Tizenhét

Ha az ember teli van író ismerősökkel, évváltáskor óhatatlanul is lépten-nyomon értékelő blogposztokba, netán újévi fogadalmakba fut. Sok éve készítek én is hasonlót: jó megállni, visszanézni, főleg, ha történik is valami az ember háza táján.

Ezúttal viszont azt vettem észre, hogy az ismerősök közül egyre többen mentegetőznek valamiért – leginkább azért, mert nem vagy nem olyan gyorsan készültek el az új kéziratukkal, mint szerettek volna. És az igazság az, hogy én is eleget ostoroztam magam azért, mert 2017-ben úgymond „nincs mit felmutatnom” – értve ezalatt, hogy nem fejeztem be új kéziratot, hiszen azért mégiscsak megjelent a harmadik regényem (amit viszont még 2016-ban írtam meg).

Mentegetőzni akartam. Nem fogok. A francokat!

0
forrás: Emm Roy, facebook

Nem fejeztem be új kéziratot tavaly. Rengeteget írtam, egy része eleve a fióknak készült, más próbálkozásoknak nem volt itt az idejük – és bár egyelőre regényben nem realizálódik, igenis piszok sokat dolgoztam a háttérben azon, ami életem főműve lesz, ha belekezdek, márpedig lassan majd belekezdek. És igen, tudom, hogy „ez egy ilyen szakma”, hogy „kell évi egy kézirat, különben elfelejtődsz”, meg hogy „mit lehet annyit írni egy nyomorult regényen?” Ha megfogadtam valamit 2018-ra, hát azt az elsők között, hogy többé nem vagyok hajlandó ilyen elvárásokat támasztani önmagammal szemben.

Mert nem érdekel, hogy ez egy ilyen szakma, és hiszek benne, hogy akit tényleg, igazán érdekel, amit írok, az akkor is megtalálja a könyveimet, ha csak másfél (horribile dictu: két-) évente jelennek meg. Mert meggyőződésem, hogy kreatív alkotótevékenységet (uram bocsá, művészi tevékenységet) nem érdemes futószalagon végezni. (Az más, ha valakinek olyan gyors a munkatempója, hogy erőfeszítés nélkül csinálja. Az előtt kalapot emelek, és epedve várom a tippjeit…) Mert addig nem adok ki a kezemből semmit, amíg nem érzem úgy, hogy a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam; ha addig kétszer kell átírni, akkor kétszer írom át, ha hatszor, akkor hatszor (bár remélem, erre azért nem lesz szükség). És mert ha valami ellen zsigeri tiltakozás támad bennem (mint két éve a Snaukaszív, vagy most, 2017-ben a Homálymély ellen), akkor tudom, hogy ott valami még nem stimmel, nincs kész, nem látom a fától az erdőt, vagy hülyeséget csinálok, és nem veszem észre. És akkor azt én leteszem.

Nem vagyok hajlandó keseregni rajta, hogy semmit sem fejeztem be a tavalyi évben. Baromi sok minden történt, baromi sokat írtam, előrehaladtam, és ha épp hátrafelé is mentem egy kicsit, hát tanultam belőle. És akkor ennek tükrében:

napsotet
Félmeztelen, csataszoknyában – ahogy mindig is szerettem volna

Az év a Napsötét szerkesztésével kezdődött. Bár már előzőleg kiderült, hogy kiadót váltok, és Vrudláékat már a Delta Vision odaadó csapatára bízom, ekkor bizonyosodhattam meg róla ezer százalékig, hogy a legjobb helyre kerültem. Szerkesztőm, Raon keze alatt a Napsötét nemhogy szintet: szinteket lépett, a további munkafázisokban pedig a többi kolléga részéről is ugyanazzal a gondossággal és lelkiismeretességgel találkoztam. Nem írok dicshimnuszokat, mert magukra veszik (vegyétek, megérdemlitek), de édes vajúdás és élményszülés volt, őszintén remélem, hogy még nagyon sokszor részem lesz benne. A Napsötét áprilisban, a könyvfesztiválra jelent meg, arról még beszámolót is írtam. Egy biztos: attól kár volt félni, hogy a DV-nél majd nem találtok meg. 🙂

2
Hölgykoszorúval és Vrudla dearesttel a könyvfeszten

És aztán folytatódott az év. Rendezvényekkel, rendezvények nélkül, tervekkel, amik nem valósultak meg, és nem tervezett dolgokkal, amik jó úton vannak a megvalósulás felé. Belekezdtem a Napsötét folytatásába, a Homálymélybe – és félretettem. A helyzet ugyanaz, mint korábban a Snaukaszív esetében: túl sokat akartam belevinni, nem tudtam rendesen szelektálni, hogy mi az, ami kell, és mi az, ami nem. Feljebb úgy fogalmaztam, nem láttam a fától az erdőt: bezzeg a kéreg legapróbb mintázatait is le tudnám rajzolni emlékezetből. Szóval elhátrálok a fától, és majd ha elég távolra érek tőle, ismét nekilátok.

Viszont amíg Agrodé homályával birkóztam, megfogant bennem egy új regényötlet. Találkoztam egy, az érdeklődésemtől kifejezetten távol álló együttessel, és ahogy az lenni szokott, rendesen megzavarták a fejemet. Először csak egy „mi lenne, ha” kérdés sejlett fel, aztán már tudtam, ki lesz a főszereplő, mire építem a világot, és hol csavarok rajta… De elkövettem azt a hibát, hogy nem dobtam el minden mást, és láttam hozzá, csak hónapokkal később. Bár a nyáron végül adtam neki egy esélyt, kiderült, hogy egyszerre kezdtem bele túl későn (amikor már nem dolgozott bennem úgy, mint az első hetekben) és túl korán (benne van/lesz egy nagyon durván személyes vonal: ha fogalmazhatok így, saját eddigi életem legnagyobb megpróbáltatását viszem át bele, és bizony még nem könnyű írni róla). Erre az összefoglalóra készültömben végül is beleolvasgattam abba, amit már megírtam belőle – tetszik, szeretem, biztos vagyok benne, hogy idővel visszatérek hozzá. Nem tudom, hogy mikor, de azt igen, hogy érdemes lesz.

Ezzel telt a nyár (meg nyári szünettel: akinek gyereke van, annak ezzel épp eleget mondtam, akinek még nincs, ne féljen, majd megtapasztalja). Legalábbis augusztusig, amikor is olyan impulzus ért, aminek hatására elővettem azt, amire csak leendő főművemként szoktam hivatkozni, és október végéig ki sem szálltam belőle. Ebben az esetben a Hellblade: Senua’s Sacrifice nevezetű játék volt a ludas, ami egy igazi csoda, hősnője pedig (aki pszichés beteg, hallucinációk gyötrik, és ezeket egyedülálló szakmai igényességgel, zseniálisan adták vissza a játék készítői) eszembe idézte saját férfi fő-fő-főszereplőmet, akivel még nem volt alkalmatok találkozni… és onnantól három hónap egy az egyben elment háttérmunkára, jelenetezésre, jegyzetekre és kísérletezésre. Fogok nektek mesélni az idén erről a projektről, ami valamikor tizenkét éves koromban kezdődött (lehet sejteni, mennyi mindent kell kiigazítani/újragondolni/kidobni az alapoktól kezdve), de nem most – a téma megérdemel egy önálló blogposztot.

3
Próbáljátok ki, de tényleg!

Eljött viszont az október vége, és rám nehezedtek a bejegyzés elején taglaltak: te jó isten, elszállt az év, és rohadtul nincs a kezemben egy új kézirat, amit letehetnék az asztalra. Sőt, valójában azt sem tudom, mit fogok írni legközelebb.

Erre jó minden író megmentője, a csodálatos novemberi esemény, amit csak úgy hívnak: National Novel Writing Month, avagy röviden: NaNoWriMo. Dióhéjban annyiról van szó, hogy egy hónapon keresztül mindennap megírsz napi 1667 szót egy új regényhez, és hónap végén kerek ötvenezer szón zársz. (Az terjedelmét tekintve nagyjából egy Napsötét, egyébként.) Príma, nincs veszve semmi, gondoltam én: teszek vele egy próbát.

Igen ám, de mit fogok írni? A Homálymélyt elvetettem (lásd még a fa esetét az erdővel), a nyári kéziratomat nem akaródzott elővenni (különben is, ott nagyon utána kell még mennem a háttérnek, és a lelki súlya miatt sem épp darálva írásra alkalmas kézirat), azt pedig tudtam, hogy annak, amire szerényen főművemként hivatkozom, még nincs itt az ideje. Mégis majdnem amellett döntöttem „legfeljebb nem jön össze” felkiáltással, amikor beütött a mennykő. Hát ott a szegény, elárvult, türelmesen várakozó Snaukaszív! A fától nem is lehetnék messzebb, de még emlékszem, mit akartam kezdeni vele, és hol szúrtam el. Most vagy soha – gondoltam, és nekiugrottam.

Kész nem lett. Az ötvenezer szót majdnem egy héttel a hónap vége előtt teljesítettem, és azóta is írom – immár lassabban: munka, ünnepek, család, a szokásos körítés mellett. Kész lesz. Kész lesz, ha a fene fenét eszik is, ebből most nem engedek. Rengeteg utómunkálatot fog igényelni: a november tényleg merő száguldás volt, és már most látok jó néhány dolgot, amit legalább még egyszer annyi idő lesz kiigazítani, mint megírni volt. Remélem, hogy megjelenik az idén, még ha év végén is, de nem ígérem meg. Azt igen, hogy befejezem, pihentetem, kijavítom, és ezt megismétlem, ahányszor csak szükség lesz rá. Kopogtathat bármilyen ötlet, ezt most nem hagyom többé magára. Most vagy soha – vagyis most. Kihozom belőle, ami tőlem telik, és jön, amikor jön, de jönni fog. A fejleményekről pedig természetesen folyamatosan tájékoztatni foglak benneteket.

Halwena
Szia, Halwena! – készül a Snaukaszív (kép: Kocsondi Nelli)

És ennyi. 2018 nem valami újnak a kezdete, hanem a munka folytatása. Néhány apró fogadalommal, hogy több írástechnikát olvasok, hogy kevesebb időt cseszek el az interneten, de azt erőteljesebb írós jelenléttel teszem; hogy bátran és kifogásokat félredobva fogok írni (novemberben kiderült: igenis megy az este tíz után is, meg PMS alatt is, meg akkor is, ha épp utálom magamat, és meggyőződésem, hogy inkább vízvezeték-szerelőnek kellett volna mennem), és legfőképp hogy elengedem a teljesítménykényszeremet, legalábbis ami az önmagam elé állított határidőket illeti. Úgyis írok, amikor csak lehet, amennyit csak lehet (most is egész szép mennyiséget sikerült, n’est-ce pas?), mi értelme annak, ha közben még ostorozom is magam miatta?

Napsötét megjelenés, borító és fülszöveg

Április második felében, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg harmadik regényem, a Napsötét – ami azt jelenti, hogy már egy hónap sincs hátra. Szóval igencsak ideje, hogy mutassak nektek egy borítót és egy fülszöveget, nemde? 🙂

És bár úgyis mindenkit a kép érdekel, előbb hadd mondjak köszönetet szerkesztőmnek, Raonnak (Erdélyi István) a fülszöveg csiszolása során (is) tanúsított állhatatosságáért, precizitásáért és velős észrevételeiért, magáért a csodálatos borítófestményért pedig az utolérhetetlen Kovács Péternek, aki sok-sok egyéb mellett olyan remekművekhez adta a nevét grafikusként, mint Az Autarkha fellegvára, az Attila koporsója vagy a Holdnak árnyéka.

Napsotet
Kovács Péter festményén Vrudla, a Kárhozott készül összecsapni Nagardóval, a Föld Urával

A fülszöveg:

Túmilar világát elborította a Homály. A régi dicsőség a múlté: a pusztává lett földeket homályszülöttek légiói dúlják, és senki sem maradt, aki szembeszállhatna velük. Az Alkotók hatalma megtört, teremtőerejük elenyészett – rabláncon sínylődnek Mindenek Sötét Fejedelmének birodalmában, gyermekeik közül pedig csupán egy élte túl a végromlást.

Most ez az egy tartja fogságban őket.

Vrudla, a Kárhozott beteljesítette a bosszúját. Valaha ő volt a Nap az égen, az Alkotók lánglelkű Elsőszülöttje, aki szembeszegült a tilalmakkal, és elszabadította a pusztulást. Most kiválasztott: seregvezér, aki előtt egyetlen had sem állhatott meg, bajnok, aki diadalmaskodott egykori elöljárói felett, szerető, akit Mindenek Sötét Fejedelme, a testet öltött Homály emelt maga mellé… a folyvást zsugorodó világ peremén azonban feltűnik egy ragyogó ismeretlen, aki mindent felborít körülöttük és közöttük.

Mit tehet a Nap, ha a vetélytársa maga a Fény? Hűséges maradhat-e az örök lázadó, ha lábbal tiporják a kiváltságait? Létezhet-e megváltás egy haldokló világ számára, amiről már a hajdani és új urai is lemondtak?

Kae Westa harmadik regényével a fantasztikum ritkán látható szféráiba kalauzolja olvasóit: feledhetetlen élménnyel mutat be teremtést és bukást, hatalmasságok és feltörekvők, győztesek és legyőzöttek, zsarnokok és szerelmesek tündöklését és vég nélküli harcait.

Évösszegző 2016.

Immár hagyomány, hogy év végén egy picit visszanézek, összegzem, mit hozott írós fronton az adott esztendő. Bár az idén nem jelent meg új regényem (jelenhetett volna éppen, de nem akartunk kapkodni), azért határozottan mozgalmas időszak volt, és bízom benne, hogy a következő is az lesz.

Év elején még roppantul sajnáltam magam, amiért sehogyan sem akaródzik folytatnom a Snaukaszívet (szegény leparkolt nagyjából fél terjedelemnél), ellenben rengeteget jegyzeteltem más, később megírandó történeteimhez, főleg ahhoz a bizonyoshoz, amire úgy tízéves korom óta készülök, és egyszer majd tényleg fel is növök hozzá. (Igen, abban lesz a skalpos sógor, lesznek Mortuáék, és akinek mondanak még valamit ilyen régi nevek: Rerynia, Casta és mind a többiek is.) Mi több, már pont eljutottam arra a pontra, hogy nagy levegő, egyszer élünk, belekezdek én ebbe, de úgy istenigazából – amikor szembejött velem egy bizonyos kép, egy Sauron-fanart, és a többi, ahogy mondani szokás, már történelem…

tumblr_mgis36lduo1qkvrpzo1_500
Phobs: Melkor seducing Mairon (forrás: melkorwashere.tumblr.com)

Akartam magamnak az angyali szőke villaint, akartam azt a kapcsolati dinamikát, ami Phobs többi képéről sugárzott Sauron és Melkor között. Három nappal később már írtam a Napsötétet. Vrudla, a Kárhozott és Agrodé, Mindenek Sötét Fejedelme igen hamar magának követelte a teljes figyelmemet, az első, nyers kéziratot kevesebb, mint két hónap alatt befejeztem. Pihentetés, javítás (tudjátok, ahogy szoktam) közben egyfelől ott zakatolt bennem, hogy nagyon vissza kéne térnem snaukázni (őszre el is jutottam addig, hogy elővegyem újraolvasás céljából a Karvalyszárnyont), másfelől akkor már érett egy komoly döntés: hogy kiadót váltok. Mint azt facebookról már tudhatjátok, utóbbira végül sor is került, a Napsötét már ott figyel a Delta Vision Kiadó 2017-es kiadói tervében, és egyszer majd mesélek a rendkívül izgalmas szerkesztési folyamatról is. Addig viszont, bár egy ideje már kerülöm a témát, tartozom egy vallomással, ami az év végét illeti, és bizony a jövő évet is befolyásolja… Ugyanis megint írok, és már megint nem a Snaukaszívet.

Vrudla és Agrodé
Kocsondi Nelli: Vrudla és Agrodé

Nem tudtam magukra hagyni Vrudláékat. Sajnálom, próbáltam, nem ment. Van élet a Napsötét után, rejlenek titkok a homály mélyén, olyan titkok, amiket muszáj kifürkésznem. Adósa maradtam Calamónak, teljessé akarom tenni a kört, ha már valahol kezdettől Melkor egyik interpretációja szolgáltatta az alapot Agrodéhoz, és át akarom adni a stafétát valakinek, akinek a kezében a lehető legjobb helyen lesz… Csak remélni merem, hogy a Napsötét megjelenése, elolvasása után örömmel fogadjátok majd a hírt, hogy készül, íródik a folytatás, a lezárás. Addig pedig maradjunk annyiban, hogy most igazán megtanulok második kötetet írni, és a Snauka már roppant flottul megy majd, oké? 🙂

Nagyjából és egészében, azt hiszem, ezek az érdemi események írós fronton 2016-ban. Jövőre is igyekszem összeegyeztetni a munkát (egyszer majd arról is beszámolok, miért extra élmény szerkesztőként keresni a kenyérrevalót) a munkával (írni meg mindig is fogok, ha a fene fenét eszik is), meg menedzselni az életem egyéb területeit is. Most pedig menjetek, bulizzatok egy hatalmasat (akár társaságban, akár egy jó könyvvel, akár családdal vagy egy remek videojátékkal) (minden teli van starter pokémonokkal, csak mondom), találkozunk 2017-ben!

Ötlettől a kiadóig, avagy miből lesz a kézirat

A tavasszal adtam hírt arról, hogy egy új kéziraton dolgozom Napsötét (munka?)címmel. Nem telt bele két hónap, hogy jelezzem, a végére értem, mostanában pedig ismét olyasmikről posztolok, hogy csinálom, haladok – de mivel, ha elvileg egyszer már befejeztem? Gyors bekukkantó a kulisszák mögé, avagy hogyan lesz az ötletből kézirat, a kéziratból pedig regény a házam táján. 🙂

Így a harmadik (remélem) regényemnél talán már elmondhatom, hogy van egy kialakult munkamódszerem. A továbbiakban A démon és a papnővel, a Karvalyszárnyonnal és a Napsötéttel is példálózni fogok, mert jó néhány hasonló momentum akad a keletkezésük körülményeiben.

Talán a legszembetűnőbb, hogy amikor belevágtam, egyik regény esetében sem tudtam, mi sül majd ki belőle a végén. Volt egy alapom:

  • a dépé esetében Mortua és (egy akkoriban még sokkal agresszívebb) Valian karaktere, illetve néhány párbeszédfoszlány kettejük között, amelyekből a végleges regényben azt hiszem, konkrétan nulla darab szerepel, és amelyek nagyrészt a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark játékban Valen Shadowbreath karakterével folytatható beszélgetésekből gyökereztek;
  • karvalyéknál egy „mi lenne, ha” szituáció – dobjunk be egy nemeslányt egy csapat marcona, de az átlagnál azért fegyelmezettebb zsoldos közé, és nézzük, mit kezd magával/mit kezdenek vele;
  • a Napsötétnél pedig egy véletlenül a szemem elé kerülő kép indította el a gondolataimat, ebből nőtt ki Vrudla karaktere, szerelme és párkapcsolati dinamikája Agrodéval, illetve a kettős kérdés, hogy vajon hogyan néz ki a világ, ha a gonoszt nem sikerül megállítani, illetve hogyan működik, egyáltalán működhet-e hosszútávon egy szerelmi kapcsolat gonoszéknál.

Vrudla
Vrudla – Rusvai Móni alkotása

Mortuáék esetében ezeket a meglévő foszlányokat igyekeztem egybefüggő szöveggé kapcsolni, míg Calináékat és Vrudláékat teljesen nulláról kezdtem. A Karvalyszárnyon nyitómondata („A csatamágus az éj közepén robbantotta be a várfalat.”) már a legelső verzióban is így hangzott, a Napsötété a komplett nyitójelenettel együtt landolt a kukában, amikor már jobban láttam, mit is akarok kezdeni ezzel a történettel (de sebaj, azóta van új, szebb és jobb, facebookon már posztoltam is). Persze ez nem jelent teljes vakrepülést. Általában azt mondhatom, van egy elképzelésem az irányról, amerre tartok, adott esetben a végkifejletről is (ami Mortuáéknál végül teljesen más lett, Calináéknál nagyjából a regény harmadánál vált világossá, Agrodé és Vrudla pedig igen korán kikérte magának az eredeti terveimet), de hosszútávra inkább nagy vonalakban gondolkodom. Lefordítva ez annyit tesz, hogy az aktuális jelenet, amit írok, teljes részletességgel él bennem, az elkövetkező néhány kisebb-nagyobb kérdőjelekkel, de szintén megvan (szoktam vezetni egy külön jegyzetelős dokumentumot, ami folyamatosan módosul), és ahogy távolodunk, úgy egyre inkább csak a főbb pontok, körvonalak látszanak – így adott esetben rugalmasan tudok változtatni, másfelé fordulni, nem ragaszkodom görcsösen egy olyan végkifejlethez, amihez esetleg nem vezet út. (Érdekességképp: a félkész Snaukaszív kéziratban eredendően Senkiföldi Tryster csak egy random név lett volna, különösebb szerep nélkül, ehhez képest a regény egyik kulcsfigurájává nőtte ki magát. Nagyon sok ponton borult miatta az eredeti tervem, de üsse kő, Tryster jó arc, jobbá fogja tenni a regényt.) Aztán ahogy haladok, úgy tisztulnak, tisztázódnak fokozatosan a dolgok, míg végül kiteszem a pontot az utolsó mondat végén – de ekkor még nem a kézirattal vagyok készen, hanem csak annak az első, még sok alakítást igénylő változatával. (Az angol szakirodalom ezt nevezi first draftnak.)

A first draftra pedig rá kell pihenni. Nem elsősorban azért, mert egy regény megírása mégiscsak nagy meló, hanem leginkább mert nem árt eltávolodni a kézirattól ahhoz, hogy egy-másfél-két hónappal később (amennyit az aktuális szöveg igényel: a Karvalyszárnyonnál ez megvolt fél év is, a Napsötét beérte hat héttel) az ember észrevegye benne a hibákat, vagy legalább nagyrészüket. És ezen a ponton hibák alatt még nem a szóismétléseket, nyelvhelyességet, igeidő-egyeztetést vagy hasonlókat kell érteni, hanem az alapvető változtatnivalókat – ha a szereplő valahol nem úgy viselkedik, ahogy az egyéniségéből következne, ha kihagytam egy fontos infómorzsát, ha félresiklanak a motivációk, ha egész egyszerűen menet közben tűnt fel egy olyan átívelő motívum, amit be kell dolgozni az elejébe is visszamenőleg – ezer és ezer ilyen akadhat. Hogy mást ne mondjak, a Karvalyszárnyonban például Shastorból hosszan egyáltalán nem terveztem nézőpontkaraktert csinálni, később úgy gondoltam, csak kiegészítő jelleggel fűzök be egy-egy jelenetet az ő szemszögéből, aztán a végére kiderült, hogy sokkal jobban működik a regény, ha egyszer az ő, egyszer pedig Calina fejéből kukucskálunk kifelé. Kisebb horderejű példa A démon és a papnőből Sharduk, akiről leírtam, hogy „De hát béna a lába!”, majd vagy húsz oldallal később rájöttem, hogy ez így nem egészen stimmel egy olyan világban, ahol a szellemek a legkisebb náthát is rutinból meggyógyítják. Az, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet nyomorék egy pap, végül is azt hiszem, elég jól sült el, de elsőre bizony csúf logikai bukfenc volt. Az is előfordul, hogy bizonyos jelenetek utólag feleslegesnek bizonyulnak, másokról pedig csak átolvasáskor látszik, hogy nem ártott volna jobban kifejteni – ez volt a helyzet Vrudla és a szivárvány esetében is, már most látszik, hogy vétek lett volna kihagyni az adott részt, amiről a first draftban csak itt-ott esik néhány szavas említés (de azóta már megírtam).

kép
Ilyen érzés a first draftot írni – és szerkeszteni. (Egyébként tényleg.)

Több szem többet lát – régi közhely, de nagyon igaz. Sokan tudjátok, hogy magát a publikálást én még amatőr oldalakon kezdtem, és bizony sok nyűgre nyitották rá a szememet az olvasói visszajelzések. A tesztolvasás így kiemelt szerepet kap a kézirataim esetében. A Napsötét első verziójáról is megérkeztek már a benyomások, és bizony volt köztük olyan is, ami alapvető, koncepciószintű kérdéseket vetett fel. Bízom benne, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat – mindenesetre átírás után újabb tesztolvasói kör következik majd, részben olyanok bevonásával, akik látták a first draftot is, részint teljesen szűz szemű, friss olvasókéval. Egyik csapatnak sem tudok elég hálás lenni, ahogyan azoknak sem, akik a Karvalyszárnyon first draftjának olvasása közben vetették fel, hogy „Te, ugye vágod, hogy Arinka Mary Sue*?”, vagy jelezték, hogy Calinára bőven ráférne több egyéniség és aktivitás, mert aktuálisan egy kézbesítendő csomag határozottságát és cselekvőkészségét mutatja (a problémákat második körben orvosoltam, de nem állítom, hogy nem izzadtam vért vele itt-ott). (Miért a női szereplőimmel gyűlik meg mindig a bajom, miééééééééért?)

A Napsötét esetében most járok az átírásnak nagyjából felénél – picivel előtte, de most következik majd néhány olyan jelenet, amit nem nagyon kell bolygatni, szóval a kettes csapat lassan felkészül. 🙂 Ha ők nem találnak ordító hibákat, akkor jöhet a stilisztikai és egyéb apróságok eldolgozása, majd a nagy levegővétel és a kézirat kiadóba küldése – ha viszont szükség lesz további javításokra, akkor a harmadik kör (third draft) következik. Nem igazán szoktak határidők, ideális megjelenési dátumok lebegni a szemem előtt: számomra mindig az a prioritás, hogy amit kiadok a kezemből, a tőlem telhető legjobb legyen – már azelőtt is, hogy szerkesztőkézre kerülne. Egy biztos: továbbra is igyekszem hírt adni nektek arról, aktuálisan épp hogy állunk, aztán pedig reményeim szerint majd arról is, hol tartanak mindezek a folyamatok a Snaukaszív esetében. 😉

* http://boncnok.blogspot.hu/2014/03/a-mary-sue-karakter.html

Név, borító, fülszöveg… JÖN!!!

Pörgős volt az utóbbi egy hét – végre igazán beindultak a dolgok. Módosítottunk egy picit az írói álnevemen a nickemhez képest, egy régi, kedves ötletből (és ha visszaemlékeztek az ókoros bejegyzésemre, egész stílszerűen) Westa lettem Westuból. Megkaptam a végleges borítómat, és most már a fülszöveg, az oldalszám és néhány egyéb dolog is eldőlt – nézzétek csak, a dépé fent van a kiadó honlapján, az előrendelhető regények között! Magát a borítóképet ide is betűzöm, hogy ne kelljen kattintani érte, de azért érdemes. 🙂 Hihetetlen érzés, még mindig megborzongat, ha meglátom! Így ölt testet két Aranymosás minden izgalma és lelki-érzelmi hullámvölgye:

dpbor

Ó, és el ne feledjem: időközben leadtam karvalyékat is a kiadóba. Dübörög a Snaukaszív, kezdünk szépen összecsiszolódni Halwenával. 🙂

Eredményhirdetés

Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor az ember nem ír hosszas bevezetőt, mert úgyis  mindenki átlapozza, és legörget a győztesekhez. Annyit azért mindenképp elmondanék, hogy száznegyven borítóterv kiválogatása nemcsak számszerűen, de érzelmileg is hatalmas feladat. Olyan tervek is kimaradtak a fináléból, amelyekért őszintén vérzik a szívem, és csupa olyan került be, amelyeknél valamilyen módon azt éreztem, hűen tükrözik a regény vagy a szereplők egyik-másik aspektusát. A végén már csak az eszem és a szívem mondott ellent egymásnak – de úgy döntöttem, mindkettejükre hallgatok.

Hét tervet küldök el végül Katona Ildikó kiadóvezetőnek, és bízom benne, hogy megtalálja közöttük a végleges borítót. A kiválasztottak:

– Kapási Fanni Morammort ábrázoló terve,

Kapási Fanni - 47

– Kocsondi Nelli borítóterve, amely remekül visszaadja a Shreior liget hangulatát,

Kocsondi Nelli - 123

– Lovász Balázs romvárosa,

Lovász Balázs - 125

– Fabók Boglárka roppant hangulatos, gyertyás borítója a szárnyas koronával,

Fabók Boglárka - 39

– illetve Kim H Angel ütős kontrasztú terve.

Kim H Angel - 43

Így maradt két terv a végére, amelyek közül hosszan és eredménytelenül igyekeztem választani. Végül arra jutottam, hogy mindketten megérdemlik a könyvjutalmat: a számomra legkedvesebb éppen úgy, mint amelyiket leginkább el tudom képzelni végső győztesnek.

– Ilyetén mód különdíjasként szeretném dedikált példánnyal honorálni Kapás Melitta szívmelengető borítófestményét…

Kapás Melitta - 119

– …és végezetül a győztes, ami szintén kiérdemelte a dedikált regényt: Té Marianna moziplakátokat idéző remekműve.

Té Marianna - 44

Gratulálok a győzteseknek!

Végezetül nem marad más hátra, mint hogy mindenkinek megköszönjem a részvételt. Minden egyes borítóterv örömöt okozott így vagy úgy, remélem, ti is jól szórakoztatok a tervezés folyamán, és velem együtt nagy izgalommal várjátok a kiadóban megszülető végleges döntést – no és persze magát a regényt is.

TAI-ról elöljáróban, szpojlermentesen

Bár még jó másfél hét hátravan a TAI lezárultáig, és ezen felül is beletelik egy bizonyos időbe, hogy az általam írt (íródó) történet is felkerüljön, nem tudom megállni, hogy ne meséljek róla egy keveset – persze úgy, hogy azzal ne áruljam el, melyik kérést teljesítem. Pontosabban mely kéréseket – a hármasból, amit kiválasztottam, ugyanis kettőt is sikerül belefonnom.

Nem fogok különösebb meglepetéssel szolgálni: a környezet ezúttal is hősfantasy, a terjedelem pedig… hát, alighanem az idei TAI leghosszabb, de mindenképpen az egyik leghosszabb történetével fogok előállni. A világ, a karakterek, minden vadonatúj, de máris nagyon szeretem őket, és nem tartom kizártnak, hogy később is foglalkozni fogok velük.

Mivel komolyabb mennyiségű szöveggel dolgozom – minden nap írok hozzá, amennyit tudok -, nagy örömömre az adminok beleegyeztek, hogy a szokott módon, fejezetenként töltsem majd fel az Imagine-re, szóval nyugodtan lehet arra készülni, amit dépénél és karvalyéknál megszoktatok: hogy néhány naponta frissül a sztori egy-egy darabkával. Persze, ezúttal ne regényterjedelemre számítsatok, de kurta novellánál mindenképpen lényegesen több lesz.

Szpojlerek helyett pedig megmutatok nektek a főszereplők közül kettőt; igaz, ezúttal nem valamelyik kedves művészbarátom rajzolta őket, csak én kontárkodtam random dollmakerrel. Parancsoljatok, egy hölgyemény és egy úriember, akikkel rövidesen írott szóban is találkozhattok, és akik máris közel kerültek hozzám:

taihoz

Update: A képen természetesen Ruwain és Szenza. 🙂

Visszapislogó

Megint elszaladt egy év, és tényleg úgy is érzem, hogy repült… Méghozzá Karvalyszárnyon, de erre majd mindjárt rátérek. 🙂 Ha már tavaly írtam évösszegzést így mindennek a végére, csinálok egyet most is, bár ez azt hiszem, rövidebb lesz.

Hárompólusú év volt, azt hiszem, mert idén sajnos az írósuliból az én csoportomnak (ahogy egymás közt hívjuk, az első fészekaljnak) nem jutott – de jövő héttől elvileg toljuk a párbeszéd kurzust. Remélem, lesz olyan jó, mint a leírás volt, bár a léc roppant magas. A pólusok pedig, amikre az évem épült: karvalyék, az Aranymosás – és persze mindenekelőtt az a pöttöm pici lány, aki háromhetesen lépte át a 2013-as év küszöbét, és lám, most már egyéves nagy nőként fog áttrappolni 2014-be, felszerelkezve a világ legjobb apjával és bátyjával (akik nem mellesleg a világ legjobb férje és fia címet is bitorolják). Persze, az év második felét elvitték a betegségek, reméljük, jövőre elkerülnek. Most is kehes itthon mindenki. De maradjunk csak az írós témáknál. 🙂

Karvalyékról tudjátok a lényeget: hogy dépét kipihenő szájdprojektnek indultak, mégis rendes nagyregénnyé nőtték ki magukat.  Hogy a szívemhez nőttek, a markukba zártak, nem eresztenek azóta sem – főleg ugye zord-mogorva, makacs kapitányom. Tudjátok, hogy jön a folytatás, a Snaukaszív, bár összcsaládi betegségeink miatt nem haladtam úgy vele, ahogyan szerettem volna, de sebaj, mindjárt belevetem magam január örömére. És páran talán arra is emlékeztek, hogy tervben van a harmadik rész a pikáns páros, Arinka és Vare narrációjával. (Calina, szegény, kimaradt az interjúalanyok közül – készül, csak nem értem a végére -, de cserébe jól összeátkoztam Shastorral – amit végül annyira egyikük sem bánt. :P)

Az Aranymosásról megint nem kell sokat mondanom. Velem rágtátok újra a javított kéziratot, velem izgultatok az első, pozitív és főleg a második, e-bookra ajánló lektori idején, meg persze az aztán következő hosszú csendben is, amíg a döntésre vártunk. Itt voltatok, amikor kiderült, hogy országos terjesztés meg rendes, nagy példányszám lesz belőle, vagyis valóra vált a merész álom: kiadott szerző leszek, az amatőr helyett a kezdő ligába avanzsálva. Köszönöm mindenkinek, akinek így vagy úgy része volt benne, nagyon izgatottan várom a szerkesztést, a borítótervezést – és hajaj, még egy rendes írói névre is szükségem lesz, bár az fix, hogy Kae maradok, csak legyen hozzá egy rendes vezetéknév is. 😀

Volt aztán egy belekapásom a NaNoWriMóba is – koncepcióváltásnak köszönhetően ebben nem jutottam addig, amíg szerettem volna, de így is összebarátkoztam egy leendő új főhőssel, Nuaráddal, aki az Esszurán Birodalom fiatal uralkodója, és a történet kezdetén veszíti el legendás szerencséjét, ami fogantatásától kísérte. Régi betegségem köszöntött be: kisregényt akartam írni róla, de rájöttem, hogy ő meg a köré épült világ is inkább normál terjedelmet szeretne, szóval jelen formájában inkább félbehagytam. Idővel többet is mesélek majd róla meg a lányról, aki a megszólalásig hasonlít Nuarád menyasszonyára, illetve harmadik társukról, aki sokban emlékeztet majd a koronás Démorenre. (És ha már Moren, a Korona sorsa még függőben, de mivel nem tudok Dyrée nélkül élni, egyszer úgyis megírom. :D)

És bár az írósuli 2014-re csúszott, azért nem maradtam tanulnivaló nélkül. Az év egyik legnagyobb élménye volt a Future of Storytelling MOOC, olvasmányaim közül pedig Ansen Dibell Plotja, amelyből rengeteget tanultam a dramaturgiáról (köztünk szólva, rám is fért). Néhány honlapon is remek dolgokat találtam: a megújult boncnokon, a tvtropes.org-on, egyik-másik világteremtéssel foglalkozó angol szájton és a barátok-írótársak blogjain, amelyeket még mindig megtaláltok a legördülő menüben (tipp: bal oldalt fent a három vízszintes csíkra kell nyomni, és rendesen görgetni lefelé – de elvileg az is működik, ha simán kattintotok a bal oldali narancssárga sávra). Továbbra is hiszek abban, hogy az írásnak csak folyamatos fejlődés mellett van értelme, szóval hajrá, tanuljatok, képezzétek magatokat, tele a net anyagokkal – mellette pedig bétáztassatok, bétázzatok, olvassátok egymást is, mert ez az út visz felfelé.

Köszönettel megint számtalan embernek tartozom. Jimnek és a többieknek (tudjátok, kik vagytok <3), akik iszonyú sok észrevétellel és tanáccsal segítettétek karvalyékat, az SFmag stábjának, akik idén is tanácsaikkal halmoztak el bennünket a III. fantasztikus kéziratok éjszakáján, mindazoknak, akik ismerve vagy ismeretlenül végigdrukkolták értem-értünk az Aranymosást, és persze mindenkinek, aki most ezt a bejegyzést olvassa. Kívánok mindannyiótoknak írásban-olvasásban gazdag, nagyon szép 2014-et! Odaát találkozunk!

Cosplay!!!

Ilyen meglepetésben sem volt még részem! Kedves olvasóm, Danila gondolt egyet, és a MondoCon idejére Lohandra bőrébe bújt! A képet elnézve meg kell állapítanom: bolond ez a Zurvan, hogy nem ezt a leányt választotta. 🙂

05

 

A többi képet megtaláljátok Danila blogjában.

Jó hír továbbá, hogy már ténylegesen íródik a folytatás is, hamarosan bemutatkozik Lahir és egy leendő (remélem) kedvenc, Halwena.