Valami régi, valami új – évértékelő bejegyzés, 2021.

Ha 2019. a felismerések éve volt a pályám tekintetében, 2020-ban pedig megtanultam leválasztani önmagamat az írásról, akkor 2021. kétarcú esztendő: a befejezésé és az újrakezdésé.

Az első fogalom nem igényel különösebb magyarázatot. Egy lassabban induló (főleg műfordítással eltöltött) évkezdés után ránéztünk a naptárra Raonnal, és megállapítottuk, hogy marhára ideje belehúznunk a Főmarsall kisasszony szerkesztésébe, ha azt szeretnénk, hogy szeptemberre valódi, kézzel fogható könyv legyen belőle. A közös munka során ezúttal is többször sikerült átugranom vagy megkerülnöm a saját árnyékomat Raon biztos kezű vezetése mellett. Ezt követte némi kettős érzés, amikor leadtuk a kéziratot: részint a talajvesztettségé (úristen, vége a munkának, én meg itt állok csupaszon a senki földjén) és a tettrekészségé (uccu neki, írjuk meg a következőt – egy még jobbat és még nehezebbet, amivel a következő lépcsőfokot is megmászom). Még folytak a nyomdai előkészületek (korrektúra, fattyúzás, utolsó körös javítások), készültek az illusztrációk, én meg elővettem az egyéb, megírásra váró ötleteimről készült jegyzetfájlokat, és elmerültem bennük. Mire szeptemberben első műfordításom, a Shannara ifjú nemzedéke társaságában megjelent a #főmaki, legalább fél lábbal már máshol jártam.

Szoktam mondani, hogy legalább 5-6 olyan tervem várja a sorát, amit mindenképp érdemesnek tartanék megírni, és ebből három esélyes a következő projektre. Azt sem először említem, hogy van egy nagy, sokkötetes történetfolyam, ami kvázi gyerekkorom óta növekszik és formálódik a háttérben. Nagy elkötelezettség lesz, ha egyszer belevágok (ebben még mindig nem vagyok teljesen biztos) – legalább tíz-tizenöt évre lefoglalna, és különben is tudjuk, mennyire nem vagyok jó folytatások megírásában.

Kitérő lesz, de beszéljünk erről is, ha már szóba került. Felmerült bennem, hogy a következő projekt nemes egyszerűséggel a Karvalyszárnyon nagygenerálja és a Snaukaszív (immár harmadik) újraírása legyen, foglalkoztam is a jegyzeteimmel, de folyton kidobtak magukból. Nem végeztem ezzel a történettel, el akarom mesélni (főleg az új) szereplők történetét, de jelen pillanatban nem tudom megmondani, mikor lesz belőle valami. Tudom, hogy ez baromi szerencsétlenül alakult, és nagyon sajnálom – egyszerűen nem akarok valami összecsapott, gány vacakot kiadni a kezemből csak azért, hogy le legyen tudva, és jó sok év hype után mindenkinek alapos csalódást okozzak vele. A szándék megvan, és ha rájövök, mi az, ami hiányzik, akkor a regény is meglesz. Egyelőre sajnos olyan vagyok, mint a kutya, aki a saját farkát kergeti, és ugyanazon problémák után loholok ugyanolyan eredménnyel. Leginkább talán azt mondhatnám, a SSZ hajójának nyoma veszett az olvasói várakozások, a történet kívánalmai és az írói életút Bermuda-háromszögében, de nagyon várom, hogy kinavigáljon onnan. Azt, hogy a Homálymélyből lesz-e valaha valami, már megtippelni sem merem – igaz, a Napsötét befejezésénél erre már odafigyeltem –, ahhoz pedig, hogy a Főmarsall kisasszonynak is elkészüljön a folytatása, egy kisebbfajta csodának kellene történnie.

De nem kizárólag ezért nem fogtam bele abba a bizonyos történetfolyamba. Bár irgalmatlan jó érzés volt arra a néhány hétre-hónapra visszatérni abba a világba, végig éreztem, hogy valami még hiányzik. Kell még egy-két láncszem, néhány lépcsőfok, mire odaérek, hogy nyugodt szívvel bele merjek vágni. Még nem teljes az eszköztár, nem próbáltam ki hozzá mindent, amit addigra biztos kézzel akarok forgatni. És nem is állok készen lelkiekben egy ekkora vállalásra.

Viszont akkor mihez kezdjek? Újra végignéztem azt a bizonyos hármat a sorukra váró ötletek közül, és hol ehhez, hol ahhoz hajlottam, de sosem teljes szívvel. Valami ezúttal is mindig hiányzott, vagy épp a még megoldatlan részletek tűntek túl nagy akadálynak – ahhoz talán nem, hogy megoldjam őket, de ahhoz igen, hogy lelkesen vessem rájuk magam. Kezdtem beletörődni, hogy ez most nem az írás ideje, és ha végül jutok is magammal valamire, az biztosan nem a közeljövőben lesz.

Ez volt a helyzet nagyjából két héttel ezelőttig, és így jutunk el a második fogalomhoz. Az újrakezdéshez.

Megint dolgozom valamin. Még nem magán a tényleges kéziraton, hanem annak az előkészületein. Részben azért, mert ez olyan történet lesz, amihez nagyon együtt kell lennie a cselekménynek, mielőtt belevágnék a megírásába, részben pedig mert a világépítés is megköveteli a magáét. Maga az ötlet abba a bizonyos 5-6-ba tartozott ugyan (de nem a bűvös háromba), de még csak nagyvonalakban létezett. Azt tudtam, mi mozgatja a szereplőket, milyen speciális formában jelenik meg a mágia, sőt, azt is, mit akarok elmondani vele nektek, de mindezt semmiképp nem akartam valami szokványos, kvázi-középkori fantasy settingbe helyezni. Szerencsére tündér keresztanya helyett ennek a regénynek tündér keresztapja lett, aki ráirányította a figyelmemet egy kevéssé ismert, de annál izgalmasabb történelmi korra. Az elmúlt egy hétben így cikkeket, tankönyveket olvastam, történelmi podcasteket hallgattam, és kikristályosodott bennem, hogy igen, ezt akarom. Nagyon az elején járok a munkának (a főszereplő például még makacsul nem hagyja magát elnevezni), de ki merem jelenteni, hogy ezúttal tényleg elkezdődött valami, és ezúttal mind az elköteleződés, mind a lelkesedés megvan bennem iránta. Nem holnap, valószínűleg nem is jövőre fog megjelenni: elkapkodni ezt sem fogom. De addig is ott a Főmarsall kisasszony, az elmúlt három év munkájának színe-java, amit nagy szeretettel ajánlok a figyelmetekbe: szívem-lelkem éppúgy benne van, mint minden jelenlegi írói tudásom.

Megjelent a Főmarsall kisasszony!

Annyira átszoktam a facebookra, hogy itt majdnem el is felejtettem hírül adni: a Főmarsall kisasszony tegnapelőtt az első műfordításom, a Shannara ifjú nemzedéke társaságában kilépett a nagyvilágba! Igyekszem majd bővebben is írni róluk (facebookon #főmaki hashtaggel egész sok infót találhattok), de egyelőre csak örülök, mint (fő)majom a farkának – és már azt is sejtem, mi lesz a következő projektem.

Nyugtával az évet

2020 számomra az az év volt, amikor megtanultam leválasztani önmagamat az írásról.

Persze, a covid nálunk is felforgatta a mindennapokat. Szerencsére csak kis mértékben: nem kaptuk el, nem veszítettünk el benne családtagot vagy barátot, nem került veszélybe a megélhetésünk. A home office és a tavaszi digitális oktatás minden eddiginél szorosabb egységbe kovácsolt minket férjemmel és a gyerekekkel, és bár utóbbiak azóta megint suliba járnak, ez az egység tartós maradt. A járvány főleg az általános hangulat és a mindennapi bosszúságok szintjén jelentkezett: testemnek-lelkemnek hiányzik az uszoda és az egykori, hosszú séták, hiányzik a szülővárosom, Jászberény, a kávézós vagy épp vacsorázós beülések a barátokkal, a kiadóba járás… nem sorolom, mindannyiunk lábát ugyanaz a cipő szorítja, sokakét jobban, mint az enyémet.

A pandémia hozadéka az is, hogy a Főmarsall kisasszony végül nem jelent meg 2020-ban. Ennek csak részben az az oka, hogy én magam is egy tisztességesen megrendezhető eseményen szerettem volna a kezembe venni, és a kollégák a Delta Visionnél támogatják ezt az elképzelést. A másik okáról még nem beszéltem nyilvánosan – ez az a bizonyos önmagam leválasztása, amiről nem is sejtettem, mekkora szükségem van rá. A 2019-es visszaemlékező posztomban már beszéltem lelki folyamatokról; örömmel jelentem, a fejlődés ’20-ban sem állt meg.

Kis túlzással egész életemben írtam, és összesen egyszer tartottam benne egyévesnél hosszabb szünetet. Az olvasmányaim, a hallgatott zenéim, a játékok és (kisebb mértékben) a filmek és sorozatok állandó ihletforrást jelentettek. Megvannak azok a helyeim, ahová ötletelni járok-jártam, még a fürdőszobában, a kád mellett is tartok jegyzetfüzetet, és ember nem használja annyit a telefonja hangrögzítőjét, mint én. Legalább harminc olyan sztoriötletem van, amiről biztosan tudom, hogy sosem írom meg, és fut még párhuzamosan öt-hat, aminek viszont nagyon várom, hogy eljöjjön az ideje.

Amikor viszont a nyáron befejeztem a Főmarsall kisasszony átdolgozását, valami hihetetlen fáradtság tört rám. Kézirat még sosem adott ennyi munkát – meggyőződésem, hogy jobb, mint bármi, amit valaha csináltam, de hosszabb is, komplexebb is, jóval több helyszínt és szereplőt mozgat jóval szorosabb (emiatt feszesebb és sokkal élvezhetőbb) keretek között, mint akármelyik korábbi regényem. Rengeteg melóm van a meg- és majdnem ugyanannyi az átírásában, és már a végefelé tudtam, hogy elég. Ez most sok volt. Közel harminc év után először jött az érzés, hogy nem akarok írni. És ez megijesztett.

Megijesztett, mert nem tudtam, ki vagyok, ha nem az író, a történeteiben élő ember, aki elalvás előtt a szereplői sorsát bogozgatja fejben, és amiatt elemzi magában a gyengébb könyveket/sorozatokat, hogy biztosan ne kövesse el ugyanazt a hibát. Látszólag egyszerű volt a válasz: feleség vagyok és anya, rokon és barát, szerkesztő és műfordító; introvertált, metalhead és gamer. Mégis azt éreztem, hogy a történetmesélés annyira integráns része a személyiségemnek, hogy ha megpróbálom kikapcsolni, azzal gyakorlatilag megcsonkítom a lelkemet, és elveszítem azt, ami engem önmagammá tesz. Sőt (üdv minden maximalistának, aki ezt át tudja érezni) – nemcsak kevesebb leszek, de kevésbé leszek értékes, uram bocsá, szerethető. Marhaság? Nanáhogy az, de az vesse rám az első követ, akinek kizárólag racionális félelmei vannak.

Különben sem volt választásom. A kreativitásom gyakorlatilag kiszáradt, az írás kolonc lett, a történetötletek a kétségek forrásaivá és megoldhatatlan kérdések halmazaivá váltak. A belső hangom elhallgatott, a legalapvetőbb döntéseket sem tudtam, és nem is akartam meghozni. A hátam közepére se kívántam, hogy elölről kezdjem ezt az egész, hatalmas feladatot, aminek a végeredménye hónapok vagy évek múlva majd egy újabb regény lesz. Annyi könyv van a világon, nem? Ugyan kinek hiányozna pont az enyém? És amúgy is, hülye vagyok én, hogy olyasmire tettem fel az életemet, amivel nyilvánvalóan kicsinálom magam?

A kimerültség erősebb volt a félelemnél. Letettem a tollat – és jólesett.

Persze, nem azonnal könnyebbültem meg. Iszonyatos hiányérzet támadt fel bennem, de elkezdtem beleforgatni a családba: többet konzolozni a nagyobbikommal, kirakózni a kisebbikemmel, sütit sütni, mesét olvasni – ezúttal osztatlan figyelemmel. A hiányérzet pedig enyhülni kezdett. A történeteim elhallgattak, és én én maradtam: nem lettem más, kevesebb, épp csak a terhek csökkentek az elmémen. Hónapok teltek el, mire azt éreztem, hogy most már képes vagyok – no nem új regénybe kezdeni vagy uram bocsá, belevágni a szerkesztésbe, de legalább anélkül gondolni rájuk, hogy ki akarnék szaladni a világból.

Az év végére aztán nagyjából helyreállt az egyensúlyi állapot. Sok ötletelés után majdnem belevágtam a NaNoWriMóba (tudjátok, ez az a nemzetközi mozgalom, amikor november során az ember megír egy új kéziratot, vagy legalábbis annak az első ötvenezer szavát) (ami kábé egy napsötétnyi hossz), de korai volt, négy nap és majdnem tízezer szó után kapituláltam, mert éreztem, hogy ebben a formában csak elvesztegetem az ötletet. Cserébe megint elővettem Rose-ékat, először egy újraolvasás erejéig, majd az év végén elkezdődött a szerkesztési folyamat is. Ennek a java még hátravan, de most nagyon örülök, hogy nem kell lóversenytempóban, napi 20+ órában gyűrnöm – a fentiek tekintetében ezen azt hiszem, már senki sem csodálkozik. Még nem vagyok a régi, de már tudom, hogy idővel az leszek… vagyis inkább valami új, ami szerves folytatása a réginek, de már jobban ismeri a saját határait, és hajlandóbb őket elfogadni.

És hogy ezen kívül mire számítok az idén? Megjelenésre. Nagyobb és más jellegű netes aktivitásra, mint eddig – ezzel kapcsolatban is sok mindent átgondoltam a hallgatás hónapjaiban. Azt még nem tudom, előveszem-e valamelyik másik regényötletemet vagy épp a Karvaly-Snauka duót átdolgozás céljából, és mikor, ha igen; az biztos, hogy amíg Rose-ék ki nem jönnek a nyomdából, nem akarok más történettel kavarni. De flörtölni már flörtölök velük, a jegyzetfüzeteim és -fájljaim ismét megelevenedtek. Ennyi egyelőre pont elég, a fejleményekről meg úgyis tájékoztatni foglak benneteket.

Gyorsfriss

Aktualizáltam az Állapotjelző aloldalt. Nagy meglepetések nem lesznek rajta: a covid-19 járvány egyebek mellett a regényírásnak sem kedvez. Maradjatok otthon és tartsatok ki, együtt túljutunk az egészen!

Előre- és hátratekintő, avagy mit és miért (nem) csináltam 2019-ben

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.* Talán ez a legfontosabb (és utólag olyan magától értetődő) felismerés, ami a tavalyi évemet jellemezte.

Ha arról akarok beszélni, mi történt velem írós fronton 2019-ben, praktikus azzal kezdenem, hogy mi nem. Nem jelent meg új regényem; nem adtam le a kiadónak, sőt, nem is fejeztem be semmit. Tavaly ilyenkor még egészen reálisnak tűnt, hogy a két készülőben lévő (pontosabban egy teljesen és egy majdnem kész) first draftom közül év végéig legalább egy, de akár mindkettő végleges formát ölthet és a kezetekbe kerülhet. Ez annak ellenére sem történt meg, hogy mindkettőn rengeteget dolgoztam.

Többségetek a Snaukaszívet várja jobban, és egyben ez az a kötet, ami nekem több nehézséget okoz. Mostanra a problémák nagyobb részét azonosítottam és elhárítottam, még egy fogósabb kérdés van, amit meg kell oldani (ezen még kotlok), aztán jöhet néhány komolyabb átírási munkálat. A másik kézirat (amire hivatkoztam már Főmarsall kisasszony, A halálisten bajnoka és még vagy három munkacímen) ennél lényegesen jobban áll, esélyesen hamarabb is érkezik – bár hogy mikor, azzal kapcsolatban most már inkább nem bocsátkozom jóslatokba. Ennek vannak gyakorlati okai (az ember ugye nem főállásban ír, meg még családja is van, vagyis házasságot működtet és gyerekeket nevel), akadnak kéziratspecifikusak (életemben nem szúrtam el semmit annyira, mint a Snaukaszív first draftját, és sosem gondoltam, hogy a másik ilyen hosszú és összetett lesz – de azt hiszem, a legjobb is, amin valaha dolgoztam), és persze vannak emberi korlátok meg lelki tényezők, amik remekül vissza tudják vetni a munkában az egyszeri írót.

A helyzet az, hogy elfáradtam. Az utóbbi tíz évet gyakorlatilag végigírtam – voltak benne félbehagyott kéziratok és eleve nem megjelentetésre szánt gyakorló írások is, nemcsak a három kiadott (plusz emez két mármajdnem-) regényem –, mellette szakmai kurzusokat végeztem, szakirodalmat olvastam és olvasok, ötödik éve szerkesztek, és igyekszem nagyjából képben lenni a saját műfajommal. Az íróagy ritkán kapcsol ki: még moziba is úgy ülök be, hogy figyelem a kreatív megoldásokat meg a hibákat, és igyekszem tanulni belőlük. És akkor még nem beszéltem az önismereti munkáról, ami kell ahhoz, hogy le tudjak ásni a saját történeteim mélyére, és kibogozzam, milyen téma foglalkoztat éppen.

(És persze, a kimerülésemben az is jelentős szerepet játszik, hogy belevágtam a második kéziratba, mielőtt készre pofoztam volna az elsőt. Régen adatott meg az elvégzett munka öröméből fakadó adrenalinfröccs, rég dőlhettem hátra azzal, hogy „tessék, most megint letettem valamit arra a bizonyos asztalra”. Magamnak kerestem, ezt én is tudom. Jó lecke, többet nem csinálok ilyet.)

Szóval azt hiszem, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy nem vagyok futószalag-író, akinek évente siklanak ki a keze alól az új és még újabb regények. Persze, nyilván akadnak majd rövidebb, kevesebb időt-erőforrást-kreatív energiát igénylő munkáim, vagy épp olyanok, amiket az évek alatt csendesen előkészítettem a háttérben, és „csak” meg kell írni. De kétlem, hogy ez lesz a jellemző. A fenébe is, remélem, hogy nem ez lesz.

És akkor innentől főleg lelkizés meg arspoeticázás jön, akit az ilyesmi nem érdekel, nyugodtan ugorjon az utolsó bekezdésre.

Merthogy amikor épp nem írtam tavaly, akkor főleg azon szenvedtem, hogy jó-jó, de mégis mik a szándékaim? Hová vezet mindaz, amit csinálok; elég jó, elég minőségi-e – vagy lesz-e az valaha is? Nem kellene-e komolyabb témákkal foglalkoznom, túllépni azon, hogy írtam valamit, ami szórakoztat, nemcsak másokat, de magamat is? Több felelősséget vállalni, a Nagyobb Jó szolgálatába állítani a regényeimet, de legalábbis tanítani-nevelni-elgondolkodtatni? Biztos, hogy írhatnék olyasmit, aminek erősebb a társadalmi üzenete, mélyebbek a kulturális gyökerei, újszerűen közelíti meg a zsánert, közben pedig többrétegű vagy tudom is én, milyen. De van annak bármi értelme, hogy a felszínt karcolgatom, miközben olyan remekművek születnek a magyar zsánerben, mint Moskát Anitától az Irha és bőr? Hiszen (gamer párhuzammal élve) szeretem én az olyan játékokat is, mint mondjuk a Dragon Age, de mennyivel többet ad egy Hellblade: Senua’s Sacrifice, ami ténylegesen felkarolja a mentális betegségek ügyét, és úgy állítja a nyilvánosság elé, hogy azzal emberek százainak az életét változtatja meg (és nem mellesleg játékélmény tekintetében is feledhetetlen)?

Piszok nehéz ám úgy dolgozni, ha az ember azon filózik, hogy talán csak tékozolja a tehetségét, és valami egészen mást kellene csinálnia. (Vagy – pláne – nincs is tehetsége, és több hasznot hajtana, ha árut pakolna valamelyik nagyáruházban. De ebbe inkább ne is menjünk bele.)

És itt kanyarodom vissza a bejegyzés első mondatához. A saját lényegemhez.

Igen, egy részem talán vágyik rá, hogy nagy hatású regényeket írjak, áttörjem a zsáner falait, érzékenyítsek és életeket változtassak, netán mentsek meg. Ugyan ki akarna ennél kevesebbet? De a lelkem mélyén tudom, hogy az nem én vagyok. A magasztos téma, a forradalmi újítás, a világmegváltás elvben mind nagyon jól hangzik – amíg mások csinálják. Igen, tetszik a szakmai presztízs gondolata, meg el tudom képzelni, hogy nyomot hagyok, de önmagában ezekért nem ölök valamibe hónapokat-éveket, és nem vállalom fel azt az állandó, hibákat felnagyító, démonokat mutogató, görbe tükörbe bámulást, ami az írás velejárója. Nekem ahhoz más kell.

Két dolog érdekel igazán: a karaktereim személy(iség)e, illetve hogy mi az az adott történetben, ami én vagyok, és mit tesz hozzám mint emberhez az, ha megírom. Nem tudok nem beszüremkedni a saját írásaimba. Ez a két dolog pedig összefügg. Ott van bennem Shastor Pelagios, akinek a testvéréhez való viszonya alapjaiban befolyásolja a személyiségét. Ott van Calamo, a Vizek Ura, aki időtlen időkig vívódik, mielőtt választana A és B dolog között, majd választ, és tovább tépelődik, hogy mi lesz, ha rosszul döntött. Ott van Rosenique St. Aidee, aki egyszerre szeretné, hogy elfogadják és a közösség része legyen, és rémül halálra attól, hogy ehhez fel kell adnia a függetlenségét, és át kell lépnie a saját határait. Ott van Svarioni Halwena, aki annyira görcsösen próbálja jóvátenni, amit elszúrt, hogy egyre csak tovább rontja a helyzetet. Ott van mindenki, aki vagyok vagy aki lenni szeretnék, és ott vannak a saját életem nagy kérdései.

Időbe telt eljutnom a felismerésig, hogy ez pont elég.

Elég, mert mindezzel nem vagyok egyedül. Nem vagyok különleges, megismételhetetlen emberpéldány, így az érzéseim, a gondjaim, a viaskodásaim sem egyedülállóak – mások is megvívják ugyanezeket a csatákat a saját életükben. Nem én vagyok az egyetlen, akinek rendbe kell tennie az önbecsülését, aki küzd azzal (és néha felbukik közben a saját lábában), hogy az élet minden területén elfogadható teljesítményt nyújtson, vagy görcsösen hasznos akar lenni, mintha ki kellene érdemelnie a családja vagy a barátai szeretetét. Vannak Vrudlák, akiket egész fiatalkorukban észszerűtlenül korlátoztak, és meg kell tanulniuk szabadon engedni a bennük rejlő tehetséget – vagy épp egyenlő féllé válni egy kapcsolatban. Vannak Calinák, akiknek újra kell kezdeniük az életüket, miután minden összeomlott körülöttük, vagy akiknek meg kell birkózniuk egy, a környezetükben élő pszichopatával. Vannak Shastorok, akiknek rendezniük kell a családtagjaikkal való kapcsolatukat, akkor is, amikor a rendezés azt jelenti, hogy valakit kizárnak az életükből, és akkor is, ha netán végül visszaengedik. Saját bőrömön tapasztaltam, mennyit tud segíteni egy jókor olvasott könyv, ami felvértez a harcaimban, és megmutatja, hogy nem vagyok reménytelen helyzetben. Ha csak egyetlen Vare Pelagios él a világban, aki a Karvalyszárnyon olvasása után felhívta a rég megbántott testvérét, az pedig békejobbot nyújtott, akkor már örülök, hogy megírtam. Ha nincs – akkor majd lesznek más könyveim, más témáim, amelyekhez jobban és tudatosabban nyúlok, és hiszem, hogy megtalálják azokat, akiknek épp erre lesz szükségük.

Aztán persze lehet, hogy egy szép nap megírom A Regényt, ami megváltja a világot, átlépi a zsánerek határait, újradefiniálja az irodalmat, és összeverekszik rajta a Netflix meg a Disney. Vagy (tekintve, hogy ez kevéssé valószínű) egyszer csak belekezdek az olykor emlegetett, nagy epikus történetfolyamba, ami kora tizenéves korom óta mocorog bennem, de még mindig nem tudom, kiengedem-e valaha. Egy viszont biztos: nem szeretnék megrekedni ott, ahol most tartok, és nem szándékozom önmagamat ismételni. Keresem a kihívásokat, a nehézséget, érdekel, hogy egy-egy szokatlan koncepciót meg lehet-e valósítani (vagy még inkább az, hogy hogyan, milyen áron). Minden regényemből tanulni akarok, bővíteni az eszköztáramat, és ha már az előbb gamerkedtünk: szintet lépni és unlockolni azt a bizonyos következő pályát, ami szebb, gazdagabb és még nehezebb, mint az előzőek voltak. (Ugye játszottatok a GRIS-szel? Játsszatok.)

Szóval ja. Nem akarok, nem is tudnék mást adni, csak mi lényegem. És amióta mindezt letisztáztam magamban, ritkábban flashel be a „de hát úgyis szar vagyok, mindennel egyetemben, amit csinálok” érzés.

És hogy mindennek fényében mi várható az idén? Ilyenkor szoktam megfogadni, hogy jóóó aktív leszek a közösségi platformokon, beleértve az instát meg minden egyebet is, meg még ráadásul majd a blogot is normálisan vezetem. Szerintem mindannyian tudjuk, hogy ez most sem fog megvalósulni. Inkább kevesebbet szólok (főleg, amíg ez a kevésbé látványos, de legalább melós fázis tart), de tudjatok róla, hogy közben megy a munka, alakulnak a történetek, és nem a fiókomnak szánom őket. Hogy aztán melyikből mikor lesz valami, azzal kapcsolatban most már végképp nem merek nyilatkozni – de ha lesznek ezzel kapcsolatos híreim, nem fogom megtartani őket magamnak.

*Madách Imre: Az ember tragédiája

Snaukáék háza táján

Ma van egy éve annak, hogy befejeztem a Snaukaszívet. Legalábbis (ahogy hívni szoktuk) a first draftot, azaz az első verziót, ami ilyenkor még rengeteg javítást igényel.

Aki figyeli a posztjaimat facebookon (vagy akár itt), tudja, hogy azóta megírtam egy másik, igen hosszú regényt is, majd azt is letettem pihenni, és újra elővettem Zurvanékat, hogy formába hozzam őket.

Mi a helyzet aktuálisan?

Napra pontosan egy évvel ezelőtt

A Snaukaszív első draftja ezer sebből vérzett. Nem arról volt szó, hogy itt-ott ki kell húzni egy szóismétlést (first draftnál sosem ilyen egyszerű a helyzet), hanem lényegesen több átírást, átdolgozást igénylő problémákról. Összeraktam egy kéziratot, amiben egyik romantikus szál se működött, a sztori felénél jöttem rá, hogy nem is az felelős Bartillia ostromáért, akiről évekig hittem, és egy bizonyos régi szereplőt rohadtul nem kellett volna megölnöm a kötet harmadánál. Még többet szenvedtem azon, hogy bárhonnan is nézem, ennek a történetnek sok szempontból Svarioni Yondican a főszereplője, márpedig nem akartam, hogy ő legyen. Halwena mint hősnő nem állt össze, a háttérvilág még kevésbé, és egyre csak gyűltek a jegyzetek, hogy “ezt majd máshogy kell csinálni”, “ja, meg ezt és emezt is”. Nem túlzás, hogy menekültem abba a másik regénybe, amiről egyébként menet közben is éreztem, hogy nagyságrendekkel jobban sikerül, még ha bizonyos részeivel annak is meg kellett küzdenem.

Sokáig írtam Rosenique-ék történetét, de kellett az a szünet a Snaukaszívnek. Kellett, hogy eltávolodjak, és objektíven lássam a hibáit – és még inkább kellett, hogy érzelmileg is kipihenjem őket. Sokáig rájuk se tudtam nézni, és a Karvalyszárnyont is úgy vettem kézbe, hogy újraolvassam a javításokhoz, mint akinek a fogát húzzák.

Aztán egy tavaszi napon belém vágott, micsoda iszonyatos (ugyanakkor sajnos nem egyedülálló) terhet cipel a kedvenc snaukaszívbeli karakterem, és micsoda írói felelősség az, ha én erről tabuk nélkül, ténylegesen írni akarok. A látszat kedvéért szidtam magam miatta egy kicsit, de ez volt az a pont, ahol visszatért a lelkesedésem. Akkor már vártam, hogy megint fejest ugorjak a kígyóverembe.

Fejest ugrottam, csak hogy rájöjjek, a helyzet még sokkal rosszabb, mint amilyenre emlékeztem. Csakhogy most már ez sem tudott eltántorítani.

Ilyen érzés megírni, illetve átdolgozni a first draftot. Tényleg ilyen.

Újraolvastam a kéziratot, átpörgettem a(z akkor épp negyven oldalra rúgó) jegyzeteimet, koncepciókat dobtam a kukába, eldöntendő kérdéseket vettem elő újra. Próbajeleneteket írtam a románchoz, kivágtam az egyik szemszögkaraktert, átütemeztem bizonyos eseményeket, és végre sikerült logikusan levezetnem, ki bujtotta fel a Bartilliát lerohanó zsoldoscsapatokat. Helyszíneket dolgoztam ki, településeket neveztem át, rávettem Yondicant, hogy végre megnyíljon előttem, és megértettem, hogyan jár be ellentétes utat a történet során Zurvan és Halwena.

A munka messze nincs kész, de most megint olyan szakaszba értem, ahol a meghozott döntéseknek érniük és ülepedniük kell, hogy azután teljes biztossággal tudjak rájuk építeni. Ezt az időt megint a másik kéziratommal fogom tölteni. Ott jóval kevesebb a javítanivaló – nekiugrom, legyűröm, kiküldöm a tesztolvasó csapatnak, majd ha leokézzák, a kiadónak is. De aztán ismét visszatérek Zurvanékhoz, hogy abba a végső formába öntsem a történetüket, amibe érdemlik. Tudom, hogy már így is hosszúra nyúlt a várakozás – én is jobban szeretném, ha rég ott figyelnének a könyvespolcon, mindannyiunk megelégedésére. Azt mindenképp megígérem, hogy ezután is tájékoztatlak benneteket a fejleményekről, és ki tudja, talán még egy igen kellemes meglepetésem is lesz számotokra kárpótlásul, amiért ennyit kell várnotok. 🙂

Új aloldal: állapotjelző

Csináltam egy új aloldalt Állapotjelző néven, itt lehet majd tájékozódni róla, hogy melyik történetemmel/kéziratommal hol tartok aktuálisan. Kattintsatok bátran, nem harap. 🙂

Work, work, work – 2018 röviden

Majdnem két egész könyvet írtam tavaly. Vagy egyet se, attól függően, honnan nézzük. Egy biztos: munkával teli, kimerítő év volt, és ezt a legkevésbé sem panasznak szánom.

Még 2017 őszén vágtam bele abba, amiért már régóta – és joggal – ütöttétek a fejemet: a Karvalyszárnyon folytatásába. Az év első fele el is ment rá, hogy befejezzem, és csak részben azért, mert hosszú lett. Nem vagyok elégedett a végeredménnyel: alaposan át fogom dolgozni, mielőtt a kiadóba, onnan pedig elétek kerülhetne. Tudom, hogy várjátok, szóval igyekszem, de szeretném a lehető legjobb munkát letenni az asztalra. Sietek vele, ahogy csak tudok.

Snaukaszív – Kocsondi Nelli munkája

A Snaukaszívvel párhuzamosan bejártam a KRE Tolkien-kurzusára is, amit meleg szívvel ajánlok. Minden előadást végigjegyzeteltem, leginkább persze nem az anyagot írtam le, hanem mindazt, ami eszembe jutott róla a saját történeteimhez. Egy teli füzettel és két történetötlettel lettem gazdagabb, amelyek a Snaukaszív befejezésével egyre jobban foglalkoztattak.

Tolkien-kurzus, hadi felszerelés 🙂

Sokszor elmondtam már, hogy ha elkészülök egy kézirattal, mindig beteszem a fiókba pihenni, és csak néhány hónap múlva veszem elő, hogy átnézzem és alaposan átdolgozzam. A köztes időt általában hülyeségekre cseszem el – de most elhatároztam, hogy nem lesz ilyen. Három nappal azután, hogy kitettem a felkiáltójelet az utolsó mondat végén, már írtam az új regényt. Rosenique St. Aidee és a többi isteni kiválasztott története régóta izgatja a fantáziámat, és engem is meglepett, milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Oldalakra vagyok a befejezéstől, köszönhetően nem kis részben a novemberi hajrának. A kézirat jobb híján egyelőre a Főmarsall kisasszony címet viseli, de gyanítom, hogy lesz ez még így se.

Főmarsall kisasszony – Füle Viktória munkája

Mindemellett igyekeztem aktivizálni magam a facebookon. Ezt idén sem szándékozom másként csinálni – sőt, szeretném más platformokra is kiterjeszteni a dolgot. Egyebek mellett a blogot is jó lenne rendszeresebben frissíteni. Tavaly alig néhány bejegyzést írtam – beszámoltam az éves Tolkien-napról, összeszedtem tíz romantikával kapcsolatos érdekességet a regényeimből, kerestünk együtt nevet egy leendő új szereplőnek (még nincs neki), és kétszer is szóba került a Snaukaszív –, idén többet szeretnék. Aztán majd meglátjuk, végül mire lesz kapacitásom. Ha érdekel benneteket valamilyen téma, mindenesetre szóljatok, és felveszem a listára.

Végül – szeretnék jó pap lenni (tudjátok, az a fajta, aki holtig tanul, aztán mégis hülyén hal meg). Sorakozik egy-két írástechnikai könyv a listámon, na meg néhány kísérleti regényötlet, amivel jó lenne foglalkozni. De a prioritás a fent említett két kézirat gatyába rázása. Őszintén örülnék, ha még az idén kézbe vehetnénk mindkettőt. Ami rajtam áll, meg is fogom tenni ezért.

Tíz érdekesség a Snaukaszívről

Bár azóta már újabb regényen dolgozom (és facebookon szorgalmasan kérdezgetem is, hogy szerintetek ez vagy az a név milyen egyéniséget takarhat a szereplők közül), azért a Snaukaszív is ott van a gondolataim között. Tegnap is belelapoztam egy kicsit, akkor jutott eszembe, hogy megosztok veletek néhány izgalmas apróságot, ami azért mégsem lövi le a regény sztoriját. Lássuk!

1. A történet központi témája a változás. A főbb szereplők mindegyikének alapvető változás áll be az életében, ami után nem tudják, vagy nem akarják úgy folytatni, ahogyan addig éltek. Leginkább azt nézhetjük végig, ki hogyan indul új útra, és ott mi vár rá.

2. A Karvalyszárnyon két részből állt (Bartillia után, Graingem alatt). A Snaukaszív háromra oszlik el, ezek cím szerint: A tűeső, Fiak és leányok, illetve A báró és a királyné.

3. Mint a fentiekből is látszik: Míg az előző kötetben Fatökű Talagart, Angarossa királyát ismertük meg, most Riil uralkodójának feleségéhez, Varqirához lesz szerencsénk. A hölgy nem csak első blikkre áll igen távol attól, ahogyan egy királynét elképzelnénk. Ádáz Varqiraként is szokták emlegetni – persze ez semmiség ahhoz képest, hogy egy bizonyos bárónak pedig Asszonygyilkos Yondican a beceneve.

Fiatalkori kép őbáróságáról – Lex H. Caulfield alkotása

4. Shastor és Arinka, no meg a legtöbb Karvaly története lezárult az első kötet lapjain. A csapatból (Calinát nem számítva) Zurvan és Reynir sorsát követjük tovább, rajtuk kívül pedig Vare és Halwena kap szerepet az előző szereplőgárdából. Aggodalomra viszont semmi ok, Riil is bővelkedik érdekes figurákban, akiket a történet végére jól meg lehet szeretni (vagy netán el lehet siratni).

Vare, Calina és Zurvan – Isobel illusztrációja a Karvalyszárnyonhoz

5. Ha már Reynir: felcserünk ezúttal hazai terepre téved, de ennek nem mindig örül, őneki pedig mondhatjuk, hogy sehol sem örülnek. Viselt dolgai rendre utolérik, legyen szó akár arról, ahogyan a saját családjával bánt, akár arról, ahogyan másokéval.

6. Senkiföldi Tryster, a riili pusztaság önjelölt haramiabárója az egyik olyan ember, akinek jobban járna, ha sosem kerülne a szeme elé. Annak ellenére, hogy két (már meghalt) feleségétől hét gyereke született, akik közül öt él, virul és szerepel a regényben, Tryster egyáltalán nem az a kedélyes családapa, aki kellemesebb körülmények esetén lehetne.

Senkiföldi Tryster – Kéri Dorina Beáta portréja

7. Riil nemesei között egy egészen speciális formája dívik a magázódásnak: férfi tegez férfit, nő tegez nőt, férfiak és nők viszont önözik egymást, akkor is, ha egész közeli rokonok.

„– Nem volt se több, se más célom, mint hogy méltóságoddal találkozzam, báró – jelentette ki végül a lány. – Hogy feltegyem önnek ezt az egyetlen kérdést, és hogy emlékeztessem rá: még ha a jegyességünk véget is ért, az ellenségünk közös. Ott, ahonnan én jövök, ez többnyire elég egy szövetséghez.
– Ott, ahonnan ön jön, és ahol a szövetséget zsoldosok mérik kialkudott sarcban, elhiszem, hogy elég. – Yondican hangja nem enyhült, fanyar volt és rendreutasító. – Az ellenségem az enyém, grófnő, és az, hogy önök sajnálatos módon az útjába kerültek, még nem tesz bennünket szövetségesekké.”

8. Nem a snauka az egyetlen állat, ami felbukkan a riili Senkiföldjén, bár persze belőlük sem lesz hiány. Találkozunk viszont még rájuk vadászó kígyászölyvvel és jó néhány zsiványmadárral is – utóbbiaknak is egy létező állat, a kea volt az alapja.

9. Természetesen a rengeteg kígyó jelenléte speciális fegyverek felbukkanásához is vezet, de Calina íjának és Zurvan késeinek is bőségesen jut majd szerep.

10. Végül talán a legizgalmasabb, de mindenképp legbulvárosabb érdekesség: A Snaukaszív lapjain nem kevesebb, mint négy különböző házassági ajánlatra kerül sor. Szándékosan nem a lánykérés szót használom – hiszek a nemek egyenlőségében, így olyan is történik, amikor a hölgy kéri meg a férfi kezét. Azt nem árulom el, hány igen és hány nem hangzik el válasz gyanánt; lesz ilyen is, meg olyan is, de hogy milyen arányban, az maradjon meglepetés.

 

A gép forog. Ethiro pihen

Egy egész napi (sőt, most már jó néhány heti) feszített munka után tegnap kitettem a pontot felkiáltójelet a Snaukaszív utolsó mondatának végén.

Hogyan tovább?

Sokszor és sokat beszéltem már a munkamódszereimről. Azért veszem elő újra a témát, hogy ne legyenek félreértések.

Kész van-e a Snaukaszív? Igen. És nem.

Kész van abban az értelemben, hogy végigírtam. Befejeztem. Van egy kétszázötvennyolc A/4-es oldal (százhuszonkétezer-négyszáznyolcvannyolc szó, nyolcszázötvenezer-négyszáznyolcvankilenc leütés) hosszúságú kéziratom, aminek van eleje, közepe meg vége. Nem volt kis munka, elhihetitek.

Nincs kész abban az értelemben, hogy ez a szöveg még messze nincs olyan állapotban, amilyenben le akarom adni a kiadónak. Nyers. Darabos. Vagy hatvan oldallal hosszabb, mint amilyennek eredetileg szántam, vagy negyvennel annál is, amilyennek érzésem szerint lennie kéne. Az első harmadáig azt hittem, elég, ha két szereplő szemüvegén át mutatom be az eseményeket, ahogyan a Karvalyszárnyonban is tettem. Ott kiderült, hogy nem, mindenképp kell egy harmadik is, szóval elkezdtem belefűzni – annak tudatában, hogy ezt visszamenőleg is meg kell majd csinálnom a már megírt részeken. Nos, a végére világossá vált, hogy egy negyedikre is szükségem van. (Szerencsére őt könnyű lesz bedolgozni.) És ami az egészben a legszebb: amikor elkezdtem írni, meggyőződésem volt, hogy tudom, ki állt Bartillia ostroma mögött, és miért. Nem ő volt, de mire erre én rájöttem, már megírtam a fele szöveget úgy, mintha ő lett volna.

Ezt és még millió kisebb-nagyobb dolgot mind ki kell javítani – és ez még nem a szerkesztő feladata, hanem az enyém. Szeretem megtisztelni azzal a kiadómat, a szerkesztőmet, a regényemet, önmagamat és igen, elsősorban benneteket, hogy a tőlem telhető legjobb munkát adom le: ettől lesz több a végeredmény, mint amire magamtól képes lennék.

 

Az első fázis ilyenkor mindig a pihentetés. Túl közel van hozzám a történet, a szereplők, a fejemben élő elképzelések arról, minek kellene a papíron szerepelnie: nem látom tisztán, mi az, ami valóban ott szerepel. Vannak döntések, amiket érlelnem kell. Karakterkapcsolatok, amiknek ki kell forrniuk. Ez csupa olyan dolog, aminek csak rosszat tesz, ha sürgetem.

Ezen a nyáron tehát már biztosan nem veszem elő a Snaukaszívet. Hagyom, hogy leülepedjen. Aztán újraolvasom, teliszurkálom a meglátásaimmal, és nekilátok az elejéről. Vágok, bővítek, cserélek, javítok. Ezután kerül el tesztolvasókhoz, akik külső szemmel tudják nézni, és akiknek a véleményében már megtanultam megbízni. Az általuk javasolt módosítások általában már gyorsan megvannak (bár a Karvalyszárnyon javítása során megesett, hogy öt különböző verzióban készült el egy adott jelenet, mire tényleg az lett belőle, amit szerettünk volna). Az így elkészült, véglegesnek szánt szöveg kimegy egy kisebb kontrollcsoportnak. Csak ezután adom le a regényt a kiadónak.

Ez a sors vár a Snaukaszívre is

Igen, ez egy hosszú folyamat. Úgy főleg, hogy főállás és család mellett csinálom, és a tesztolvasóim sem órabérben segítenek nekem. De ez az, ami már az első három regényemnél is bevált, és ez az, amin keresztül egy érettebb, kiforrottabb regényt tudtok végül a polcra tenni. Nagyon-nagyon kicsi esélyt adok neki, hogy ebből az idén még kézzelfogható könyv legyen – reálisan nézve nem számolok vele, épp amiatt, amit fentebb oly hosszasan fejtegetek. Ha mégis úgy alakulna, ígérem, ti tudjátok meg először.

És hogy mit tervezek addig?

Régi, visszatérő szívfájdalmam, hogy az első és második „draft” közötti időt tipikusan el szoktam vesztegetni. A Napsötét szereplőit például annyira nem tudtam elengedni, hogy nekiálltam velük alternatív jeleneteket írni, többségükben a mi világunkba helyezve (színészhallgató Vrudlával, milliárdos Agrodéval és drogfüggőségből kigyógyult, krav magát oktató Szelihével) – ezekből is van egy jó regénynyi, de természetesen sosem fognak napvilágot látni. Most szándékomban áll egy következő, kiadásra szánt/szánható történetnek szentelni azt az időt, amit Calináék a fiókban töltenek.

Új “versenyző” a rajtvonalnál. (Kép: Google)

Négy sztoriötlet versengett a megtiszteltetésért, mostanra már letisztult, melyik lesz az, amibe a jövő héten belevágok. Nem tervezem hosszúnak, Snaukáék nem fognak csúszni miatta. Emellett pedig felveszem a fonalát egy csomó olyan tevékenységnek, amik észrevétlenül kikoptak az elmúlt hetekből. Kirándulni fogok. Elviszem a gyerekeimet a Margitszigetre. Olvasok, játszom, filmet nézek. Végre megpucolom az ablakot és kisikálom a fürdőkádat, és néha megengedem magamnak, hogy elszúrjak egy órát felesleges dolgokkal. És természetesen az új történetről is egyre többet mesélek majd – facebookon már elkezdtem csepegtetni vele kapcsolatban bizonyos dolgokat.

És aztán a megfelelő időben jön majd a Snaukaszív. Hisz tudjátok: ennek az évnek ez a legfőbb projektje.