosabbak. Minél előbb fel akarom tölteni a létszámot, legalább annyira, hogy ismét megfelelően tudjunk működni. – A férfi egyenesen nézett rájuk. – Röviden, új Koronásokra van szükségem, a követelményekből viszont nem vagyok hajlandó engedni. Vagy legalábbis nem többet, mint muszáj.

– És Valiant akarod. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, Loghor azonban megrázta a fejét.

– Ha csak a démont akarnám, nem mondtam volna, hogy maradj.

Mortua eltátotta a száját, aztán becsukta, és nyelt egy nagyot.

– Hogy… engem? Szárnyasnak? – kérdezte, és valahol arra számított, hogy a nagymester gúnyosan felhorkant. A férfi viszont ezúttal még a megnevezést sem javította ki.

– Bebizonyítottad, hogy alkalmas vagy. Ráadásul kegyelt. Ezt sem hagytam ki a számításból.

A lány megborzongott.

– És el tudsz engem képzelni, mint lovagot? Mint az egyik fiadat? Hát… nem gondoltam volna.

– A szükség sok mindenre ráveszi az embert – jegyezte meg fanyarul Loghor. Mortua kivételesen úgy döntött, nem vágja rá, hogy köszönöm szépen.

– Ha beállunk Szárnyasnak, akkor összeházasodhatunk? – kérdezett rá inkább.

A nagymester a démon arcába nézett.

– Ha te elveszed, én hozzád adom…

– Térjünk vissza rá a maga idejében – javasolta zavartan Valian. – Még… a lánykérésig nem jutottunk el.

– Mindjárt sejtettem. Mi a válaszotok?

Mortua megkockáztatott egy halvány mosolyt.

– Hát… Engem jobb lesz, ha minél előbb lovaggá ütsz, és csak utána szólunk apának. Loghor nagymester – tette hozzá utólag, a férfi azonban leintette.

– Apádat lerendezem. Van benne gyakorlatom. Démon?

Valian komolyan bólintott.

– Megtisztelsz ezzel az ajánlattal, nagymester. Nem fogok szégyent hozni a Koronára, és nem adok rá okot, hogy megbánd a döntésedet.

Loghor elnézett a fejük felett.

– Min változtat, ha meg is bán valamit az ember? – mondta halkan, keserűen, de aztán erőt vett magán. – Reggel jelentkeztek Briettánál a rendházban. Lovaggá ütlek, aztán indultok is Morammorba. Démon, te Ascovado helyettese leszel. Verj bele életet, ha tudsz.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Nem is várok kevesebbet. Egyikőtöktől sem. – Loghor hátat fordított, hogy távozzon. Mortua lefejtette magáról Valian kezét, és utánaszaladt. – Még valami?

– Öh… Igen. Csak azt akartam mondani, hogy… Hogy jó, hogy velünk maradtál, Loghor nagymester. És hogy köszönöm a bizalmadat. Jó Szárnyas leszek, ígérem.

A férfi egy pillanatig csak nézett rá, aztán megszorította a vállát.

– Úgy legyen, felség.

– De holnaptól már nem fogsz így hívni többé, ugye?

Loghor ajkán tünékeny alig-mosoly suhant át.

– Holnap már nem leszel hercegnő… Mortandis lovag.

Mortua kihúzta magát.

– Mortandis lovag? Tetszik a hangzása! Akkor… jövünk holnap, Loghor nagymester. És…

– A nagymester bőven elegendő.

– Igenis, nagymester! – A lány vigyázzba vágta magát.

Loghor megcsóválta a fejét, aztán elsietett, Mortua pedig büszkén fordult vissza a démonhoz.

– Láttad? Majdnem mosolygott! – Felsóhajtott. – Szegény, nem lennék a helyében. – Lesütötte a szemét, és a csizmája orrával rajzolgatni kezdett a porba. – Figyelj, Valian, nem akartalak zavarba hozni előtte. Nem baj, ha nem akarsz feleségül venni, csak… Csak tisztázni akartam, mik a lehetőségeink.

– Jól tetted – felelte a démon. – De nem fogom rossz néven venni, ha meghagyod nekem a lehetőséget, hogy megkérjelek. És kivárod – tette még hozzá, Mortua pedig rákvörös arccal bólogatott.

– Jó, de… Még mindig komolyan gondolod, hogy szeretsz, ugye? És hogy velem akarsz lenni?

Az ifjú odament hozzá, és átölelte.

– A lehető legkomolyabban.

– Akkor nincs több kifogás?

– Nincs.

– El se hiszem, hogy ezt mondod. – A lány mély megelégedettséggel fészkelte be magát a karjába.

Hosszan nézték egymás arcát. Valian közelebb hajolt, Mortua azonban épp akkor szólalt meg megint.

– Jut eszembe, szerinted megkérhetem Loghort, hogy ne kelljen pont a csuklómra tetováltatni azt a nyamvadt koronát? Olyan ronda… Jobb lenne valami olyan helyre, ahol nem látszik.

– És ha megkérnek, hogy igazold magad, majd a fenekedet fogod mutogatni? – Most már Valian is vigyorgott.

– Azt csakis neked. Már ha kíváncsi vagy rá.

– Kíváncsi vagyok rá. Nagyon is. – A démon hirtelen lesütötte a szemét. – Gondoltad volna, hogy még soha nem csókoltam meg senkit? – kérdezte, Mortua pedig fontolóra vette a választ, mielőtt rábólintott volna.

– Igen, azt kell mondjam, határozottan beleillik a képbe. És tudod, mit? Megadom neked a lehetőséget, hogy változtass a dolgon…

Egymáshoz simultak. Valian szája puhán megérintette a lányét, aztán lassan felbátorodott, Mortuának pedig elakadt a lélegzete, amikor tudatosult benne, milyen is egy démon szenvedélye, ha az öldöklés helyett a szerelem szolgálatába állítják. Lehunyt szemmel, mély érzéssel csókolták egymást Morammor megszentelt kertjének bűvös fényei között, perceken át, mint akik képtelenek betelni egymással. Mindketten lihegtek egy kicsit, amikor szétváltak, és kézen fogták egymást megint, hogy – immár a Szárnyas Korona leendő lovagjaiként – együtt induljanak el közös jövőjük útján.

Körbeblog, avagy a muzsika hangjai

…és most azok tegyék fel a kezüket, akik nem szeretik a zenét!

Én szeretem. Laura Arkanian, Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor kollégák szintén. Legújabb körblogolásunk témája ebben a formában mondhatni, tálcán kínálta magát. Előre figyelmeztetnék mindenkit: civilben és íróként is nagyrészt metált hallgatok, továbbolvasni és -kattintani csak saját felelősségre tessék!

Zene és írás viszonya nálam ellentétes: míg tömegközlekedésen, uszodába menet stb. általában szól valami a fülemben, munka közben ritkán hallgatok bármit is. (Többnyire akkor is csak azért, hogy kiszűrjem a zavaró háttérzajokat.) A legjellemzőbb, hogy egy új dallal való találkozáskor kapom fel a fejem, mert valami a témájában vagy a hangulatában elindít bennem egy gondolatsort. A máshol már emlegetett istenlányos történetem például a Freedom Call Paladin című számának köszönheti a cselekményét, de anno egy bálozós-szerelmet vallós jelenetet is írtam Mortua és Valian között (még mielőtt a dépé koncepciója megszületett volna) a Sonata Arctica My Selene-ére. (Nevezett jelenet nagyon régi, nagyon gagyi és ennek megfelelően szupertitkos, kéretik nem jelentkezni érte… :))

Nemcsak sztoriötletet vagy eseményeket, szereplőt is inspirált már egy-egy kósza dalszöveg… Például az Iron Maiden Nomadje azt a természetfeletti, egyesek szerint élőhalott lényt, akit minden vele találkozó más külsővel lát, a Blind Guardian Curse My Name-je pedig egy ókorias beütésű szigetország királyáét, aki házasságkötésével a lehető legfélelmetesebb ellenfelet dühíti fel: az édesanyját. 🙂

Sok írással foglalkozó ismerősöm van, aki folyamatosan zenét hallgat gépelés közben. Nálam ez inkább a nagy átélést igénylő, esetleg érzelmileg nehezebb jeleneteknél fordul elő – közkeletű példával élve, A démon és a papnő vége felé található párviadalnál szünet nélkül szólt a Sabatontól a Union, míg a Karvalyszárnyon egyik nagy csatáját – mókás, de tényleg így van – ennek a dress up-game-nek az aláfestő zenéjére írtam. Zajszűréshez – amikor egy-egy délelőttre kávéházi íróvá avanzsálok – inkább olyasmit szoktam választani, ami kvázi füldugóként működik: nem tesz hozzá az írás folyamatához, de nem is vesz el belőle. Ilyen például az Assassin’s Creed 4 vagy a Dragon Age: Inquisition soundtrackje (bár utóbbi esetében a Dawn Will Come kórusánál mindig megállok borzongani), de a Two Steps From Hell és az Immediate Music is szerepel a lejátszási listámon. Aztán persze az is megesett már, hogy ismétlésen maradt órákon át a Bad Blood, amit (jó Walking Dead-rajongóként) igen kifejezőnek találtam egy Karvalyszárnyon/Snaukaszív-szereplővel kapcsolatban…

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy esetemben nemcsak írás és zene, de író és zenész között is ott a kapocs, egy olyan kapcsolódási pont, amire büszke vagyok és ami végtelenül megtisztelő számomra. Mondják, hogy egy kép többet mond ezer szónál – és bár íróként elsődlegesen a szavak az asztalom, ezt éppenséggel illusztrálni is tudom:

 11113016_868814363195018_5202218194461871876_n

A kép egészen friss – szerdán készült -, de a története másfél évvel ezelőttre nyúlik vissza, arra a Freedom Call koncertre, ami után először nyílt alkalmam beszélgetni egy kicsit a srácokkal. Akkor említettem meg – össze-összeakadó nyelvvel – Chris Bay énekesnek, hogy nekem ám meg fog jelenni egy regényem, amit részben az ő zenéjük inspirált (emlékeztek Amorilra és a Perfect Dayre, ugye? :)). Már a megjelenéskor eltökéltem, hogy az első adandó alkalommal viszek neki egy példányt, ez a bizonyos alkalom pedig most adódott. Az, hogy mekkora örömöt szereztem vele – ráadásul olyasvalakinek, aki nyelvtudás híján nem is tudja elolvasni –, minden várakozásomat felülmúlta, de én is piszkosul meghatódtam, amikor Chris másfél év után is a nevemen üdvözölt. A fotózást pedig ezúton is nagyon köszönöm a piros felsős ifjú hölgynek, aki olyan érdeklődéssel kérdezte, hogy „az milyen könyv?” 🙂

(A többiek beszámolójához katt a nevükre a bejegyzés elején!)

Körbeblog, avagy minden kezdet… nehéz?

Második ízben is összedugtuk a fejünket Róbert Katalinnal, Rácz-Stefán Tiborral és Laura Arkaniannal. Ezúttal arról számolunk be, hogyan is indultunk el az írói pályán.

Az én utamon, bevallom, az alsós tanító nénim volt az első mérföldkő, ő mondta egyszer, hogy „ebből a kislányból még író lesz”. Igaz, akkor még nem voltak ilyen terveim (inkább csillagásznak készültem), de jelzésértékű, hogy már akkor is hízott a májam a dicsérettől.

Maga az írás mint tevékenység tizenegy-két éves koromban talált meg. Első történeteim ma divatos kifejezéssel még fanfictionök, sőt, crossoverek voltak gyerekkorom kedvenc meséiből, de már ezekben is felbukkantak az első saját szereplők. Néhányuk olyannyira kiállta az idő próbáját, hogy ma is foglalkoztatnak, és persze az évek során új s még újabb karakterek társultak hozzájuk. Szinte észrevétlenül világ épült köréjük – egy egész univerzum –, a nem saját szereplők hamarosan elmaradoztak, és füzetek tucatjait töltöttem meg elkezdett (és néha be is fejezett) történetekkel. Mindeközben átestem az írós gyerekbetegségeken: a művészieskedő szóvirágokon, Mary Sue- és Gary Stu-szereplők tucatjain, logikátlanságokon, szappanoperába hajló elemeken. Írtam, írtam és írtam, végig a gimnáziumi és egyetemi évek alatt, amennyit időm éppen engedett. Írtam, amikor férjhez mentem, írtam, amikor teherbe estem a fiammal és írtam, miután megszületett – és akkor következett egy újabb mérföldkő: felfedeztem az onlájn publikálás jelenségét.

Viszonylag hamar rábukkantam az amatőr íróközösségekre, no meg az első olyan olvasókra, akik nem barátként, hanem önmagukért olvasták a feltöltéseimet. Akkoriban Akasszátok fel a királyokat! (igen, Petőfitől kölcsönzött) címen épp egy space fantasyt írtam. Előtte évekig csak különböző jeleneteket fogalmaztam meg; a Királyok volt az első felnőtt regénykísérletem… és csakhamar hamvába is holt, köszönhetően azoknak a jeleneteimnek, amelyeket párhuzamosan tettem fel a netre. Ezekben egy bizonyos Mortua nevű papnő szórakoztatott egy Valian nevezetű démont, és olyan lelkes fogadtatásra találtak, hogy végül ebből nőtt ki regény a Királyok helyett. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem…

Az I. Aranymosásra teljesen véletlenül bukkantam rá a Facebookon: valamelyik ismerősöm lájkolt egy, a regénypályázatot megelőző százszavas játékot. Akkor már a dépé vége felé jártam, így villámgyorsan jelentkeztem, mielőtt meggondolhattam volna magam. A továbbiakról sokszor és sok helyen beszámoltam: az első kudarc után a kiadó írósulijában, aztán a II. Aranymosáson találtam magam, majd ennek egyenes következményeként a könyvesboltok polcain. Nagy meló volt, hosszú, sok-sok éven át tartó, de ahogy visszanézek, egyetlen percét sem bánom. Azóta már tudom: nem elsősorban író akartam lenni, hanem egyszerűen csak szerettem írni, és azt hiszem, ez a mai napig így van. Az, hogy ennek eredményeképpen olyan regények születnek, amelyek meg is tudnak jelenni, már csak az a bizonyos hab azon a bizonyos tortán.

Merülj el a dépében VIII.: Az áramlat

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy A démon és a papnő legfontosabb szereplője nem a démon, nem a papnő, de még csak nem is a szerző kedvenc nagymestere – hanem a szellemek, akik nélkül a városállamok világa is csak egy lenne a sok közül. A rendkívüli béke és jólét, ami idecsábította Valiant, nyilvánvalóan nekik köszönhető: elfogadó, de mindig a jóra ösztönző tanaiknak, no és persze a ténynek, hogy aktív részt vállalnak híveik – tulajdonképpeni leszármazottaik – életében.

A papok magyarázata szerint az áramlat leginkább a folyamhoz hasonlítható: cseppekből áll össze, ám azok egységként viselkednek, és ugyanazt az irányt követik. Egy-egy szellem csak a legritkább esetben őrzi meg az öntudatát (fun fact: ez leggyakrabban a mágusokra jellemző), és bár többségük ilyenkor is ártalmatlannak bizonyul, azért akadnak komiszabbak is. A regény elején épp egy ilyennel gyűlik meg Mortua és Valian baja.

“– Á, az új játékszereim! – Nalissa szája nem mozgott, hangja mégis betöltötte a teret, mintha egyszerre szólt volna az összes falból. – A lány a pap? Reméltem, hogy a másik… Szívesebben játszadozom jókötésű férfiakkal. De ha gyorsan megöllek, bőven lesz időnk elszórakoztatni egymást a társaddal! – Mortua felé lendült, Valian azonban közéjük ugrott, és szembeszegezte a kardját az ellenféllel.

– A szertartást! – vetette hátra parancsolón Mortuának.”

Persze, a Nalissához hasonlók leginkább a szabályerősítő kivétel kategóriába tartoznak. 🙂

Az áramlat tisztelete mindenestül áthatja a városállamok kultúráját. Akár olyan apróságok szintjén, mint “A szellemek legyenek veled!” és egyéb szófordulatok, akár abban a mindenhol jelenlévő biztonságérzetben, amivel az embereket eltöltik. Ebben rejlik az igazi veszélye annak, amikor az áramlat váratlanul apadni kezd – ahogyan azt Amoril is megfogalmazza:

“– Azt hittem, a szellemek eltűnése több indulatot kihoz majd az emberekből, de tényleg, sehol egy összetűzés… – Mortua nem tudta, hová kapja a fejét. Roppantul tetszett neki, hogy mindenki összhangban dolgozik, akár egy zsibongó hangyabolyban.

– Idővel alighanem úgy lesz. – Amoril elkapta a mellettük elhaladó testvér kezéből kicsúszó, almával telepakolt kosarat, megtartotta, amíg a szerzetes összeszedte magát, és csak aztán ment tovább. – Most még mindenki kába. Megszoktuk, hogy a szellemek vezetnek bennünket, és továbbra is úgy viselkedünk, mintha figyelnének ránk. Reméljük, visszatérnek, mielőtt rájönnénk, mit jelent, ha nem tartják egyben a világot.”

Noha a szellemek mindenkivel törődnek, akadnak olyan kiválasztottak, akikkel a többieknél aktívabb kapcsolatot ápolnak. Remek példa kis hősnőnk is, aki a következőképpen magyarázza el ennek lényegét:

“– Mondtam, hogy a szellemek kegyeltje vagyok! – büszkélkedett Mortua.

– Mondtad. Csak azt nem, hogy ez mit jelent. Vagy olyasmi, mint a Szolgálók?

– Verd már ki a fejedből a Szolgálókat! Én létezem, ők meg nem. Ha tiszteletlen akarnék lenni, úgy fogalmaznék, a kegyeltek a szellemek barátai. Valamiért jobban törődnek velünk, mint a többi emberrel, és olyan dolgokat is elég szépen kérnünk, amiért egy átlagos papnak szertartást kell bemutatnia. Ez persze főleg akkor jön jól, ha valaki nem rendbéli. Idefigyelnél, ha beszélek hozzád?”

***

Ezzel végére értünk az ismerkedős bejegyzéseknek – megvallom, valamivel később, mint eredetileg szerettem volna, de hát szerző tervez, következő kézirat végez. 🙂 Ha maradt valaki, akiről nem írtam, de szeretnétek, nyugodtan jelezzétek, magamtól viszont ennyit akartam – ami azt is jelenti, hogy (most már tényleg, becsszó) rövidesen játszunk, többféle nyereményért, érdemes lesz figyelni a blogot és a facebook-oldalt is!

Merülj el a dépében VI.: Nagy öregek a rendben és a renden kívül

Három olyan szereplő is akad A démon és a papnő gárdájában, akik bőven elmúltak már hatvanévesek. Mindannyian megéltek már ezt-azt, ki többet, ki kevesebbet, legyenek akár a rend tagjai, akár kívülállók. Ismerkedjetek meg velük is egy kicsit közelebbről!

“Loghor ihn Mortenor a lépcsősor tetején két karral támaszkodott a márványkorlátra, rideg arcára ráesett az ablakon át bevágó fény. A lány csak egy pillanattal később vette észre a férfi árnyékában Aynira alakját.”

Van az úgy, hogy elsőre törékenynek látszó idősebb hölgyek szelíden a háttérbe húzódnak a fiatalabbak és harsányabbak mellett – bár a maga ötven-egynéhány évével Loghort sem igen lehet mai csirkének nevezni -, de Mordinium köztiszteletben álló rendházfője kevés kétséget hagy afelől, hogy rátermett vezetője az őrizetére bízottaknak.

“– Te diktálsz, Loghor. Ezt senki nem vitatja. Én csupán a terheiden szeretnék enyhíteni. Biztosra veszem, hogy rengeteg a dolgod, kivált, ha még ezzel a rejtélyes álkoronással is foglalkozni akarsz. Persze, ha úgy döntesz, hogy helyezzük Valian sorsát a fejedelem kezébe, ő már csak hivatalból is a segítségedre lesz az ügy felgöngyölítésében…

Rezzenetlenül néztek egymásra, Mortua pedig egy kicsit mindkettejük nevében feszélyezve érezte magát. Loghor tekintete egyszerre tükrözött felháborodást és fenyegetést, ám Aynira méltó ellenfélnek bizonyult. Szelídsége mögött pengeél villant, nyájas szavaiban kimondatlan vád bujkált.”

Aynira hatvan-egynéhány éves, és ahogyan a történet előrehalad, olvashatunk utalást rá, hogy már tíz évvel azelőtt is ő vezette a mordiniumi rendházat. Ráadásul különböző szereplők különböző helyzetekben mind-mind elmondják, mennyire felüdíti őket a jelenléte.

“– Esküszöm, már az megnyugtat, hogy itt vagy a közelemben. De hát a te erőd mindig is ebben rejlett… A békében, amit magadból árasztasz.”

A szellemek óvják az övéiket, így sokan érhetnek meg tisztes öregkort*. Hetven felett jár Sharduk Edester is, aki papként szolgálja őket, de sosem kell a szomszédba mennie egy csípős megjegyzésért, életkedvét pedig az sem fojtja el, hogy béna lábának köszönhetően tolókocsiban tölti a napjait.

“Ne akarj engem kioktatni, te kölyök! Hetvenhárom elmúltam, és az utóbbi harmincöt évben nem használtam a lábamat. Ha eddig megfeleltem így a szellemeknek, ezután is meg fogok.

Erkai nem engedte magát se meggyőzni, se megsérteni.

– Ez nem a megfelelésről szól – felelte rendületlenül –, hanem arról, hogy képes leszel-e megvédeni magad, vagy…

Az öreg a szemét forgatta.

– Miért nem veszel inkább egy-két vívóleckét, amíg el nem indulunk? Csak hogy meglásd, melyikünk nem képes megvédeni magát.”

Mielőtt feltennénk magunknak a kérdést, hogy ha a rend gyógyítói a legkisebb náthát is el tudják mulasztani egy imával, akkor miféle baja lehet Sharduknak, ami kifog rajtuk. Ezzel kapcsolatban csak annyit árulhatok el, hogy kiderül a történetből, és jó néhány következménye is akad. Azt pedig senki ne higgye, hogy Sharduk meghúzza magát, csak mert nem képes járni. Kommunikálni legalábbis ilyesmi stílusban szokott:

“– Adod azt a hajszálat, fiam, vagy a fejedbe húzzam a ládát?”

Viszonylag hamar megtudhatjuk azt is, hogy Sharduk és Loghor közeli barátok, mi több, szegről-végről és nem vér szerint ugyan, de rokonok is. Ám nem a nagymester az egyetlen, aki több évtizedes barátságot ápol Shardukkal. Meg kell említenünk Baradun Ilarast is, Mordinium fejedelmének testőrkapitányát, aki szintén elkongatta már a hatvanat, és szintén közelről ismeri Shardukot.

“A pap hosszan méregette az ifjú lovagot, de nem tett rá megjegyzést.

– Baradun – üdvözölte inkább a kapitányt, aki épp addigra kerülte meg az asztalt. – Megöregedtél.

– Tizenkét évvel fiatalabb vagyok nálad – emlékeztette Baradun. – Még mindig.

– Lefogadom, hogy mindet odaadnád a hajamért cserébe – vigyorgott rá Sharduk.”

Ami – kopaszsága mellett – hamar kiderül Baradunról, az az, hogy végtelenül becsületes és jóindulatú, kötelességtudat és belátás egyaránt megfér benne, a mi hebrencs Mortuánk pedig őszintén szereti és feltétlenül megbízik benne.

“– Persze, hogy megbízható! Már vagy negyven éve apa mellett van! – Mortua megragadta a démon kezét, hogy magával vonszolja a hangok irányába. – Baradun, hallasz?”

Baradunról nehéz anélkül beszélni, hogy be ne vonnánk Mortua édesapját is, akiről annyit már tudunk, hogy Mordinium uralkodója – tekintve, hogy városállamokról beszélünk, ez nagyjából annyit jelent, mintha egy nemesi származású és jogkörű, teljhatalmú polgármesterről volna szó -, és aki szintén felbukkan a történetben, hogy befolyásolja a lánya és a többi szereplő sorsát. Amellett, hogy kifejezetten rossz viszonyt ápol a nagymesterrel, a fejedelmet lekötik a saját teendői, na és persze a családja. Hét lánygyerek apjának lenni önmagában sem kis teljesítmény… Ezzel együtt ha ő megszólal, ott nem marad hely ellenvetésnek.

Fun fact: Mortandis fejedelem külsejét tekintve mindenben ellentéte Mortuának: magas, fekete hajú, kifejezetten méltóságteljes, megkerülhetetlen jelenség. Sasszemű olvasóknak az is feltűnhet, hogy ő az egyetlen olyan fontosabb szereplő, akinek sosem derül ki a keresztneve: Mortua apának szólítja, a többiek fejedelemnek, az pedig az ő rangjában igazán nem elvárható, hogy bemutatkozzon. Az igazság az, hogy magam sem tudom, hogy hívják – de ez egy olyan kis belső vicc, amin soha nem is terveztem változtatni.

(*a történet egy pontján felbukkannak Loghor szülei is, akik mindketten nyolcvan felett járnak)