A romantika tíz pontja, avagy ha már február, legyen kövér

Mit csinál az elfoglalt íróféle, ha két legyet üthet egy csapásra? Naná, hogy megragadja az alkalmat!

Szóval (ha már úgyis Valentin-nap van, és úgyis megfogadtam, hogy jobban karban tartom a blogot, mint az utóbbi egy-két évben) gondoltam, összeszedek néhány érdekességet szerelmi témában a regényeim kapcsán. Ezek nagyrészt nem vagy csak a sorok között olvashatók ki magukból a könyvekből; a spoilerveszély minimális, de akit aggasztanak, az csak saját felelősségére olvasson tovább!

Valentines-Day-Hero-2-H

A démon és a papnő:

1. Gondoltátok volna, hogy Mortua nem Kaitól, de még csak nem is Valiantól kapta élete első csókját, hanem Astótól? Nehéz küldetésen voltak túl, felfokozott lelkiállapotban, az egész egy pillanat műve volt… Asto később úgy nyilatkozott a dologról, hogy „olyan volt, mintha tévedésből a húgomat kaptam volna el, és hidd el, Mortua is köpködött utána rendesen.”

melitta
Egen, Valiannak minden oka megvolt így nézni… Kapás Melitta borítóterve soha el nem múló, örök szerelmem tárgyát képezi

 

2. A démon és a papnő végéig két pár talál egymásra… de van egy harmadik, akiknek éppen csak olyan finom utalások jutottak, mint például csak most vette észre, milyen szép, sűrű szempillája van a férfinak. A magyarázat rendkívül egyszerű, és azt hiszem, későbbi regényeimre is igaz lesz: ha körülnézünk a világban, nem csak a „főszereplőknek” jut ki a szerelemből, sőt. Túlnyomó többségünk számára igenis központi kérdés az érzelmi életünk, a romantikát is beleértve. Nem biztos, hogy mindig fókuszba kell állítani, de számomra épp az volna életidegen, ha mindig csak a két hős találná meg egymást, mindenki más pedig állna és nézegetne körülöttük. A fent említett pár egyébként, spoiler (olvasáshoz jelöld ki): Brietta és Amoril. Ha írtam volna folytatást a dépének, az ő fiuk (és Lyr lánya) játszotta volna benne a főszerepet.

3. Még évekkel a megjelenés után is meg-megkapom a kérdést, hogy a béna lábú pap, Sharduk karaktere meleg-e. A hivatalos válaszom erre az, hogy a regényből nem derül ki. Sharduk beszél ugyan élete párjáról, akivel „szerelmesek voltunk, nem egymásba, hanem a mágiába”, de sosem említi meg az illető nemét. Én ezzel együtt úgy gondolom, hogy igen, az illető valószínűleg szintén férfi lehetett, de biztosat alighanem csak a szellemek tudnak.

Karvalyszárnyon

4. Svarioni Yondicannak nem Calina lett volna az első felesége – és egyáltalán nem ő volt az első nő, akinek megkérte a kezét. A báró úr őméltósága egyebekben nemcsak (fiatal – későharmincas) özvegyember, de egy tizenöt éves fia is van az első házasságából.

5. Közismert tény, hogy a legtöbb tábori szajha zsoldoshoz megy feleségül. Eredetileg úgy gondoltam, a kis Lohandra titokban Zurvant szereti. Idővel rájöttem, hogy ellenkezőleg, Aras dobogtatja meg a szívét, ráadásul nem is viszonzatlanul. Nem állítom, hogy szegény jobban járt így, de még fiatal (alig múlt tizennégy), remélhetőleg még megtalálja a boldogságot.

___lohandra____by_danila_san-d6gn1k4
Lohandra cosplay – készítette és viseli Danila-san (deviantart)

6. Míg Angarossában gúny és lenézés céltáblája, nekem meggyőződésem, hogy az okos, racionális és saját helyzetét rendkívül élesen látó Fatökű Talagar király a mi, modern világunkban kifejezetten sikeres lenne, és nő is bőven akadhatna minden ujjára. (És milyen vicces elképzelni Shastort mint az ő alvállalkozóját…)

Napsötét

7. Itt is van ám egy bujkáló párosunk! Igaz, az ő részükről a dolog mindhalálig plátói maradt, valószínűleg még csak nem is beszéltek róla soha. Ne feledjük, Avernaatban mindennemű érintést tiltottak, és ezzel a jelek szerint egyedül Vrudlának akadtak problémái. De én erősen kétlem, hogy az a bizonyos nagy összhang Dazana és Kailana, az Éj és a Vihar között baráti vagy akár testvéri érzésekből táplálkozott…

8. Míg Vrudla szélsőségesen monogám és brutálisan féltékeny (tegye fel a kezét, aki meglepődött), Agrodénak valóban nem jelentett volna problémát, hogy megosztozzanak Szelihén. Nem hiszem, hogy ettől ő kevésbé lenne szerelmes – egyszerűen csak más a hozzáállása.

9. És ami a dolgok… khm, technikai oldalát illeti. Merthogy ilyen kérdéseket is kapok. Nem, fogalmam sincs, mi lehet a nemtelen, isteni lényeim lába között – abból kiindulva, hogy eleinte Agrodé milyen tanácstalanul bíbelődik a nyájbeliekkel meg a vércsepegtetéssel, tutira nem hagyományos férfi és/vagy női tartozékok. De arra bármikor snaukamérget merek venni, hogy így is kreatívan megoldják, amikor egymás közelségét akarják élvezni…

 

28052593_2016725721687793_64810748_n
Nem férfi és nem nő – Túminaati Agrodé, Füle Viktória zseniális grafikáján

 

+1. Tizedik pont gyanánt pedig hadd hozzam fel azt a bizonyos „leendő főművemet”, amire egyre többször célozgatok, és aminek a női főszereplőjét néhány hónap híján huszonöt évvel ezelőtt találtam ki. Nos, nagyjából azóta keresem is (több-kevesebb aktivitással) a hölgy mellé az igazán hozzáillő társat – és örömmel jelentem, nagyjából fél évvel ezelőtt végre megtaláltam. Más kérdés, hogy amikor felfedeztem köztük a bizsergő kémiát, az első reakcióm egy „hát ti nem vagytok normálisak” volt, de gondoltam, próba szerencse, a próba és a szerencse pedig őket igazolta. Nagyon várom, hogy bemutathassam nektek a minden szempontból legérettebb és alighanem legproblémásabb szerelmespáromat, még ha hosszú utat tesznek is majd meg külön-külön, mire egymáséi lesznek…

 

Ötlettől a kiadóig, avagy miből lesz a kézirat

A tavasszal adtam hírt arról, hogy egy új kéziraton dolgozom Napsötét (munka?)címmel. Nem telt bele két hónap, hogy jelezzem, a végére értem, mostanában pedig ismét olyasmikről posztolok, hogy csinálom, haladok – de mivel, ha elvileg egyszer már befejeztem? Gyors bekukkantó a kulisszák mögé, avagy hogyan lesz az ötletből kézirat, a kéziratból pedig regény a házam táján. 🙂

Így a harmadik (remélem) regényemnél talán már elmondhatom, hogy van egy kialakult munkamódszerem. A továbbiakban A démon és a papnővel, a Karvalyszárnyonnal és a Napsötéttel is példálózni fogok, mert jó néhány hasonló momentum akad a keletkezésük körülményeiben.

Talán a legszembetűnőbb, hogy amikor belevágtam, egyik regény esetében sem tudtam, mi sül majd ki belőle a végén. Volt egy alapom:

  • a dépé esetében Mortua és (egy akkoriban még sokkal agresszívebb) Valian karaktere, illetve néhány párbeszédfoszlány kettejük között, amelyekből a végleges regényben azt hiszem, konkrétan nulla darab szerepel, és amelyek nagyrészt a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark játékban Valen Shadowbreath karakterével folytatható beszélgetésekből gyökereztek;
  • karvalyéknál egy „mi lenne, ha” szituáció – dobjunk be egy nemeslányt egy csapat marcona, de az átlagnál azért fegyelmezettebb zsoldos közé, és nézzük, mit kezd magával/mit kezdenek vele;
  • a Napsötétnél pedig egy véletlenül a szemem elé kerülő kép indította el a gondolataimat, ebből nőtt ki Vrudla karaktere, szerelme és párkapcsolati dinamikája Agrodéval, illetve a kettős kérdés, hogy vajon hogyan néz ki a világ, ha a gonoszt nem sikerül megállítani, illetve hogyan működik, egyáltalán működhet-e hosszútávon egy szerelmi kapcsolat gonoszéknál.

Vrudla
Vrudla – Rusvai Móni alkotása

Mortuáék esetében ezeket a meglévő foszlányokat igyekeztem egybefüggő szöveggé kapcsolni, míg Calináékat és Vrudláékat teljesen nulláról kezdtem. A Karvalyszárnyon nyitómondata („A csatamágus az éj közepén robbantotta be a várfalat.”) már a legelső verzióban is így hangzott, a Napsötété a komplett nyitójelenettel együtt landolt a kukában, amikor már jobban láttam, mit is akarok kezdeni ezzel a történettel (de sebaj, azóta van új, szebb és jobb, facebookon már posztoltam is). Persze ez nem jelent teljes vakrepülést. Általában azt mondhatom, van egy elképzelésem az irányról, amerre tartok, adott esetben a végkifejletről is (ami Mortuáéknál végül teljesen más lett, Calináéknál nagyjából a regény harmadánál vált világossá, Agrodé és Vrudla pedig igen korán kikérte magának az eredeti terveimet), de hosszútávra inkább nagy vonalakban gondolkodom. Lefordítva ez annyit tesz, hogy az aktuális jelenet, amit írok, teljes részletességgel él bennem, az elkövetkező néhány kisebb-nagyobb kérdőjelekkel, de szintén megvan (szoktam vezetni egy külön jegyzetelős dokumentumot, ami folyamatosan módosul), és ahogy távolodunk, úgy egyre inkább csak a főbb pontok, körvonalak látszanak – így adott esetben rugalmasan tudok változtatni, másfelé fordulni, nem ragaszkodom görcsösen egy olyan végkifejlethez, amihez esetleg nem vezet út. (Érdekességképp: a félkész Snaukaszív kéziratban eredendően Senkiföldi Tryster csak egy random név lett volna, különösebb szerep nélkül, ehhez képest a regény egyik kulcsfigurájává nőtte ki magát. Nagyon sok ponton borult miatta az eredeti tervem, de üsse kő, Tryster jó arc, jobbá fogja tenni a regényt.) Aztán ahogy haladok, úgy tisztulnak, tisztázódnak fokozatosan a dolgok, míg végül kiteszem a pontot az utolsó mondat végén – de ekkor még nem a kézirattal vagyok készen, hanem csak annak az első, még sok alakítást igénylő változatával. (Az angol szakirodalom ezt nevezi first draftnak.)

A first draftra pedig rá kell pihenni. Nem elsősorban azért, mert egy regény megírása mégiscsak nagy meló, hanem leginkább mert nem árt eltávolodni a kézirattól ahhoz, hogy egy-másfél-két hónappal később (amennyit az aktuális szöveg igényel: a Karvalyszárnyonnál ez megvolt fél év is, a Napsötét beérte hat héttel) az ember észrevegye benne a hibákat, vagy legalább nagyrészüket. És ezen a ponton hibák alatt még nem a szóismétléseket, nyelvhelyességet, igeidő-egyeztetést vagy hasonlókat kell érteni, hanem az alapvető változtatnivalókat – ha a szereplő valahol nem úgy viselkedik, ahogy az egyéniségéből következne, ha kihagytam egy fontos infómorzsát, ha félresiklanak a motivációk, ha egész egyszerűen menet közben tűnt fel egy olyan átívelő motívum, amit be kell dolgozni az elejébe is visszamenőleg – ezer és ezer ilyen akadhat. Hogy mást ne mondjak, a Karvalyszárnyonban például Shastorból hosszan egyáltalán nem terveztem nézőpontkaraktert csinálni, később úgy gondoltam, csak kiegészítő jelleggel fűzök be egy-egy jelenetet az ő szemszögéből, aztán a végére kiderült, hogy sokkal jobban működik a regény, ha egyszer az ő, egyszer pedig Calina fejéből kukucskálunk kifelé. Kisebb horderejű példa A démon és a papnőből Sharduk, akiről leírtam, hogy „De hát béna a lába!”, majd vagy húsz oldallal később rájöttem, hogy ez így nem egészen stimmel egy olyan világban, ahol a szellemek a legkisebb náthát is rutinból meggyógyítják. Az, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet nyomorék egy pap, végül is azt hiszem, elég jól sült el, de elsőre bizony csúf logikai bukfenc volt. Az is előfordul, hogy bizonyos jelenetek utólag feleslegesnek bizonyulnak, másokról pedig csak átolvasáskor látszik, hogy nem ártott volna jobban kifejteni – ez volt a helyzet Vrudla és a szivárvány esetében is, már most látszik, hogy vétek lett volna kihagyni az adott részt, amiről a first draftban csak itt-ott esik néhány szavas említés (de azóta már megírtam).

kép
Ilyen érzés a first draftot írni – és szerkeszteni. (Egyébként tényleg.)

Több szem többet lát – régi közhely, de nagyon igaz. Sokan tudjátok, hogy magát a publikálást én még amatőr oldalakon kezdtem, és bizony sok nyűgre nyitották rá a szememet az olvasói visszajelzések. A tesztolvasás így kiemelt szerepet kap a kézirataim esetében. A Napsötét első verziójáról is megérkeztek már a benyomások, és bizony volt köztük olyan is, ami alapvető, koncepciószintű kérdéseket vetett fel. Bízom benne, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat – mindenesetre átírás után újabb tesztolvasói kör következik majd, részben olyanok bevonásával, akik látták a first draftot is, részint teljesen szűz szemű, friss olvasókéval. Egyik csapatnak sem tudok elég hálás lenni, ahogyan azoknak sem, akik a Karvalyszárnyon first draftjának olvasása közben vetették fel, hogy „Te, ugye vágod, hogy Arinka Mary Sue*?”, vagy jelezték, hogy Calinára bőven ráférne több egyéniség és aktivitás, mert aktuálisan egy kézbesítendő csomag határozottságát és cselekvőkészségét mutatja (a problémákat második körben orvosoltam, de nem állítom, hogy nem izzadtam vért vele itt-ott). (Miért a női szereplőimmel gyűlik meg mindig a bajom, miééééééééért?)

A Napsötét esetében most járok az átírásnak nagyjából felénél – picivel előtte, de most következik majd néhány olyan jelenet, amit nem nagyon kell bolygatni, szóval a kettes csapat lassan felkészül. 🙂 Ha ők nem találnak ordító hibákat, akkor jöhet a stilisztikai és egyéb apróságok eldolgozása, majd a nagy levegővétel és a kézirat kiadóba küldése – ha viszont szükség lesz további javításokra, akkor a harmadik kör (third draft) következik. Nem igazán szoktak határidők, ideális megjelenési dátumok lebegni a szemem előtt: számomra mindig az a prioritás, hogy amit kiadok a kezemből, a tőlem telhető legjobb legyen – már azelőtt is, hogy szerkesztőkézre kerülne. Egy biztos: továbbra is igyekszem hírt adni nektek arról, aktuálisan épp hogy állunk, aztán pedig reményeim szerint majd arról is, hol tartanak mindezek a folyamatok a Snaukaszív esetében. 😉

* http://boncnok.blogspot.hu/2014/03/a-mary-sue-karakter.html

Ígéret szép szó – A démon és a papnő epilógusa, kicsit másképp

SPOILER ALERT! Én szóltam. 🙂

Tegnap, a könyvfesztiválon megint bebizonyosodott, hogy mindenfélére rá lehet engem venni, csak Loghort kell dicsérni hozzá. Még a dedikálás előtt beszélgettünk szeretett nagymesterem mindenféle kvalitásairól, amikor szóba került, hogy annak idején bizony írtam A démon és a papnőhöz egy alternatív epilógust. Nem állítom, hogy nem volt erős a kísértés, hogy ez legyen a vége, noha különbség csak egy bizonyos tekintetben van. Most tehát szeretettel közreadom mindazok okulására, akik nem félnek a spoilerektől, vagy már olvasták a regényt.

(És ígérem, előbb-utóbb tényleg írok egy összefoglalót arról, hogy éppen miféle fákba vágtam miféle fejszéket, minek mikor lesz folytatása, és miért nem feltétlenül most azonnal.)

A szellemek pedig meghallották a kérést, amit egy kegyeltjük és egy Szolgálójuk együttesen intézett hozzájuk, és végigsuhantak Zulkaran városán, amit mostanáig kerülni kényszerültek. A baljós csendtakaró elenyészett a romok között, a csapdák semmivé lettek a visszaúton, az omlás helyén csillagfény szűrődött le a járatokba. Amoril Devardor kinyitotta a szemét, felült, és megtapogatta a fejét borító kötést. Brietta szanaszét szabdalt bőrvértjében hajolt fölé, hogy talpra segítse. Az elarhoni megszorította a kezét, aztán maga is fohászkodni kezdett, Brietta pedig két lovagtársa felé indult, akik lassan szintén magukhoz tértek. Nem messze tőlük Erkai Cardun imádkozott haldokló paptársa felett vérző torokkal, miközben erős bódítószert csöpögtetett Astovar feldagadt ajkai közé, hogy ha már segíteni nem tud rajta, legalább a szenvedését enyhítse. Astovar azonban felköhögött, egészen emberi hangon, és megmarkolta a gyógyító csuklóját, a bőre pedig lassan visszanyerte természetes színét és állagát. Erkai könnybe lábadó szemmel ejtette el a fiolát. Volt annyira lelkiismeretes űzője a hivatásának, hogy először megtörölje a barátja száját, és csak utána boruljon a nyakába. Még távolabb, a koromsötét folyosón megrebbent Loghor ihn Mortenor szemhéja is, ahogyan tagjaiba új erő költözött, erős szívébe pedig visszatért az élet. A nagymester talpra állt, megkereste a sötétben a pallosát, és a fal mentén tapogatózva indult arrafelé, amerre a térkép alapján az alárendeltjeit sejtette. Felgyorsultak a léptei, amikor meglátta a beszüremkedő csillagfényt, aztán csak a kiáltást hallotta, amivel Brietta hozzásietett, és a karjába vetette magát. Két megmaradt lovagja csatlakozott az öleléshez, Loghor pedig megveregette a karjukat. Vasakarata megrepesztette a jégburkot a szíve körül. A fiainak szükségük volt rá.

***

Morammor megtelt gyászolókkal. Papok, szerzetesek és világiak, Koronások és családjaik, bajtársak és futó ismerősök ácsorogtak a szellemvirágból font kupola alatt. A legtöbben khuyt viseltek, és kevés szem maradt szárazon, amikor a talapzatára emelték Sharduk Edester szobrát.

Mortua az apja mellett állt, vállát fehér felhőkkel díszített, halványkék gyászkendő borította, kis kezében könnyektől lucskosra ázott keszkenőt gyűrögetett. A fejedelem, Aynira és mindazok, akik élve tértek vissza Zulkaranból, a többi gyászolóval szemben, az épület előtt sorakoztak fel, amelynek előcsarnokában a Koronások egykor foglyul ejtették Mortuát és Valiant. A lány emlékezett rá, milyen gyűlöletet érzett akkor irántuk, kivált az iránt a Loghor iránt, aki most Sharduk szobra mellett állt, és megszokott hangerejével beszélt a vén pap utolsó nagy áldozatáról. Sharduk valódi képességeiről mindazonáltal egy szót sem ejtett, és kicsit sem látszott érdekelni, mivel tölti ki a hallgatósága a történetben maradó hézagokat.

Mortua hallgatta, hogyan beszél, és nézte közben az arcát. Nem állíthatta, hogy minden ellenérzése a múlté lett, ugyanakkor mélységesen sajnálta a nagymestert. Loghor rengeteget veszített Zulkaranban, és hosszú, magányos haldoklása sem tett jót a kedélyének. Még szigorúbban nézett, mint rendesen, hajában több volt az ősz szál, mint valaha, és a lány úgy látta, nem keveset fogyott is, szeme alá pedig a kimerültség rajzolt mély árkokat. A tekintete olykor a gyászolókra tévedt, és megült egy magas, fekete hajú nő arcán. Mortua csak sejtette, hogy a hölgy a felesége, Kaltria lehet.

Maga a szertartás hamar véget ért, és a hercegnő – a fejedelembe karolva – a szoborhoz járult, hogy lerója a kegyeletét Sharduk színe előtt. Hosszan, lesütött szemmel fohászkodott, aztán, amikor felnézett, Valian pillantásával találkozott a tekintete. A démon a sövény mellett állt, és csak a fejével intett, hogy csatlakozzon hozzá, Mortua pedig nem mondatta magának kétszer.

– Vártam, hogy majd megkeresel – kezdte. Ügyelt rá, hogy ne csendüljön vád a hangjában.

– Tudom – bólintott a démon. – Akartalak is, csak sok helyen számítottak rám egyszerre. Most viszont itt vagyok, ha gondolod…

– Gondolom. – A lány belecsúsztatta a kezét az ifjú nagy, erős markába. – Vonuljunk félre egy kicsit, hm?

Visszahúzódtak az épület mögé. Mortua nekidőlt a falnak, úgy nézett fel Valian arcába. Nem engedték el egymás kezét, és ez megnyugtatta, de hallani is akarta végre azt, amit egyébként is sejtett már.

Valian halkan, eltökélten kezdett beszélni, mint aki már napok óta gondolkodik rajta, hogyan is tudná a legjobban megfogalmazni a mondanivalóját.

– Nem vagyok jó ezekben a romantikus dolgokban, Mortua. Gyakorlatom sincs bennük, meg… Tudod te is. Többször is láttad már a lehető legrosszabb arcomat. A démon ott van bennem, és azt hiszem, ott is marad örökre. Hogy nem félsz, és főleg nem undorodsz tőle, az nagyon sokat jelent nekem. – Megvonta a vállát. – Megpróbáltalak távol tartani magamtól, méghozzá nagyrészt a te érdekedben, de… Mit mondhatnék? Lefegyvereztél.

Közelebb lépett, megsimogatta a lány haját.

– Szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy nem mondok újat ezzel. Gyűlöltelek együtt látni azzal a hargerintalival, és fájt, amikor nehezteltél rám. Aztán ott, Zulkaran alatt, amikor annyi mindent elveszítettünk… Akkor már tudtam, hogy nem akarok rólad lemondani. Hogy aztán ez mire lesz elég, azt nem tudom. Te hercegnő vagy, én meg szerzetes, aki ráadásul még csak nem is ember…

– Megoldjuk! – vágott közbe Mortua, és csillogott a szeme a boldogságtól. – Már ki is találtam, mit fogunk csinálni. Szegény Baradun és a többiek halálával megürült most néhány hely apa testőrségében. Én rábeszélem, hogy vegyen fel téged, te meg kilépsz a rendből, és…

Valian megrázta a fejét.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.

– Már hogyne lenne az!

– Gondolod, hogy a fejedelem jobb szemmel nézné, ha egy testőr forgolódna a lánya körül? – A démon legyintett. – Szinte látom, milyen arcot vágna, ha odaállnék elé, hogy megkérjem a kezedet…

– Hát akkor ne kérd meg! Ki a fene beszélt rögtön házasságról? Legyél a közelemben, és szeress! A többit majd eldönti az idő meg a szellemek.

– És álljak félre, amikor téged férjhez adnak? – Valian még mindig a fejét ingatta. – Szeretlek, Mortua. Már azért bele tudtam volna hajítani Erkait a szakadékba, mert hozzá mert érni a kezedhez. El tudsz képzelni, amint tétlenül nézem, hogy hozzámenj valaki máshoz? Az udvari élet különben sem nekem való. Arról nem is beszélve, hogy tartozom a szellemeknek, amiért visszahoztak téged. Nem hagyhatom ott csak úgy a szolgálatukat!

– Jó, akkor most javasolj valamit te! – vitatkozott Mortua. – Engem nem fognak visszavenni a rendbe, ez biztos, azzal meg, hogy hercegnő vagyok, nem tudok mit kezdeni! Biztos el tudnám érni, hogy apa kitagadjon, de azt még mindig megpróbálhatom akkor is, amikor nemet mond kettőnkre!

Valian a lány másik keze után nyúlt. Egyszerre fogta mindkettőt, és komolyan nézett Mortua szemébe.

– Én is veled akarok lenni – jelentette ki. – Amikor csak lehet. Egyébként is lejárnál látogatni bennünket a rendházba, nem? Olyankor majd…

– De én nem látogatni akarlak, te bolond! Én azt akarom, hogy éjjel-nappal ott legyél a közelemben!

Vascsizmás léptek szakították félbe őket. A lány megdöbbenve látta, hogy Loghor közeledik hozzájuk, céltudatos tekintete pedig kizárta, hogy véletlenül jár éppen arra.

– Nagymester! – Valian tisztelettel biccentette meg a fejét. Mortua elhúzta tőle a kezét, és zavartan lebámult a lábára.

– Gondolom, rám nincs szükségetek… – motyogta, és megpróbált kereket oldani, Loghor közbeszólása azonban megállította.

– Csak maradj, ahol vagy, felség! Amit mondani fogok, rád ugyanúgy vonatkozik, mint a démonra.

– Figyelünk. – Valian maga mellé húzta a lányt, és átkarolta a vállát. Mortua hozzásimult, és bizonytalanul pislogott fel a nagymesterre.

– Tisztában vagytok a lovagrend állapotával. A veszteségeink a súlyosnál is súlyosabbak. Minél előbb fel akarom tölteni a létszámot, legalább annyira, hogy ismét megfelelően tudjunk működni. – A férfi egyenesen nézett rájuk. – Röviden, új Koronásokra van szükségem, a követelményekből viszont nem vagyok hajlandó engedni. Vagy legalábbis nem többet, mint muszáj.

– És Valiant akarod. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, Loghor azonban megrázta a fejét.

– Ha csak a démont akarnám, nem mondtam volna, hogy maradj.

Mortua eltátotta a száját, aztán becsukta, és nyelt egy nagyot.

– Hogy… engem? Szárnyasnak? – kérdezte, és valahol arra számított, hogy a nagymester gúnyosan felhorkant. A férfi viszont ezúttal még a megnevezést sem javította ki.

– Bebizonyítottad, hogy alkalmas vagy. Ráadásul kegyelt. Ezt sem hagytam ki a számításból.

A lány megborzongott.

– És el tudsz engem képzelni, mint lovagot? Mint az egyik fiadat? Hát… nem gondoltam volna.

– A szükség sok mindenre ráveszi az embert – jegyezte meg fanyarul Loghor. Mortua kivételesen úgy döntött, nem vágja rá, hogy köszönöm szépen.

– Ha beállunk Szárnyasnak, akkor összeházasodhatunk? – kérdezett rá inkább.

A nagymester a démon arcába nézett.

– Ha te elveszed, én hozzád adom…

– Térjünk vissza rá a maga idejében – javasolta zavartan Valian. – Még… a lánykérésig nem jutottunk el.

– Mindjárt sejtettem. Mi a válaszotok?

Mortua megkockáztatott egy halvány mosolyt.

– Hát… Engem jobb lesz, ha minél előbb lovaggá ütsz, és csak utána szólunk apának. Loghor nagymester – tette hozzá utólag, a férfi azonban leintette.

– Apádat lerendezem. Van benne gyakorlatom. Démon?

Valian komolyan bólintott.

– Megtisztelsz ezzel az ajánlattal, nagymester. Nem fogok szégyent hozni a Koronára, és nem adok rá okot, hogy megbánd a döntésedet.

Loghor elnézett a fejük felett.

– Min változtat, ha meg is bán valamit az ember? – mondta halkan, keserűen, de aztán erőt vett magán. – Reggel jelentkeztek Briettánál a rendházban. Lovaggá ütlek, aztán indultok is Morammorba. Démon, te Ascovado helyettese leszel. Verj bele életet, ha tudsz.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Nem is várok kevesebbet. Egyikőtöktől sem. – Loghor hátat fordított, hogy távozzon. Mortua lefejtette magáról Valian kezét, és utánaszaladt. – Még valami?

– Öh… Igen. Csak azt akartam mondani, hogy… Hogy jó, hogy velünk maradtál, Loghor nagymester. És hogy köszönöm a bizalmadat. Jó Szárnyas leszek, ígérem.

A férfi egy pillanatig csak nézett rá, aztán megszorította a vállát.

– Úgy legyen, felség.

– De holnaptól már nem fogsz így hívni többé, ugye?

Loghor ajkán tünékeny alig-mosoly suhant át.

– Holnap már nem leszel hercegnő… Mortandis lovag.

Mortua kihúzta magát.

– Mortandis lovag? Tetszik a hangzása! Akkor… jövünk holnap, Loghor nagymester. És…

– A nagymester bőven elegendő.

– Igenis, nagymester! – A lány vigyázzba vágta magát.

Loghor megcsóválta a fejét, aztán elsietett, Mortua pedig büszkén fordult vissza a démonhoz.

– Láttad? Majdnem mosolygott! – Felsóhajtott. – Szegény, nem lennék a helyében. – Lesütötte a szemét, és a csizmája orrával rajzolgatni kezdett a porba. – Figyelj, Valian, nem akartalak zavarba hozni előtte. Nem baj, ha nem akarsz feleségül venni, csak… Csak tisztázni akartam, mik a lehetőségeink.

– Jól tetted – felelte a démon. – De nem fogom rossz néven venni, ha meghagyod nekem a lehetőséget, hogy megkérjelek. És kivárod – tette még hozzá, Mortua pedig rákvörös arccal bólogatott.

– Jó, de… Még mindig komolyan gondolod, hogy szeretsz, ugye? És hogy velem akarsz lenni?

Az ifjú odament hozzá, és átölelte.

– A lehető legkomolyabban.

– Akkor nincs több kifogás?

– Nincs.

– El se hiszem, hogy ezt mondod. – A lány mély megelégedettséggel fészkelte be magát a karjába.

Hosszan nézték egymás arcát. Valian közelebb hajolt, Mortua azonban épp akkor szólalt meg megint.

– Jut eszembe, szerinted megkérhetem Loghort, hogy ne kelljen pont a csuklómra tetováltatni azt a nyamvadt koronát? Olyan ronda… Jobb lenne valami olyan helyre, ahol nem látszik.

– És ha megkérnek, hogy igazold magad, majd a fenekedet fogod mutogatni? – Most már Valian is vigyorgott.

– Azt csakis neked. Már ha kíváncsi vagy rá.

– Kíváncsi vagyok rá. Nagyon is. – A démon hirtelen lesütötte a szemét. – Gondoltad volna, hogy még soha nem csókoltam meg senkit? – kérdezte, Mortua pedig fontolóra vette a választ, mielőtt rábólintott volna.

– Igen, azt kell mondjam, határozottan beleillik a képbe. És tudod, mit? Megadom neked a lehetőséget, hogy változtass a dolgon…

Egymáshoz simultak. Valian szája puhán megérintette a lányét, aztán lassan felbátorodott, Mortuának pedig elakadt a lélegzete, amikor tudatosult benne, milyen is egy démon szenvedélye, ha az öldöklés helyett a szerelem szolgálatába állítják. Lehunyt szemmel, mély érzéssel csókolták egymást Morammor megszentelt kertjének bűvös fényei között, perceken át, mint akik képtelenek betelni egymással. Mindketten lihegtek egy kicsit, amikor szétváltak, és kézen fogták egymást megint, hogy – immár a Szárnyas Korona leendő lovagjaiként – együtt induljanak el közös jövőjük útján.

Körbeblog, avagy a muzsika hangjai

…és most azok tegyék fel a kezüket, akik nem szeretik a zenét!

Én szeretem. Laura Arkanian, Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor kollégák szintén. Legújabb körblogolásunk témája ebben a formában mondhatni, tálcán kínálta magát. Előre figyelmeztetnék mindenkit: civilben és íróként is nagyrészt metált hallgatok, továbbolvasni és -kattintani csak saját felelősségre tessék!

Zene és írás viszonya nálam ellentétes: míg tömegközlekedésen, uszodába menet stb. általában szól valami a fülemben, munka közben ritkán hallgatok bármit is. (Többnyire akkor is csak azért, hogy kiszűrjem a zavaró háttérzajokat.) A legjellemzőbb, hogy egy új dallal való találkozáskor kapom fel a fejem, mert valami a témájában vagy a hangulatában elindít bennem egy gondolatsort. A máshol már emlegetett istenlányos történetem például a Freedom Call Paladin című számának köszönheti a cselekményét, de anno egy bálozós-szerelmet vallós jelenetet is írtam Mortua és Valian között (még mielőtt a dépé koncepciója megszületett volna) a Sonata Arctica My Selene-ére. (Nevezett jelenet nagyon régi, nagyon gagyi és ennek megfelelően szupertitkos, kéretik nem jelentkezni érte… :))

Nemcsak sztoriötletet vagy eseményeket, szereplőt is inspirált már egy-egy kósza dalszöveg… Például az Iron Maiden Nomadje azt a természetfeletti, egyesek szerint élőhalott lényt, akit minden vele találkozó más külsővel lát, a Blind Guardian Curse My Name-je pedig egy ókorias beütésű szigetország királyáét, aki házasságkötésével a lehető legfélelmetesebb ellenfelet dühíti fel: az édesanyját. 🙂

Sok írással foglalkozó ismerősöm van, aki folyamatosan zenét hallgat gépelés közben. Nálam ez inkább a nagy átélést igénylő, esetleg érzelmileg nehezebb jeleneteknél fordul elő – közkeletű példával élve, A démon és a papnő vége felé található párviadalnál szünet nélkül szólt a Sabatontól a Union, míg a Karvalyszárnyon egyik nagy csatáját – mókás, de tényleg így van – ennek a dress up-game-nek az aláfestő zenéjére írtam. Zajszűréshez – amikor egy-egy délelőttre kávéházi íróvá avanzsálok – inkább olyasmit szoktam választani, ami kvázi füldugóként működik: nem tesz hozzá az írás folyamatához, de nem is vesz el belőle. Ilyen például az Assassin’s Creed 4 vagy a Dragon Age: Inquisition soundtrackje (bár utóbbi esetében a Dawn Will Come kórusánál mindig megállok borzongani), de a Two Steps From Hell és az Immediate Music is szerepel a lejátszási listámon. Aztán persze az is megesett már, hogy ismétlésen maradt órákon át a Bad Blood, amit (jó Walking Dead-rajongóként) igen kifejezőnek találtam egy Karvalyszárnyon/Snaukaszív-szereplővel kapcsolatban…

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy esetemben nemcsak írás és zene, de író és zenész között is ott a kapocs, egy olyan kapcsolódási pont, amire büszke vagyok és ami végtelenül megtisztelő számomra. Mondják, hogy egy kép többet mond ezer szónál – és bár íróként elsődlegesen a szavak az asztalom, ezt éppenséggel illusztrálni is tudom:

 11113016_868814363195018_5202218194461871876_n

A kép egészen friss – szerdán készült -, de a története másfél évvel ezelőttre nyúlik vissza, arra a Freedom Call koncertre, ami után először nyílt alkalmam beszélgetni egy kicsit a srácokkal. Akkor említettem meg – össze-összeakadó nyelvvel – Chris Bay énekesnek, hogy nekem ám meg fog jelenni egy regényem, amit részben az ő zenéjük inspirált (emlékeztek Amorilra és a Perfect Dayre, ugye? :)). Már a megjelenéskor eltökéltem, hogy az első adandó alkalommal viszek neki egy példányt, ez a bizonyos alkalom pedig most adódott. Az, hogy mekkora örömöt szereztem vele – ráadásul olyasvalakinek, aki nyelvtudás híján nem is tudja elolvasni –, minden várakozásomat felülmúlta, de én is piszkosul meghatódtam, amikor Chris másfél év után is a nevemen üdvözölt. A fotózást pedig ezúton is nagyon köszönöm a piros felsős ifjú hölgynek, aki olyan érdeklődéssel kérdezte, hogy „az milyen könyv?” 🙂

(A többiek beszámolójához katt a nevükre a bejegyzés elején!)

Körbeblog, avagy minden kezdet… nehéz?

Második ízben is összedugtuk a fejünket Róbert Katalinnal, Rácz-Stefán Tiborral és Laura Arkaniannal. Ezúttal arról számolunk be, hogyan is indultunk el az írói pályán.

Az én utamon, bevallom, az alsós tanító nénim volt az első mérföldkő, ő mondta egyszer, hogy „ebből a kislányból még író lesz”. Igaz, akkor még nem voltak ilyen terveim (inkább csillagásznak készültem), de jelzésértékű, hogy már akkor is hízott a májam a dicsérettől.

Maga az írás mint tevékenység tizenegy-két éves koromban talált meg. Első történeteim ma divatos kifejezéssel még fanfictionök, sőt, crossoverek voltak gyerekkorom kedvenc meséiből, de már ezekben is felbukkantak az első saját szereplők. Néhányuk olyannyira kiállta az idő próbáját, hogy ma is foglalkoztatnak, és persze az évek során új s még újabb karakterek társultak hozzájuk. Szinte észrevétlenül világ épült köréjük – egy egész univerzum –, a nem saját szereplők hamarosan elmaradoztak, és füzetek tucatjait töltöttem meg elkezdett (és néha be is fejezett) történetekkel. Mindeközben átestem az írós gyerekbetegségeken: a művészieskedő szóvirágokon, Mary Sue- és Gary Stu-szereplők tucatjain, logikátlanságokon, szappanoperába hajló elemeken. Írtam, írtam és írtam, végig a gimnáziumi és egyetemi évek alatt, amennyit időm éppen engedett. Írtam, amikor férjhez mentem, írtam, amikor teherbe estem a fiammal és írtam, miután megszületett – és akkor következett egy újabb mérföldkő: felfedeztem az onlájn publikálás jelenségét.

Viszonylag hamar rábukkantam az amatőr íróközösségekre, no meg az első olyan olvasókra, akik nem barátként, hanem önmagukért olvasták a feltöltéseimet. Akkoriban Akasszátok fel a királyokat! (igen, Petőfitől kölcsönzött) címen épp egy space fantasyt írtam. Előtte évekig csak különböző jeleneteket fogalmaztam meg; a Királyok volt az első felnőtt regénykísérletem… és csakhamar hamvába is holt, köszönhetően azoknak a jeleneteimnek, amelyeket párhuzamosan tettem fel a netre. Ezekben egy bizonyos Mortua nevű papnő szórakoztatott egy Valian nevezetű démont, és olyan lelkes fogadtatásra találtak, hogy végül ebből nőtt ki regény a Királyok helyett. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem…

Az I. Aranymosásra teljesen véletlenül bukkantam rá a Facebookon: valamelyik ismerősöm lájkolt egy, a regénypályázatot megelőző százszavas játékot. Akkor már a dépé vége felé jártam, így villámgyorsan jelentkeztem, mielőtt meggondolhattam volna magam. A továbbiakról sokszor és sok helyen beszámoltam: az első kudarc után a kiadó írósulijában, aztán a II. Aranymosáson találtam magam, majd ennek egyenes következményeként a könyvesboltok polcain. Nagy meló volt, hosszú, sok-sok éven át tartó, de ahogy visszanézek, egyetlen percét sem bánom. Azóta már tudom: nem elsősorban író akartam lenni, hanem egyszerűen csak szerettem írni, és azt hiszem, ez a mai napig így van. Az, hogy ennek eredményeképpen olyan regények születnek, amelyek meg is tudnak jelenni, már csak az a bizonyos hab azon a bizonyos tortán.

Merülj el a dépében VIII.: Az áramlat

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy A démon és a papnő legfontosabb szereplője nem a démon, nem a papnő, de még csak nem is a szerző kedvenc nagymestere – hanem a szellemek, akik nélkül a városállamok világa is csak egy lenne a sok közül. A rendkívüli béke és jólét, ami idecsábította Valiant, nyilvánvalóan nekik köszönhető: elfogadó, de mindig a jóra ösztönző tanaiknak, no és persze a ténynek, hogy aktív részt vállalnak híveik – tulajdonképpeni leszármazottaik – életében.

A papok magyarázata szerint az áramlat leginkább a folyamhoz hasonlítható: cseppekből áll össze, ám azok egységként viselkednek, és ugyanazt az irányt követik. Egy-egy szellem csak a legritkább esetben őrzi meg az öntudatát (fun fact: ez leggyakrabban a mágusokra jellemző), és bár többségük ilyenkor is ártalmatlannak bizonyul, azért akadnak komiszabbak is. A regény elején épp egy ilyennel gyűlik meg Mortua és Valian baja.

“– Á, az új játékszereim! – Nalissa szája nem mozgott, hangja mégis betöltötte a teret, mintha egyszerre szólt volna az összes falból. – A lány a pap? Reméltem, hogy a másik… Szívesebben játszadozom jókötésű férfiakkal. De ha gyorsan megöllek, bőven lesz időnk elszórakoztatni egymást a társaddal! – Mortua felé lendült, Valian azonban közéjük ugrott, és szembeszegezte a kardját az ellenféllel.

– A szertartást! – vetette hátra parancsolón Mortuának.”

Persze, a Nalissához hasonlók leginkább a szabályerősítő kivétel kategóriába tartoznak. 🙂

Az áramlat tisztelete mindenestül áthatja a városállamok kultúráját. Akár olyan apróságok szintjén, mint “A szellemek legyenek veled!” és egyéb szófordulatok, akár abban a mindenhol jelenlévő biztonságérzetben, amivel az embereket eltöltik. Ebben rejlik az igazi veszélye annak, amikor az áramlat váratlanul apadni kezd – ahogyan azt Amoril is megfogalmazza:

“– Azt hittem, a szellemek eltűnése több indulatot kihoz majd az emberekből, de tényleg, sehol egy összetűzés… – Mortua nem tudta, hová kapja a fejét. Roppantul tetszett neki, hogy mindenki összhangban dolgozik, akár egy zsibongó hangyabolyban.

– Idővel alighanem úgy lesz. – Amoril elkapta a mellettük elhaladó testvér kezéből kicsúszó, almával telepakolt kosarat, megtartotta, amíg a szerzetes összeszedte magát, és csak aztán ment tovább. – Most még mindenki kába. Megszoktuk, hogy a szellemek vezetnek bennünket, és továbbra is úgy viselkedünk, mintha figyelnének ránk. Reméljük, visszatérnek, mielőtt rájönnénk, mit jelent, ha nem tartják egyben a világot.”

Noha a szellemek mindenkivel törődnek, akadnak olyan kiválasztottak, akikkel a többieknél aktívabb kapcsolatot ápolnak. Remek példa kis hősnőnk is, aki a következőképpen magyarázza el ennek lényegét:

“– Mondtam, hogy a szellemek kegyeltje vagyok! – büszkélkedett Mortua.

– Mondtad. Csak azt nem, hogy ez mit jelent. Vagy olyasmi, mint a Szolgálók?

– Verd már ki a fejedből a Szolgálókat! Én létezem, ők meg nem. Ha tiszteletlen akarnék lenni, úgy fogalmaznék, a kegyeltek a szellemek barátai. Valamiért jobban törődnek velünk, mint a többi emberrel, és olyan dolgokat is elég szépen kérnünk, amiért egy átlagos papnak szertartást kell bemutatnia. Ez persze főleg akkor jön jól, ha valaki nem rendbéli. Idefigyelnél, ha beszélek hozzád?”

***

Ezzel végére értünk az ismerkedős bejegyzéseknek – megvallom, valamivel később, mint eredetileg szerettem volna, de hát szerző tervez, következő kézirat végez. 🙂 Ha maradt valaki, akiről nem írtam, de szeretnétek, nyugodtan jelezzétek, magamtól viszont ennyit akartam – ami azt is jelenti, hogy (most már tényleg, becsszó) rövidesen játszunk, többféle nyereményért, érdemes lesz figyelni a blogot és a facebook-oldalt is!

Merülj el a dépében VII.: A hargerintaliak

Lassan, de biztosan közeledünk az ismerkedős bejegyzések végéhez, és már a nyereményjáték is készülőben van. Addig azonban mindenképp bemutatnám nektek azt a két úriembert, akik – Shardukhoz hasonlóan – viszonylag későn jelennek meg a történetben, de aztán nem sietnek távozni. Két pap, akik Hargerintal apró kolostorából származnak, szőkék és jó barátok, ráadásul szeleverdi Mortuánk életében mindketten igen fontos szerepet játszanak: Erkai Cardun, becenevén Kai az első, félig még plátói vonzalmat jelentette neki, míg Astovar Gomor, vagyis Asto a legjobb barátja.

“A lány lecsusszant a nyeregből, és odaszaladt hozzájuk. A démon arra számított, hogy rögvest a karjukba veti magát, de Mortua egy lépés távolságban megtorpant, és a nyurga papra meredt. Még Valian is érezte, hogy a férfit régen látott intenzitással öleli körbe az áramlat.

– Veled maradtak a szellemek, Kai? Az hogy lehet?

– Most mondd meg! – vigyorgott rá az alacsonyabb hargerintali. – Nem elég, hogy kegyelt, de még annak is különleges… Te meg mégis mi a fenét műveltél a hajaddal? Borzalmasan nézel ki!

– Mert te aztán olyan szép vagy azzal a három szál szőrrel az álladon, amit szakállnak csúfolsz, Astovar Gomor! – Mortua elbiggyesztette a száját, de végül nem tudta megállni nevetés nélkül. Csak most borult a mokány termetű, fiatal harcos-pap nyakába, aztán elengedte, és odalépett a társa elé is. – Üdv, Kai! – sütötte le a szemét, Valian pedig azon kapta magát, hogy összehúzott szemmel figyeli. Biztosra vette, hogy már hallotta a lány szájából a Kai nevet.”

Hivatását tekintve Erkai Cardun gyógyító, emellett Mortuához hasonlóan a szellemek kegyeltje – akik ráadásul jóval tovább vele maradnak az események sodrában, mint bárki mással. Így történhet meg, hogy a jóképű “doktor úr” harcosok és a Korona lovagjai között találja magát, és bizony úgy érzi ott magát, akár a partra vetett hal. Becsületére legyen mondva, azért megteszi, amire képes, akkor is, ha egy csata forgatagában az nem túlzottan sok.

“– Kainak baja esett? – Mortua és Astovar egyszerre rúgtatott közelebb.

– Megúszta – felelte kurtán Loghor. – Belegabalyodott a kantárba, amikor a lova felnyársalta magát, és sikerült nyeregben maradnia. A haja szála se görbült. Most próbálgatja, mire elég a tudománya az imái nélkül. Remélem, orvosnak jobb, mint lovasnak…

– Kai elsőrangú gyógyító – vette a védelmébe Astovar. – Nem az a fajta, aki csak a fejét vakarja, ha valamiért nincsenek vele a szellemek. Bele fog rázódni a…

– Ajánlom neki. Épp most vesztettünk el egy remek mént az ügyetlensége miatt.”

Kainak mindemellett nemcsak a fegyveresekhez kell felnőnie: azzal is meg kell birkóznia, hogy Mortuának időközben máson akadt meg a szeme, az illető pedig cseppet sem örül az ő felbukkanásának.

“Valian feltámadó ellenszenvvel fordította el tőlük a fejét. Kezét olyan erővel szorította ökölbe, hogy megsajdult belé a tenyerén esett vágás, pedig azt észre sem vette, hogy nemcsak ő figyeli árgus szemekkel a gyógyítót, hanem a gyógyító is őt.”

Asto a maga részéről sok szempontból könnyebb eset: nyílt és barátságos természet, akit Mortuáéhoz hasonló humorérzékkel vertek meg a szellemek. Fegyverkovács fiaként hamar érdeklődni kezdek a pengék iránt, kölyökkori nagy álma volt, hogy Koronás legyen. Idővel kiderült, hogy alkalmatlan lovagnak: túlságosan alacsony hozzá. Így harcos-papként került a rend kebelébe, ahol hamar barátságot kötött Kaijal, élete első igazán csúf lerészegedését pedig Amorilnak köszönheti.

“– Hogy ti ketten hogy bírtatok ki egy percet is egymás nélkül, az az élet nagy rejtélye… – csóválta meg a fejét a gyógyító, társai viszont ügyet sem vetettek rá. Pukkadozva nevettek, amivel számtalan tekintetet magukra vontak a környékükön. – Csak az nagyobb, hogy én hogyan éltem túl egy egész nyarat a közeletekben.”

Fun fact: Mortua ugyan egy időben közel áll hozzá, hogy beleszeressen Kaiba, az első csókját mégsem ővele (de még csak nem is Valiannal), hanem – egy sikeres küldetés utáni, rosszul megválasztott pillanatban – Astóval éli át. Utólag mindketten úgy nyilatkoznak a dologról, mint életük nagy tévedéséről, és egyetértenek benne, hogy a nevezett csók igen pocsékul sikerült.

Merülj el a dépében II.: Valian

Egy ismeretlen könyv mindig lutri. Fülszöveg, borító, beleolvasás alapján ugyan lehet belőle szerezni egy összbenyomást, ám ettől még érhetik meglepetések az olvasót. Minimalizáljuk a kockázatot! A múlt héten megismerhettétek Mortuát, most hadd mutassam be a démonunkat! (És ne feledjétek: a végén játszunk!)

 „A bátyám üldözött el otthonról, amikor még járni is alig tudtam. Utcagyerekként, kint az örök fagyban nem is volt más választásom, mint kíméletlenné válni. Megtanultam lesből ölni, aztán kardforgató lett belőlem. Kocsmák és sikátorok bajnoka, de mégiscsak bajnok. Egy olyan világban, ahol arra sincs garancia, hogy megéred a reggelt, ez nagy előnynek számít, és a hírrel együtt, hogy át tudok jutni a világunk határán, végül visszavitt az apám házába. Sok ocsmányságot mesélhetnék neked ezekből az időkből. […] Soha ne ismerd meg az érzést, hogy azért vagy állandóan részeg, mert csak úgy tudod elviselni a világot, no meg magadat benne, és fogalmad sincs róla, hogy máshogyan is lehetne élni…”

Ismerjük azokat a hősöket, akik a sötétségből jönnek; akik olyan eseményeket és tetteket hagytak maguk mögött, amelyek súlya talán egy életen át nyomja a vállukat. A mi Valianunk is közéjük tartozik: egy kíméletlen világ szülötte, aki gyűlölte és helytelenítette a hazája játékszabályait, eleinte mégis elsodródott az árral. Sokáig azt sem tudta, hogy vannak más világok, népek, akik békében és szeretetben élnek – vagy hogy olyan fogalmak, mint béke és szeretet, egyáltalán léteznek. Ebből a szempontból (és ezzel most elárulok egy kulisszatitkot) egy kicsit R. A. Salvatore Zaknafein Do’Urdenje az előképe, de Valian gyakorlatiasabb, cselekvőbb egyéniség, mint Zak, és vele ellentétben végül megtalálta a kiutat is.

„Lehettem volna a hadvezérük, aki sosem látott ármádiát szabadít egyik birodalom után a másikra, de ebbe most ne menjünk bele. Kevés voltam démonnak, de egy pillanatig sem bánom.”

Valian tudomásul veszi a múltját, igyekszik szabadulni a gyerekfejjel belérögzült késztetésektől, de nem siránkozik miattuk, és nem bünteti komor, fellengzős pillantásokkal a környezetét. Meglehetősen zárkózott ugyan – legalábbis a történet elején –, de ez inkább elővigyázatosság a részéről, amíg nem képes tökéletesen kordában tartani az indulatait. Persze, neki is vannak érzései, gondolatai, lelkiismerete, de ritkán fejezi ki őket… legalábbis amíg a szellemek egy rámenősen kíváncsi, szeleburdi papnőt nem sodornak az útjába.

„A démon ajkán átfutó grimaszt már-már válaszmosolynak is lehetett értelmezni.

– Nem kell engem pártfogolni, Mortua.

– Már hogyne kellene! – kérte ki magának a lány. – Ha nem karoltalak volna fel, most a vendégházban kuksolnál, és sóhajtozva bámulnád a falat! Ne mondd, hogy annyival jobb lenne, mint hősi küldetésen szolgálni a szellemeket!”

Ha már előképekről beszélünk, van még valaki, aki mellett nem mehetek el szó nélkül. Könyvbemutatón már elmondtam, hogy a címszereplő páros ötletét egy régebbi számítógépes játék ihlette, konkrétan a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark, amelyet történetesen egy szőke papnő karakterrel toltam (aki játszik/játszott ilyesmivel, tudja: a cleric mint kaszt verhetetlen, lemossa az összes többit), a romantikus szálat pedig egy bizonyos démonszármazék, azaz tiefling képviselte. Igaz, mostanra Valian már legfeljebb a haja színében hasonlít Valen Shadowbreathre, de az ihletője ő volt, ezt eszemben sincs tagadni. És mivel Mortuát Valian létezése előtt egy Kai nevű fiatalemberrel hoztam volna össze… de azt hiszem, ez a bejegyzés is odébb lesz még. Ha viszont már a hajszín is szóba került, itt kell megemlítsem: az én értelmezésemben a regény borítóján nem a fehér bőrű, vörös üstökű, csupasz állú Valian szerepel, hanem az a Lyr Ascovado, aki – harmadik főszereplőként és általános közönségkedvencként – a következő bejegyzésben fog bemutatkozni nektek.

Mostanában

Amíg a dépé szerkesztése el nem kezdődik, karvalyékat tatarozom. Nagyon fura lesz Calinából Mortuába, Shastorból Valianba, Zurvanból Lyrbe és Reynirből Loghorba rázódni vissza, de azért várom már. 🙂 Karvalyéknál akadnak nagy változások, főleg a háttérben, változtak komplett jellemek és motivációk is, de becsszó, jól jönnek ki belőle. Szeretnék már végezni mindkét regénnyel, hogy aztán teljes erőbedobással a Snaukaszívre koncentrálhassak, Yondican báró egyre jobban izgatja a fantáziámat. Meg fogtok ölni. 🙂

Facebookon közben filóztam egy sort a nevem eredetéről, katt katt, ha valakinek újdonság. 🙂 Szokni kell még ezt a “hivatalos szerzői profil” dolgot. 🙂

Csemege: egy kulisszatitok a sok közül

Sokszor és sok helyen elmondtam már, hogy a jegyzeteléshez gyakran segítségül hívom a telefonom hangrögzítőjét. Akár ha hirtelen bevillan egy apró részlet, akár akkor, amikor egy gordiuszi csomót kell alaposan körüljárni – utóbbi esetben veszem a dzsekimet, elindulok az orrom után (általában az utcánk végén – jó messze – található felüljáróra), és beszélek. Hangosan. A telefonba, vagyis nem látszom komplett hülyének. A módszer pedig remekül beválik, már a dépében is így intéztem a dilemmáimat (kezdve azon, hogy tudniillik a Mortuához és Valianhoz csapódó Koronás vajon férfi legyen, vagy nő; azt hiszem, a Team Lyr helyesli a végül megszületett döntést XD). Tippként viszont kevesen lelkesednek érte, a többség arra hivatkozik, hogy fura lenne visszahallgatnia a saját hangját. Jelentem, pik-pakk hozzászokik az ember. Mert persze időnként üríteni kell, leginkább a célnak megfelelő dokumentumba (van, hogy négyet-ötöt is meg kell hozzá nyitni párhuzamosan, de ezen már nem múlik). De megvan a dolognak az a nagy előnye, hogy amikor az érdemi íráshoz érsz, már harmadszor találkozol ugyanazzal az ötlettel, és könnyebben továbbfejleszted vagy épp felülbírálod.

Jelen pillanatban tizenöt hangfájl várakozik a sorára a telefonomon. A legrövidebb nyolc másodperces, a leghosszabb négy perc (ez egyébként átlagosnak számít, a hosszas fejtöréseim szoktak esetenként negyedórásra, húszpercesre nyúlni), karvalyékhoz, snaukához és Rose-ékhoz egyaránt találhatók bennük ötletek. Szó esik fiatal és öreg istenekről, fekete emberről, Zurvan fenekéről harisnyában, Svarioni Yondicanról férji és apai minőségben, és-két szaftosabb dologról is, ami majd SSZ-ből vagy a folytatásából fog csak kiderülni. És itt még nem áll meg a munka.