Snaukáék háza táján

Ma van egy éve annak, hogy befejeztem a Snaukaszívet. Legalábbis (ahogy hívni szoktuk) a first draftot, azaz az első verziót, ami ilyenkor még rengeteg javítást igényel.

Aki figyeli a posztjaimat facebookon (vagy akár itt), tudja, hogy azóta megírtam egy másik, igen hosszú regényt is, majd azt is letettem pihenni, és újra elővettem Zurvanékat, hogy formába hozzam őket.

Mi a helyzet aktuálisan?

ss
Napra pontosan egy évvel ezelőtt

A Snaukaszív első draftja ezer sebből vérzett. Nem arról volt szó, hogy itt-ott ki kell húzni egy szóismétlést (first draftnál sosem ilyen egyszerű a helyzet), hanem lényegesen több átírást, átdolgozást igénylő problémákról. Összeraktam egy kéziratot, amiben egyik romantikus szál se működött, a sztori felénél jöttem rá, hogy nem is az felelős Bartillia ostromáért, akiről évekig hittem, és egy bizonyos régi szereplőt rohadtul nem kellett volna megölnöm a kötet harmadánál. Még többet szenvedtem azon, hogy bárhonnan is nézem, ennek a történetnek sok szempontból Svarioni Yondican a főszereplője, márpedig nem akartam, hogy ő legyen. Halwena mint hősnő nem állt össze, a háttérvilág még kevésbé, és egyre csak gyűltek a jegyzetek, hogy “ezt majd máshogy kell csinálni”, “ja, meg ezt és emezt is”. Nem túlzás, hogy menekültem abba a másik regénybe, amiről egyébként menet közben is éreztem, hogy nagyságrendekkel jobban sikerül, még ha bizonyos részeivel annak is meg kellett küzdenem.

Sokáig írtam Rosenique-ék történetét, de kellett az a szünet a Snaukaszívnek. Kellett, hogy eltávolodjak, és objektíven lássam a hibáit – és még inkább kellett, hogy érzelmileg is kipihenjem őket. Sokáig rájuk se tudtam nézni, és a Karvalyszárnyont is úgy vettem kézbe, hogy újraolvassam a javításokhoz, mint akinek a fogát húzzák.

Aztán egy tavaszi napon belém vágott, micsoda iszonyatos (ugyanakkor sajnos nem egyedülálló) terhet cipel a kedvenc snaukaszívbeli karakterem, és micsoda írói felelősség az, ha én erről tabuk nélkül, ténylegesen írni akarok. A látszat kedvéért szidtam magam miatta egy kicsit, de ez volt az a pont, ahol visszatért a lelkesedésem. Akkor már vártam, hogy megint fejest ugorjak a kígyóverembe.

Fejest ugrottam, csak hogy rájöjjek, a helyzet még sokkal rosszabb, mint amilyenre emlékeztem. Csakhogy most már ez sem tudott eltántorítani.

kép
Ilyen érzés megírni, illetve átdolgozni a first draftot. Tényleg ilyen.

Újraolvastam a kéziratot, átpörgettem a(z akkor épp negyven oldalra rúgó) jegyzeteimet, koncepciókat dobtam a kukába, eldöntendő kérdéseket vettem elő újra. Próbajeleneteket írtam a románchoz, kivágtam az egyik szemszögkaraktert, átütemeztem bizonyos eseményeket, és végre sikerült logikusan levezetnem, ki bujtotta fel a Bartilliát lerohanó zsoldoscsapatokat. Helyszíneket dolgoztam ki, településeket neveztem át, rávettem Yondicant, hogy végre megnyíljon előttem, és megértettem, hogyan jár be ellentétes utat a történet során Zurvan és Halwena.

A munka messze nincs kész, de most megint olyan szakaszba értem, ahol a meghozott döntéseknek érniük és ülepedniük kell, hogy azután teljes biztossággal tudjak rájuk építeni. Ezt az időt megint a másik kéziratommal fogom tölteni. Ott jóval kevesebb a javítanivaló – nekiugrom, legyűröm, kiküldöm a tesztolvasó csapatnak, majd ha leokézzák, a kiadónak is. De aztán ismét visszatérek Zurvanékhoz, hogy abba a végső formába öntsem a történetüket, amibe érdemlik. Tudom, hogy már így is hosszúra nyúlt a várakozás – én is jobban szeretném, ha rég ott figyelnének a könyvespolcon, mindannyiunk megelégedésére. Azt mindenképp megígérem, hogy ezután is tájékoztatlak benneteket a fejleményekről, és ki tudja, talán még egy igen kellemes meglepetésem is lesz számotokra kárpótlásul, amiért ennyit kell várnotok. 🙂

Work, work, work – 2018 röviden

Majdnem két egész könyvet írtam tavaly. Vagy egyet se, attól függően, honnan nézzük. Egy biztos: munkával teli, kimerítő év volt, és ezt a legkevésbé sem panasznak szánom.

Még 2017 őszén vágtam bele abba, amiért már régóta – és joggal – ütöttétek a fejemet: a Karvalyszárnyon folytatásába. Az év első fele el is ment rá, hogy befejezzem, és csak részben azért, mert hosszú lett. Nem vagyok elégedett a végeredménnyel: alaposan át fogom dolgozni, mielőtt a kiadóba, onnan pedig elétek kerülhetne. Tudom, hogy várjátok, szóval igyekszem, de szeretném a lehető legjobb munkát letenni az asztalra. Sietek vele, ahogy csak tudok.

Halwena
Snaukaszív – Kocsondi Nelli munkája

A Snaukaszívvel párhuzamosan bejártam a KRE Tolkien-kurzusára is, amit meleg szívvel ajánlok. Minden előadást végigjegyzeteltem, leginkább persze nem az anyagot írtam le, hanem mindazt, ami eszembe jutott róla a saját történeteimhez. Egy teli füzettel és két történetötlettel lettem gazdagabb, amelyek a Snaukaszív befejezésével egyre jobban foglalkoztattak.

cap
Tolkien-kurzus, hadi felszerelés 🙂

Sokszor elmondtam már, hogy ha elkészülök egy kézirattal, mindig beteszem a fiókba pihenni, és csak néhány hónap múlva veszem elő, hogy átnézzem és alaposan átdolgozzam. A köztes időt általában hülyeségekre cseszem el – de most elhatároztam, hogy nem lesz ilyen. Három nappal azután, hogy kitettem a felkiáltójelet az utolsó mondat végén, már írtam az új regényt. Rosenique St. Aidee és a többi isteni kiválasztott története régóta izgatja a fantáziámat, és engem is meglepett, milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Oldalakra vagyok a befejezéstől, köszönhetően nem kis részben a novemberi hajrának. A kézirat jobb híján egyelőre a Főmarsall kisasszony címet viseli, de gyanítom, hogy lesz ez még így se.

rose_végleges
Főmarsall kisasszony – Füle Viktória munkája

Mindemellett igyekeztem aktivizálni magam a facebookon. Ezt idén sem szándékozom másként csinálni – sőt, szeretném más platformokra is kiterjeszteni a dolgot. Egyebek mellett a blogot is jó lenne rendszeresebben frissíteni. Tavaly alig néhány bejegyzést írtam – beszámoltam az éves Tolkien-napról, összeszedtem tíz romantikával kapcsolatos érdekességet a regényeimből, kerestünk együtt nevet egy leendő új szereplőnek (még nincs neki), és kétszer is szóba került a Snaukaszív –, idén többet szeretnék. Aztán majd meglátjuk, végül mire lesz kapacitásom. Ha érdekel benneteket valamilyen téma, mindenesetre szóljatok, és felveszem a listára.

Végül – szeretnék jó pap lenni (tudjátok, az a fajta, aki holtig tanul, aztán mégis hülyén hal meg). Sorakozik egy-két írástechnikai könyv a listámon, na meg néhány kísérleti regényötlet, amivel jó lenne foglalkozni. De a prioritás a fent említett két kézirat gatyába rázása. Őszintén örülnék, ha még az idén kézbe vehetnénk mindkettőt. Ami rajtam áll, meg is fogom tenni ezért.

Tíz érdekesség a Snaukaszívről

Bár azóta már újabb regényen dolgozom (és facebookon szorgalmasan kérdezgetem is, hogy szerintetek ez vagy az a név milyen egyéniséget takarhat a szereplők közül), azért a Snaukaszív is ott van a gondolataim között. Tegnap is belelapoztam egy kicsit, akkor jutott eszembe, hogy megosztok veletek néhány izgalmas apróságot, ami azért mégsem lövi le a regény sztoriját. Lássuk!

  1. A történet központi témája a változás. A főbb szereplők mindegyikének alapvető változás áll be az életében, ami után nem tudják, vagy nem akarják úgy folytatni, ahogyan addig éltek. Leginkább azt nézhetjük végig, ki hogyan indul új útra, és ott mi vár rá.

  1. A Karvalyszárnyon két részből állt (Bartillia után, Graingem alatt). A Snaukaszív háromra oszlik el, ezek cím szerint: A tűeső, Fiak és leányok, illetve A báró és a királyné.

  1. Mint a fentiekből is látszik: Míg az előző kötetben Fatökű Talagart, Angarossa királyát ismertük meg, most Riil uralkodójának feleségéhez, Varqirához lesz szerencsénk. A hölgy nem csak első blikkre áll igen távol attól, ahogyan egy királynét elképzelnénk. Ádáz Varqiraként is szokták emlegetni – persze ez semmiség ahhoz képest, hogy egy bizonyos bárónak pedig Asszonygyilkos Yondican a beceneve.
Yondican
Fiatalkori kép őbáróságáról – Lex H. Caulfield alkotása
  1. Shastor és Arinka, no meg a legtöbb Karvaly története lezárult az első kötet lapjain. A csapatból (Calinát nem számítva) Zurvan és Reynir sorsát követjük tovább, rajtuk kívül pedig Vare és Halwena kap szerepet az előző szereplőgárdából. Aggodalomra viszont semmi ok, Riil is bővelkedik érdekes figurákban, akiket a történet végére jól meg lehet szeretni (vagy netán el lehet siratni).

B+
Vare, Calina és Zurvan – Isobel illusztrációja a Karvalyszárnyonhoz
  1. Ha már Reynir: felcserünk ezúttal hazai terepre téved, de ennek nem mindig örül, őneki pedig mondhatjuk, hogy sehol sem örülnek. Viselt dolgai rendre utolérik, legyen szó akár arról, ahogyan a saját családjával bánt, akár arról, ahogyan másokéval.

  1. Senkiföldi Tryster, a riili pusztaság önjelölt haramiabárója az egyik olyan ember, akinek jobban járna, ha sosem kerülne a szeme elé. Annak ellenére, hogy két (már meghalt) feleségétől hét gyereke született, akik közül öt él, virul és szerepel a regényben, Tryster egyáltalán nem az a kedélyes családapa, aki kellemesebb körülmények esetén lehetne.

Tryster
Senkiföldi Tryster – Kéri Dorina Beáta portréja
  1. Riil nemesei között egy egészen speciális formája dívik a magázódásnak: férfi tegez férfit, nő tegez nőt, férfiak és nők viszont önözik egymást, akkor is, ha egész közeli rokonok.

– Nem volt se több, se más célom, mint hogy méltóságoddal találkozzam, báró – jelentette ki végül a lány. – Hogy feltegyem önnek ezt az egyetlen kérdést, és hogy emlékeztessem rá: még ha a jegyességünk véget is ért, az ellenségünk közös. Ott, ahonnan én jövök, ez többnyire elég egy szövetséghez.
– Ott, ahonnan ön jön, és ahol a szövetséget zsoldosok mérik kialkudott sarcban, elhiszem, hogy elég. – Yondican hangja nem enyhült, fanyar volt és rendreutasító. – Az ellenségem az enyém, grófnő, és az, hogy önök sajnálatos módon az útjába kerültek, még nem tesz bennünket szövetségesekké.

  1. Nem a snauka az egyetlen állat, ami felbukkan a riili Senkiföldjén, bár persze belőlük sem lesz hiány. Találkozunk viszont még rájuk vadászó kígyászölyvvel és jó néhány zsiványmadárral is – utóbbiaknak is egy létező állat, a kea volt az alapja.

  1. Természetesen a rengeteg kígyó jelenléte speciális fegyverek felbukkanásához is vezet, de Calina íjának és Zurvan késeinek is bőségesen jut majd szerep.

  1. Végül talán a legizgalmasabb, de mindenképp legbulvárosabb érdekesség: A Snaukaszív lapjain nem kevesebb, mint négy különböző házassági ajánlatra kerül sor. Szándékosan nem a lánykérés szót használom – hiszek a nemek egyenlőségében, így olyan is történik, amikor a hölgy kéri meg a férfi kezét. Azt nem árulom el, hány igen és hány nem hangzik el válasz gyanánt; lesz ilyen is, meg olyan is, de hogy milyen arányban, az maradjon meglepetés.

 

A gép forog. Ethiro pihen

Egy egész napi (sőt, most már jó néhány heti) feszített munka után tegnap kitettem a pontot felkiáltójelet a Snaukaszív utolsó mondatának végén.

Hogyan tovább?

Sokszor és sokat beszéltem már a munkamódszereimről. Azért veszem elő újra a témát, hogy ne legyenek félreértések.

Kész van-e a Snaukaszív? Igen. És nem.

Kész van abban az értelemben, hogy végigírtam. Befejeztem. Van egy kétszázötvennyolc A/4-es oldal (százhuszonkétezer-négyszáznyolcvannyolc szó, nyolcszázötvenezer-négyszáznyolcvankilenc leütés) hosszúságú kéziratom, aminek van eleje, közepe meg vége. Nem volt kis munka, elhihetitek.

ss

Nincs kész abban az értelemben, hogy ez a szöveg még messze nincs olyan állapotban, amilyenben le akarom adni a kiadónak. Nyers. Darabos. Vagy hatvan oldallal hosszabb, mint amilyennek eredetileg szántam, vagy negyvennel annál is, amilyennek érzésem szerint lennie kéne. Az első harmadáig azt hittem, elég, ha két szereplő szemüvegén át mutatom be az eseményeket, ahogyan a Karvalyszárnyonban is tettem. Ott kiderült, hogy nem, mindenképp kell egy harmadik is, szóval elkezdtem belefűzni – annak tudatában, hogy ezt visszamenőleg is meg kell majd csinálnom a már megírt részeken. Nos, a végére világossá vált, hogy egy negyedikre is szükségem van. (Szerencsére őt könnyű lesz bedolgozni.) És ami az egészben a legszebb: amikor elkezdtem írni, meggyőződésem volt, hogy tudom, ki állt Bartillia ostroma mögött, és miért. Nem ő volt, de mire erre én rájöttem, már megírtam a fele szöveget úgy, mintha ő lett volna.

Ezt és még millió kisebb-nagyobb dolgot mind ki kell javítani – és ez még nem a szerkesztő feladata, hanem az enyém. Szeretem megtisztelni azzal a kiadómat, a szerkesztőmet, a regényemet, önmagamat és igen, elsősorban benneteket, hogy a tőlem telhető legjobb munkát adom le: ettől lesz több a végeredmény, mint amire magamtól képes lennék.

 

Az első fázis ilyenkor mindig a pihentetés. Túl közel van hozzám a történet, a szereplők, a fejemben élő elképzelések arról, minek kellene a papíron szerepelnie: nem látom tisztán, mi az, ami valóban ott szerepel. Vannak döntések, amiket érlelnem kell. Karakterkapcsolatok, amiknek ki kell forrniuk. Ez csupa olyan dolog, aminek csak rosszat tesz, ha sürgetem.

Ezen a nyáron tehát már biztosan nem veszem elő a Snaukaszívet. Hagyom, hogy leülepedjen. Aztán újraolvasom, teliszurkálom a meglátásaimmal, és nekilátok az elejéről. Vágok, bővítek, cserélek, javítok. Ezután kerül el tesztolvasókhoz, akik külső szemmel tudják nézni, és akiknek a véleményében már megtanultam megbízni. Az általuk javasolt módosítások általában már gyorsan megvannak (bár a Karvalyszárnyon javítása során megesett, hogy öt különböző verzióban készült el egy adott jelenet, mire tényleg az lett belőle, amit szerettünk volna). Az így elkészült, véglegesnek szánt szöveg kimegy egy kisebb kontrollcsoportnak. Csak ezután adom le a regényt a kiadónak.

szerju
Ez a sors vár a Snaukaszívre is

Igen, ez egy hosszú folyamat. Úgy főleg, hogy főállás és család mellett csinálom, és a tesztolvasóim sem órabérben segítenek nekem. De ez az, ami már az első három regényemnél is bevált, és ez az, amin keresztül egy érettebb, kiforrottabb regényt tudtok végül a polcra tenni. Nagyon-nagyon kicsi esélyt adok neki, hogy ebből az idén még kézzelfogható könyv legyen – reálisan nézve nem számolok vele, épp amiatt, amit fentebb oly hosszasan fejtegetek. Ha mégis úgy alakulna, ígérem, ti tudjátok meg először.

És hogy mit tervezek addig?

Régi, visszatérő szívfájdalmam, hogy az első és második „draft” közötti időt tipikusan el szoktam vesztegetni. A Napsötét szereplőit például annyira nem tudtam elengedni, hogy nekiálltam velük alternatív jeleneteket írni, többségükben a mi világunkba helyezve (színészhallgató Vrudlával, milliárdos Agrodéval és drogfüggőségből kigyógyult, krav magát oktató Szelihével) – ezekből is van egy jó regénynyi, de természetesen sosem fognak napvilágot látni. Most szándékomban áll egy következő, kiadásra szánt/szánható történetnek szentelni azt az időt, amit Calináék a fiókban töltenek.

Mysterious-Book1
Új “versenyző” a rajtvonalnál. (Kép: Google)

Négy sztoriötlet versengett a megtiszteltetésért, mostanra már letisztult, melyik lesz az, amibe a jövő héten belevágok. Nem tervezem hosszúnak, Snaukáék nem fognak csúszni miatta. Emellett pedig felveszem a fonalát egy csomó olyan tevékenységnek, amik észrevétlenül kikoptak az elmúlt hetekből. Kirándulni fogok. Elviszem a gyerekeimet a Margitszigetre. Olvasok, játszom, filmet nézek. Végre megpucolom az ablakot és kisikálom a fürdőkádat, és néha megengedem magamnak, hogy elszúrjak egy órát felesleges dolgokkal. És természetesen az új történetről is egyre többet mesélek majd – facebookon már elkezdtem csepegtetni vele kapcsolatban bizonyos dolgokat.

És aztán a megfelelő időben jön majd a Snaukaszív. Hisz tudjátok: ennek az évnek ez a legfőbb projektje.

 

Tizenhét

Ha az ember teli van író ismerősökkel, évváltáskor óhatatlanul is lépten-nyomon értékelő blogposztokba, netán újévi fogadalmakba fut. Sok éve készítek én is hasonlót: jó megállni, visszanézni, főleg, ha történik is valami az ember háza táján.

Ezúttal viszont azt vettem észre, hogy az ismerősök közül egyre többen mentegetőznek valamiért – leginkább azért, mert nem vagy nem olyan gyorsan készültek el az új kéziratukkal, mint szerettek volna. És az igazság az, hogy én is eleget ostoroztam magam azért, mert 2017-ben úgymond „nincs mit felmutatnom” – értve ezalatt, hogy nem fejeztem be új kéziratot, hiszen azért mégiscsak megjelent a harmadik regényem (amit viszont még 2016-ban írtam meg).

Mentegetőzni akartam. Nem fogok. A francokat!

0
forrás: Emm Roy, facebook

Nem fejeztem be új kéziratot tavaly. Rengeteget írtam, egy része eleve a fióknak készült, más próbálkozásoknak nem volt itt az idejük – és bár egyelőre regényben nem realizálódik, igenis piszok sokat dolgoztam a háttérben azon, ami életem főműve lesz, ha belekezdek, márpedig lassan majd belekezdek. És igen, tudom, hogy „ez egy ilyen szakma”, hogy „kell évi egy kézirat, különben elfelejtődsz”, meg hogy „mit lehet annyit írni egy nyomorult regényen?” Ha megfogadtam valamit 2018-ra, hát azt az elsők között, hogy többé nem vagyok hajlandó ilyen elvárásokat támasztani önmagammal szemben.

Mert nem érdekel, hogy ez egy ilyen szakma, és hiszek benne, hogy akit tényleg, igazán érdekel, amit írok, az akkor is megtalálja a könyveimet, ha csak másfél (horribile dictu: két-) évente jelennek meg. Mert meggyőződésem, hogy kreatív alkotótevékenységet (uram bocsá, művészi tevékenységet) nem érdemes futószalagon végezni. (Az más, ha valakinek olyan gyors a munkatempója, hogy erőfeszítés nélkül csinálja. Az előtt kalapot emelek, és epedve várom a tippjeit…) Mert addig nem adok ki a kezemből semmit, amíg nem érzem úgy, hogy a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam; ha addig kétszer kell átírni, akkor kétszer írom át, ha hatszor, akkor hatszor (bár remélem, erre azért nem lesz szükség). És mert ha valami ellen zsigeri tiltakozás támad bennem (mint két éve a Snaukaszív, vagy most, 2017-ben a Homálymély ellen), akkor tudom, hogy ott valami még nem stimmel, nincs kész, nem látom a fától az erdőt, vagy hülyeséget csinálok, és nem veszem észre. És akkor azt én leteszem.

Nem vagyok hajlandó keseregni rajta, hogy semmit sem fejeztem be a tavalyi évben. Baromi sok minden történt, baromi sokat írtam, előrehaladtam, és ha épp hátrafelé is mentem egy kicsit, hát tanultam belőle. És akkor ennek tükrében:

napsotet
Félmeztelen, csataszoknyában – ahogy mindig is szerettem volna

Az év a Napsötét szerkesztésével kezdődött. Bár már előzőleg kiderült, hogy kiadót váltok, és Vrudláékat már a Delta Vision odaadó csapatára bízom, ekkor bizonyosodhattam meg róla ezer százalékig, hogy a legjobb helyre kerültem. Szerkesztőm, Raon keze alatt a Napsötét nemhogy szintet: szinteket lépett, a további munkafázisokban pedig a többi kolléga részéről is ugyanazzal a gondossággal és lelkiismeretességgel találkoztam. Nem írok dicshimnuszokat, mert magukra veszik (vegyétek, megérdemlitek), de édes vajúdás és élményszülés volt, őszintén remélem, hogy még nagyon sokszor részem lesz benne. A Napsötét áprilisban, a könyvfesztiválra jelent meg, arról még beszámolót is írtam. Egy biztos: attól kár volt félni, hogy a DV-nél majd nem találtok meg. 🙂

2
Hölgykoszorúval és Vrudla dearesttel a könyvfeszten

És aztán folytatódott az év. Rendezvényekkel, rendezvények nélkül, tervekkel, amik nem valósultak meg, és nem tervezett dolgokkal, amik jó úton vannak a megvalósulás felé. Belekezdtem a Napsötét folytatásába, a Homálymélybe – és félretettem. A helyzet ugyanaz, mint korábban a Snaukaszív esetében: túl sokat akartam belevinni, nem tudtam rendesen szelektálni, hogy mi az, ami kell, és mi az, ami nem. Feljebb úgy fogalmaztam, nem láttam a fától az erdőt: bezzeg a kéreg legapróbb mintázatait is le tudnám rajzolni emlékezetből. Szóval elhátrálok a fától, és majd ha elég távolra érek tőle, ismét nekilátok.

Viszont amíg Agrodé homályával birkóztam, megfogant bennem egy új regényötlet. Találkoztam egy, az érdeklődésemtől kifejezetten távol álló együttessel, és ahogy az lenni szokott, rendesen megzavarták a fejemet. Először csak egy „mi lenne, ha” kérdés sejlett fel, aztán már tudtam, ki lesz a főszereplő, mire építem a világot, és hol csavarok rajta… De elkövettem azt a hibát, hogy nem dobtam el minden mást, és láttam hozzá, csak hónapokkal később. Bár a nyáron végül adtam neki egy esélyt, kiderült, hogy egyszerre kezdtem bele túl későn (amikor már nem dolgozott bennem úgy, mint az első hetekben) és túl korán (benne van/lesz egy nagyon durván személyes vonal: ha fogalmazhatok így, saját eddigi életem legnagyobb megpróbáltatását viszem át bele, és bizony még nem könnyű írni róla). Erre az összefoglalóra készültömben végül is beleolvasgattam abba, amit már megírtam belőle – tetszik, szeretem, biztos vagyok benne, hogy idővel visszatérek hozzá. Nem tudom, hogy mikor, de azt igen, hogy érdemes lesz.

Ezzel telt a nyár (meg nyári szünettel: akinek gyereke van, annak ezzel épp eleget mondtam, akinek még nincs, ne féljen, majd megtapasztalja). Legalábbis augusztusig, amikor is olyan impulzus ért, aminek hatására elővettem azt, amire csak leendő főművemként szoktam hivatkozni, és október végéig ki sem szálltam belőle. Ebben az esetben a Hellblade: Senua’s Sacrifice nevezetű játék volt a ludas, ami egy igazi csoda, hősnője pedig (aki pszichés beteg, hallucinációk gyötrik, és ezeket egyedülálló szakmai igényességgel, zseniálisan adták vissza a játék készítői) eszembe idézte saját férfi fő-fő-főszereplőmet, akivel még nem volt alkalmatok találkozni… és onnantól három hónap egy az egyben elment háttérmunkára, jelenetezésre, jegyzetekre és kísérletezésre. Fogok nektek mesélni az idén erről a projektről, ami valamikor tizenkét éves koromban kezdődött (lehet sejteni, mennyi mindent kell kiigazítani/újragondolni/kidobni az alapoktól kezdve), de nem most – a téma megérdemel egy önálló blogposztot.

3
Próbáljátok ki, de tényleg!

Eljött viszont az október vége, és rám nehezedtek a bejegyzés elején taglaltak: te jó isten, elszállt az év, és rohadtul nincs a kezemben egy új kézirat, amit letehetnék az asztalra. Sőt, valójában azt sem tudom, mit fogok írni legközelebb.

Erre jó minden író megmentője, a csodálatos novemberi esemény, amit csak úgy hívnak: National Novel Writing Month, avagy röviden: NaNoWriMo. Dióhéjban annyiról van szó, hogy egy hónapon keresztül mindennap megírsz napi 1667 szót egy új regényhez, és hónap végén kerek ötvenezer szón zársz. (Az terjedelmét tekintve nagyjából egy Napsötét, egyébként.) Príma, nincs veszve semmi, gondoltam én: teszek vele egy próbát.

Igen ám, de mit fogok írni? A Homálymélyt elvetettem (lásd még a fa esetét az erdővel), a nyári kéziratomat nem akaródzott elővenni (különben is, ott nagyon utána kell még mennem a háttérnek, és a lelki súlya miatt sem épp darálva írásra alkalmas kézirat), azt pedig tudtam, hogy annak, amire szerényen főművemként hivatkozom, még nincs itt az ideje. Mégis majdnem amellett döntöttem „legfeljebb nem jön össze” felkiáltással, amikor beütött a mennykő. Hát ott a szegény, elárvult, türelmesen várakozó Snaukaszív! A fától nem is lehetnék messzebb, de még emlékszem, mit akartam kezdeni vele, és hol szúrtam el. Most vagy soha – gondoltam, és nekiugrottam.

Kész nem lett. Az ötvenezer szót majdnem egy héttel a hónap vége előtt teljesítettem, és azóta is írom – immár lassabban: munka, ünnepek, család, a szokásos körítés mellett. Kész lesz. Kész lesz, ha a fene fenét eszik is, ebből most nem engedek. Rengeteg utómunkálatot fog igényelni: a november tényleg merő száguldás volt, és már most látok jó néhány dolgot, amit legalább még egyszer annyi idő lesz kiigazítani, mint megírni volt. Remélem, hogy megjelenik az idén, még ha év végén is, de nem ígérem meg. Azt igen, hogy befejezem, pihentetem, kijavítom, és ezt megismétlem, ahányszor csak szükség lesz rá. Kopogtathat bármilyen ötlet, ezt most nem hagyom többé magára. Most vagy soha – vagyis most. Kihozom belőle, ami tőlem telik, és jön, amikor jön, de jönni fog. A fejleményekről pedig természetesen folyamatosan tájékoztatni foglak benneteket.

Halwena
Szia, Halwena! – készül a Snaukaszív (kép: Kocsondi Nelli)

És ennyi. 2018 nem valami újnak a kezdete, hanem a munka folytatása. Néhány apró fogadalommal, hogy több írástechnikát olvasok, hogy kevesebb időt cseszek el az interneten, de azt erőteljesebb írós jelenléttel teszem; hogy bátran és kifogásokat félredobva fogok írni (novemberben kiderült: igenis megy az este tíz után is, meg PMS alatt is, meg akkor is, ha épp utálom magamat, és meggyőződésem, hogy inkább vízvezeték-szerelőnek kellett volna mennem), és legfőképp hogy elengedem a teljesítménykényszeremet, legalábbis ami az önmagam elé állított határidőket illeti. Úgyis írok, amikor csak lehet, amennyit csak lehet (most is egész szép mennyiséget sikerült, n’est-ce pas?), mi értelme annak, ha közben még ostorozom is magam miatta?

Írós kérdőíves játék

Hozzám is eljutott az írós kérdőíves kihívás, köszönöm a felkérést Buglyó Gergely kollégának (az ő válaszai itt olvashatók). Bár beletelt néhány napba, íme az én műhelytitkaim:

 

  1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?

Regényekben gondolkodom. Persze, írtam már kisregényt, novellát, sőt, verset is, de alapvetően regényterjedelemben tudok kibontakozni. Viszont az utóbbi évek arra is rádöbbentettek, hogy a duológiákat, trilógiákat és hosszabb társaikat nem nekem találták ki. A kintlévőségeimet (Snaukaszív, Homálymély) alkalomadtán még felszámolom (bár a Napsötétet már nem véletlenül fejeztem be úgy, hogy ne igényeljen okvetlen folytatást), de mostantól alapvetően szólókötetekben gondolkozom.

Ó, és persze töméntelen mennyiségű szösszenetet is írtam már, leginkább kiragadott jeleneket soha el nem készülő regényféleségekből. Ezek általában házi használatra készülnek, csak a legközelebbi barátaim látják őket.

  1. Milyen zsánerekben és témákban szoktál írni?

A fantasy a hazai terepem. A téma általában menetközben bomlik ki. Nem vagyok megmondóember, bár a most készülő kéziratomban lesz egy elég erőteljes személyes vonal, és egy ideje gondolkodom már azon is, hogy fantasy köntösbe bújtatom a társadalom különböző aspektusaival kapcsolatos véleményemet. Persze az előtérben ott is egy alkimista háború és néhány dalnok áll majd. 😉

  1. Mióta írsz? Van már kiadott műved?

Amióta az eszemet tudom. Alsó tagozatban már írtam, bár komolyan venni egészen néhány évvel ezelőttig, az első (sfmagos szervezésű) Fantasztikus Kéziratok Éjszakájáig nem mertem. Azóta megjelent három regényem, A démon és a papnő, illetve a Karvalyszárnyon még a Könyvmolyképzőnél, míg a legfrissebb, a Napsötét idén áprilisban már a Delta Visionnél.

  1. Melyik volt a legelső írásod?

Egy vers harmadikban, ha jól emlékszem, az éjszakáról szólt. Versmondó versenyen indultam vele (saját vers kategóriában), bár nem emlékszem, hogy bármiféle helyezést is elértem volna (de persze nem kizárt).

  1. Miért írsz?

Miért veszek levegőt? 🙂 Hát lehet élni anélkül?

A férjem szokta mondani, hogy teljesen más ember lesz belőlem, amikor dolgozom valamin, és ezt nem csak arra érti, hogy ez a bizonyos más ember a legegyszerűbb elintéznivalókat is képes elfelejteni, mint tisztasági csomag az óvodába, de legalább sokat vasal, mert marha jó ötletei szoktak támadni közben.

  1. Hogyan találsz időt az írásra?

Szerkesztőként magamnak osztom be az időmet, a kiadóvezetőm pedig abszolút támogató, ha esetenként az írás miatt odébb tolom a munkát egy picivel. Két kisgyerek mellett még így is zsonglőrködni kell az idővel. Szerencsére a férjemre mindig számíthatok, és már igen jól ismernek egy bizonyos budapesti kávézóban is, ahol egyebek mellett a Napsötét szövegének oroszlánrésze is megíródott.

  1. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?

A termelékeny reggeleket és az éjszakákat szeretem a legjobban, de igazából mindegy, csak haladjak. A kedvenc kávézómban vagy otthon érzem magam elememben.

  1. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?

Képtelen mennyiségű kávé elfogyasztására vagyok képes munka közben. Azt hiszem, sosem késő felfedezni az ember lelke mélyén rejtőző Lorelai Gilmore-t.

  1. Van íráshoz használt dallistád?

Nincs. Magukhoz a regényekhez rendszerint tartozik egy-két hangulatfestő zene (ilyen volt a Napsötétnél a Blind Guardian komplett Nightfall in Middle-Earth albuma is – hiába, nem is próbálom letagadni a szilmarilos kötődést), de az inkább a bkv-n üvöltött a fülembe, megírás közben ritkán hallgatok bármit is. Bár ha visszagondolok, a Karvalyszárnyon legfontosabb csatajelenetét egy böngészős dress up game zenéjére írtam, A démon és a papnőben pedig a Sabaton Unionjára végeztem ki a kedvenc szereplőmet, de ott lelkileg is nagyon kellett a kapaszkodó.

Persze a kávézóban állandóan szól valami (talán egyszer majd elmesélem, mi lett a következménye annak, amikor egyetlenegyszer engedtem egy popslágert beszüremkedni az amúgy teljességgel metálos agyamba), illetve előfordul, hogy zajos társaság ül mellém, és olyankor jó szolgálatot tesz a piros fejhallgatóm. Hasonló esetben legutóbb a Morrowind nevezetű, klasszikus régi Elder Scrolls-játék soundtrackjét és a Dark Moor egyik albumát hallgattam meg, de nem figyeltem oda rájuk, csak szűrőnek kellettek.

  1. Mit gondol a családod, baráti köröd arról, hogy írsz?

A barátaim többsége szintén ír. Vannak köztük lelkes amatőrök, leendő profik és nálam jóval rutinosabb, több kötettel rendelkező szerzők is, ahogy olyan is, akivel gyakorlatilag minden egyszerre történt velünk: kiadás, aztán a második, majd kis különbséggel a harmadik megjelenés is. Persze voltak olyanok is, akik személyes sértésnek vették, hogy sikerült eljutnom idáig, de szerencsére elenyésző kisebbségben. Cserébe olyan is megesett már, hogy dedikáláson egy Pokémon Go-s csapattársam lépett oda gratulálni. (Mystic, ha érdekel valakit.)

Közvetlen családom (a férjem és a gyerekeim) kifejezetten támogatóak, és ezt nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejezik. Nem állítom, hogy sosem hangzott el az „Anya, legózunk?” mondat, amikor épp egy bekezdés kellős közepén jártam, de a modern nő élete úgyis csupa multitaszking, nem igaz? 😉

  1. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?

Mindet, és mindet másért. Amikor lázba hoz egy ötlet, és még keresem hozzá a formát; a döcögős kezdeteket, a beütő flow-t, a haladós napokat, a tesztolvastatást, a kíméletlen hibajavítást, és talán mazochista vagyok, de a szerkesztést is, még ha ez kívülről nem is mindig tűnik így. A Napsötét esetében ehhez még akár a borítóterveztetést is hozzácsaphatjuk – élmény és kalandos utazás volt az egész folyamat, az első ötletcsírától az utolsó nyomdai előkészületig.

  1. Az alkotás melyik része jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

Ha épp nem bízom magamban, akkor bármelyik. Egyébként projektje válogatja. Régebben azt válaszoltam ugyanerre a kérdésre, hogy mivel nem vagyok vizuális típus, a helyszínek elképzelése okoz gondot (a leírásokkal már nincs problémám, ha egyszer megvan, mit kell leírnom), de momentán például a narrátorommal vívok elkeseredett csatákat, miközben az eddigi szemszögkaraktereim általában olcsón adták a bőrüket (Vrudlával például első másodperctől kezdve kifejezetten megtaláltuk a közös hangot).

  1. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?

Asztali gép vagy laptop és Microsoft Word, továbbá hangosan gondolkodáshoz a telefonom hangrögzítője a legfőbb munkaeszközeim. Külön jegyzet-, szösszenet- és regényfájljaim vannak, hozzá kiterjedt könyvtárrendszerem, amit néha átvariálok. Illetve már vettem és eltettem magamnak egy különösen szép füzetet, amibe majd a fent említett alkimistaháborús sztorit fogom elkezdeni egy szép napon, külső helyszínen. Majd egyszer. 🙂

  1. Hogyan lépsz túl az írói válságon?

Jön egy új ötlet, amit egyszerűen nem hagyhatok veszni, bármit is gondoljak aktuálisan a saját képességeimről.

15. Hogyan motiválod magad az írásra?

Ciki, nem ciki, mostanában olyan zenéket hallgatok előtte, mint az Awaken the Giant, az I Walk to My Own Song vagy a Liberty (mindhárom Stratovarius, releváns üzenettel – a bipoláris depresszióval küzdő Timo Tolkki dalai). Ha épp elakadok valahol, jön a séta és a hangrögzítő – ha hangosan kibeszélem magamból a problémát, általában meg is oldódik. Ha pedig minden kötél szakad, írok valami csak a szűk belső körnek szóló cuccot, hogy legalább a szöveggyártó rutin ne fakuljon.

16. Kik azok a szerzők, akik legjobban inspirálnak téged íróként?

J. Goldenlane. Vitán felül. Egyébként a szokásos névsor: Tolkien, Sanderson, Szabó Magda, Dragomán György, tiniéveimben Jókai (hogy mennyire megragadt bennem a „rózsaszínben minden árnyék vérszínű” kinyilatkoztatása, amikor először olvastam az És mégis mozog a földet!), és hogy ne álljunk meg pusztán íróknál, Hansi Kürschtől Chris Bayon át Alice Cooperig és Bruce Dickinsonig számtalan nagyszerű zenész jelentett és jelent inspirációt. De a lista korántsem teljes.

 

  1. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?

Vicces, de leginkább nem a fent felsorolt szerzők művei. Egy-egy jó könyvnél, netán remekműnél sokkal ösztönzőbb tud lenni egy katasztrofálisan rossz regény. Emlékszem a konkrét pillanatra kamaszkoromból, amikor egy antológia fölött megcsapott az érzés, hogy „a rohadt életbe is, ilyet én is tudok!” 😀 Illetve rengeteget segítettek olyan írástechnikai könyvek, amiknél folyamatosan dolgozott az agyam olvasás közben, és ásta elő a párhuzamokat, megoldásokat, lehetőségeket az aktuális kéziratom kapcsán. A Karvalyszárnyont konkrétan megmentette dramaturgiailag Ansen Dibell Plotja, és az sem véletlen, hogy ha végre hazakerül a saját példányom, Orson Scott Card Characters and Viewpointsát akarom ismét fellapozni következőnek.

  1. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?

„Merjetek szarok lenni.” Kleinheincz Csillától egy írós kurzuson, ahol egyébként is rengeteget tanultam.

  1. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?

Hajaj… be kéne fejezni a Homálymélyt, de a feltételes mód nem véletlen. Még az is lehet, hogy egy tök más first draftom lesz kész az év végére (vagy is-is, még nem adtam fel a reményt), és azon kívül is van két olyan ötletem, amibe szívesen belevágnék. Az egyiket magamban csak „weird shit” kifejezéssel aposztrofálom, a másik pedig kivételesen tiniregény lenne egy olyan tabutémával, amit mostanában nemigen láttam feszegetni. De a legfőbb cél: fejlődni, haladni azokban a dolgokban, amiket kitűztem magamnak. Hiszem, hogy három regény ide vagy oda, még nagyon az elején járok az útnak, és a java csak ezután jön.

Ennyi volna. Akiket pedig játékba hívok: J. Goldenlane, Gaura Ágnes, T. R. Salty és Varga Csaba Béla.

Évösszegző 2016.

Immár hagyomány, hogy év végén egy picit visszanézek, összegzem, mit hozott írós fronton az adott esztendő. Bár az idén nem jelent meg új regényem (jelenhetett volna éppen, de nem akartunk kapkodni), azért határozottan mozgalmas időszak volt, és bízom benne, hogy a következő is az lesz.

Év elején még roppantul sajnáltam magam, amiért sehogyan sem akaródzik folytatnom a Snaukaszívet (szegény leparkolt nagyjából fél terjedelemnél), ellenben rengeteget jegyzeteltem más, később megírandó történeteimhez, főleg ahhoz a bizonyoshoz, amire úgy tízéves korom óta készülök, és egyszer majd tényleg fel is növök hozzá. (Igen, abban lesz a skalpos sógor, lesznek Mortuáék, és akinek mondanak még valamit ilyen régi nevek: Rerynia, Casta és mind a többiek is.) Mi több, már pont eljutottam arra a pontra, hogy nagy levegő, egyszer élünk, belekezdek én ebbe, de úgy istenigazából – amikor szembejött velem egy bizonyos kép, egy Sauron-fanart, és a többi, ahogy mondani szokás, már történelem…

tumblr_mgis36lduo1qkvrpzo1_500
Phobs: Melkor seducing Mairon (forrás: melkorwashere.tumblr.com)

Akartam magamnak az angyali szőke villaint, akartam azt a kapcsolati dinamikát, ami Phobs többi képéről sugárzott Sauron és Melkor között. Három nappal később már írtam a Napsötétet. Vrudla, a Kárhozott és Agrodé, Mindenek Sötét Fejedelme igen hamar magának követelte a teljes figyelmemet, az első, nyers kéziratot kevesebb, mint két hónap alatt befejeztem. Pihentetés, javítás (tudjátok, ahogy szoktam) közben egyfelől ott zakatolt bennem, hogy nagyon vissza kéne térnem snaukázni (őszre el is jutottam addig, hogy elővegyem újraolvasás céljából a Karvalyszárnyont), másfelől akkor már érett egy komoly döntés: hogy kiadót váltok. Mint azt facebookról már tudhatjátok, utóbbira végül sor is került, a Napsötét már ott figyel a Delta Vision Kiadó 2017-es kiadói tervében, és egyszer majd mesélek a rendkívül izgalmas szerkesztési folyamatról is. Addig viszont, bár egy ideje már kerülöm a témát, tartozom egy vallomással, ami az év végét illeti, és bizony a jövő évet is befolyásolja… Ugyanis megint írok, és már megint nem a Snaukaszívet.

Vrudla és Agrodé
Kocsondi Nelli: Vrudla és Agrodé

Nem tudtam magukra hagyni Vrudláékat. Sajnálom, próbáltam, nem ment. Van élet a Napsötét után, rejlenek titkok a homály mélyén, olyan titkok, amiket muszáj kifürkésznem. Adósa maradtam Calamónak, teljessé akarom tenni a kört, ha már valahol kezdettől Melkor egyik interpretációja szolgáltatta az alapot Agrodéhoz, és át akarom adni a stafétát valakinek, akinek a kezében a lehető legjobb helyen lesz… Csak remélni merem, hogy a Napsötét megjelenése, elolvasása után örömmel fogadjátok majd a hírt, hogy készül, íródik a folytatás, a lezárás. Addig pedig maradjunk annyiban, hogy most igazán megtanulok második kötetet írni, és a Snauka már roppant flottul megy majd, oké? 🙂

Nagyjából és egészében, azt hiszem, ezek az érdemi események írós fronton 2016-ban. Jövőre is igyekszem összeegyeztetni a munkát (egyszer majd arról is beszámolok, miért extra élmény szerkesztőként keresni a kenyérrevalót) a munkával (írni meg mindig is fogok, ha a fene fenét eszik is), meg menedzselni az életem egyéb területeit is. Most pedig menjetek, bulizzatok egy hatalmasat (akár társaságban, akár egy jó könyvvel, akár családdal vagy egy remek videojátékkal) (minden teli van starter pokémonokkal, csak mondom), találkozunk 2017-ben!

Ötlettől a kiadóig, avagy miből lesz a kézirat

A tavasszal adtam hírt arról, hogy egy új kéziraton dolgozom Napsötét (munka?)címmel. Nem telt bele két hónap, hogy jelezzem, a végére értem, mostanában pedig ismét olyasmikről posztolok, hogy csinálom, haladok – de mivel, ha elvileg egyszer már befejeztem? Gyors bekukkantó a kulisszák mögé, avagy hogyan lesz az ötletből kézirat, a kéziratból pedig regény a házam táján. 🙂

Így a harmadik (remélem) regényemnél talán már elmondhatom, hogy van egy kialakult munkamódszerem. A továbbiakban A démon és a papnővel, a Karvalyszárnyonnal és a Napsötéttel is példálózni fogok, mert jó néhány hasonló momentum akad a keletkezésük körülményeiben.

Talán a legszembetűnőbb, hogy amikor belevágtam, egyik regény esetében sem tudtam, mi sül majd ki belőle a végén. Volt egy alapom:

  • a dépé esetében Mortua és (egy akkoriban még sokkal agresszívebb) Valian karaktere, illetve néhány párbeszédfoszlány kettejük között, amelyekből a végleges regényben azt hiszem, konkrétan nulla darab szerepel, és amelyek nagyrészt a Neverwinter Nights: Hordes of the Underdark játékban Valen Shadowbreath karakterével folytatható beszélgetésekből gyökereztek;
  • karvalyéknál egy „mi lenne, ha” szituáció – dobjunk be egy nemeslányt egy csapat marcona, de az átlagnál azért fegyelmezettebb zsoldos közé, és nézzük, mit kezd magával/mit kezdenek vele;
  • a Napsötétnél pedig egy véletlenül a szemem elé kerülő kép indította el a gondolataimat, ebből nőtt ki Vrudla karaktere, szerelme és párkapcsolati dinamikája Agrodéval, illetve a kettős kérdés, hogy vajon hogyan néz ki a világ, ha a gonoszt nem sikerül megállítani, illetve hogyan működik, egyáltalán működhet-e hosszútávon egy szerelmi kapcsolat gonoszéknál.

Vrudla
Vrudla – Rusvai Móni alkotása

Mortuáék esetében ezeket a meglévő foszlányokat igyekeztem egybefüggő szöveggé kapcsolni, míg Calináékat és Vrudláékat teljesen nulláról kezdtem. A Karvalyszárnyon nyitómondata („A csatamágus az éj közepén robbantotta be a várfalat.”) már a legelső verzióban is így hangzott, a Napsötété a komplett nyitójelenettel együtt landolt a kukában, amikor már jobban láttam, mit is akarok kezdeni ezzel a történettel (de sebaj, azóta van új, szebb és jobb, facebookon már posztoltam is). Persze ez nem jelent teljes vakrepülést. Általában azt mondhatom, van egy elképzelésem az irányról, amerre tartok, adott esetben a végkifejletről is (ami Mortuáéknál végül teljesen más lett, Calináéknál nagyjából a regény harmadánál vált világossá, Agrodé és Vrudla pedig igen korán kikérte magának az eredeti terveimet), de hosszútávra inkább nagy vonalakban gondolkodom. Lefordítva ez annyit tesz, hogy az aktuális jelenet, amit írok, teljes részletességgel él bennem, az elkövetkező néhány kisebb-nagyobb kérdőjelekkel, de szintén megvan (szoktam vezetni egy külön jegyzetelős dokumentumot, ami folyamatosan módosul), és ahogy távolodunk, úgy egyre inkább csak a főbb pontok, körvonalak látszanak – így adott esetben rugalmasan tudok változtatni, másfelé fordulni, nem ragaszkodom görcsösen egy olyan végkifejlethez, amihez esetleg nem vezet út. (Érdekességképp: a félkész Snaukaszív kéziratban eredendően Senkiföldi Tryster csak egy random név lett volna, különösebb szerep nélkül, ehhez képest a regény egyik kulcsfigurájává nőtte ki magát. Nagyon sok ponton borult miatta az eredeti tervem, de üsse kő, Tryster jó arc, jobbá fogja tenni a regényt.) Aztán ahogy haladok, úgy tisztulnak, tisztázódnak fokozatosan a dolgok, míg végül kiteszem a pontot az utolsó mondat végén – de ekkor még nem a kézirattal vagyok készen, hanem csak annak az első, még sok alakítást igénylő változatával. (Az angol szakirodalom ezt nevezi first draftnak.)

A first draftra pedig rá kell pihenni. Nem elsősorban azért, mert egy regény megírása mégiscsak nagy meló, hanem leginkább mert nem árt eltávolodni a kézirattól ahhoz, hogy egy-másfél-két hónappal később (amennyit az aktuális szöveg igényel: a Karvalyszárnyonnál ez megvolt fél év is, a Napsötét beérte hat héttel) az ember észrevegye benne a hibákat, vagy legalább nagyrészüket. És ezen a ponton hibák alatt még nem a szóismétléseket, nyelvhelyességet, igeidő-egyeztetést vagy hasonlókat kell érteni, hanem az alapvető változtatnivalókat – ha a szereplő valahol nem úgy viselkedik, ahogy az egyéniségéből következne, ha kihagytam egy fontos infómorzsát, ha félresiklanak a motivációk, ha egész egyszerűen menet közben tűnt fel egy olyan átívelő motívum, amit be kell dolgozni az elejébe is visszamenőleg – ezer és ezer ilyen akadhat. Hogy mást ne mondjak, a Karvalyszárnyonban például Shastorból hosszan egyáltalán nem terveztem nézőpontkaraktert csinálni, később úgy gondoltam, csak kiegészítő jelleggel fűzök be egy-egy jelenetet az ő szemszögéből, aztán a végére kiderült, hogy sokkal jobban működik a regény, ha egyszer az ő, egyszer pedig Calina fejéből kukucskálunk kifelé. Kisebb horderejű példa A démon és a papnőből Sharduk, akiről leírtam, hogy „De hát béna a lába!”, majd vagy húsz oldallal később rájöttem, hogy ez így nem egészen stimmel egy olyan világban, ahol a szellemek a legkisebb náthát is rutinból meggyógyítják. Az, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet nyomorék egy pap, végül is azt hiszem, elég jól sült el, de elsőre bizony csúf logikai bukfenc volt. Az is előfordul, hogy bizonyos jelenetek utólag feleslegesnek bizonyulnak, másokról pedig csak átolvasáskor látszik, hogy nem ártott volna jobban kifejteni – ez volt a helyzet Vrudla és a szivárvány esetében is, már most látszik, hogy vétek lett volna kihagyni az adott részt, amiről a first draftban csak itt-ott esik néhány szavas említés (de azóta már megírtam).

kép
Ilyen érzés a first draftot írni – és szerkeszteni. (Egyébként tényleg.)

Több szem többet lát – régi közhely, de nagyon igaz. Sokan tudjátok, hogy magát a publikálást én még amatőr oldalakon kezdtem, és bizony sok nyűgre nyitották rá a szememet az olvasói visszajelzések. A tesztolvasás így kiemelt szerepet kap a kézirataim esetében. A Napsötét első verziójáról is megérkeztek már a benyomások, és bizony volt köztük olyan is, ami alapvető, koncepciószintű kérdéseket vetett fel. Bízom benne, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat – mindenesetre átírás után újabb tesztolvasói kör következik majd, részben olyanok bevonásával, akik látták a first draftot is, részint teljesen szűz szemű, friss olvasókéval. Egyik csapatnak sem tudok elég hálás lenni, ahogyan azoknak sem, akik a Karvalyszárnyon first draftjának olvasása közben vetették fel, hogy „Te, ugye vágod, hogy Arinka Mary Sue*?”, vagy jelezték, hogy Calinára bőven ráférne több egyéniség és aktivitás, mert aktuálisan egy kézbesítendő csomag határozottságát és cselekvőkészségét mutatja (a problémákat második körben orvosoltam, de nem állítom, hogy nem izzadtam vért vele itt-ott). (Miért a női szereplőimmel gyűlik meg mindig a bajom, miééééééééért?)

A Napsötét esetében most járok az átírásnak nagyjából felénél – picivel előtte, de most következik majd néhány olyan jelenet, amit nem nagyon kell bolygatni, szóval a kettes csapat lassan felkészül. 🙂 Ha ők nem találnak ordító hibákat, akkor jöhet a stilisztikai és egyéb apróságok eldolgozása, majd a nagy levegővétel és a kézirat kiadóba küldése – ha viszont szükség lesz további javításokra, akkor a harmadik kör (third draft) következik. Nem igazán szoktak határidők, ideális megjelenési dátumok lebegni a szemem előtt: számomra mindig az a prioritás, hogy amit kiadok a kezemből, a tőlem telhető legjobb legyen – már azelőtt is, hogy szerkesztőkézre kerülne. Egy biztos: továbbra is igyekszem hírt adni nektek arról, aktuálisan épp hogy állunk, aztán pedig reményeim szerint majd arról is, hol tartanak mindezek a folyamatok a Snaukaszív esetében. 😉

* http://boncnok.blogspot.hu/2014/03/a-mary-sue-karakter.html

Körbeblog, avagy a muzsika hangjai

…és most azok tegyék fel a kezüket, akik nem szeretik a zenét!

Én szeretem. Laura Arkanian, Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor kollégák szintén. Legújabb körblogolásunk témája ebben a formában mondhatni, tálcán kínálta magát. Előre figyelmeztetnék mindenkit: civilben és íróként is nagyrészt metált hallgatok, továbbolvasni és -kattintani csak saját felelősségre tessék!

Zene és írás viszonya nálam ellentétes: míg tömegközlekedésen, uszodába menet stb. általában szól valami a fülemben, munka közben ritkán hallgatok bármit is. (Többnyire akkor is csak azért, hogy kiszűrjem a zavaró háttérzajokat.) A legjellemzőbb, hogy egy új dallal való találkozáskor kapom fel a fejem, mert valami a témájában vagy a hangulatában elindít bennem egy gondolatsort. A máshol már emlegetett istenlányos történetem például a Freedom Call Paladin című számának köszönheti a cselekményét, de anno egy bálozós-szerelmet vallós jelenetet is írtam Mortua és Valian között (még mielőtt a dépé koncepciója megszületett volna) a Sonata Arctica My Selene-ére. (Nevezett jelenet nagyon régi, nagyon gagyi és ennek megfelelően szupertitkos, kéretik nem jelentkezni érte… :))

Nemcsak sztoriötletet vagy eseményeket, szereplőt is inspirált már egy-egy kósza dalszöveg… Például az Iron Maiden Nomadje azt a természetfeletti, egyesek szerint élőhalott lényt, akit minden vele találkozó más külsővel lát, a Blind Guardian Curse My Name-je pedig egy ókorias beütésű szigetország királyáét, aki házasságkötésével a lehető legfélelmetesebb ellenfelet dühíti fel: az édesanyját. 🙂

Sok írással foglalkozó ismerősöm van, aki folyamatosan zenét hallgat gépelés közben. Nálam ez inkább a nagy átélést igénylő, esetleg érzelmileg nehezebb jeleneteknél fordul elő – közkeletű példával élve, A démon és a papnő vége felé található párviadalnál szünet nélkül szólt a Sabatontól a Union, míg a Karvalyszárnyon egyik nagy csatáját – mókás, de tényleg így van – ennek a dress up-game-nek az aláfestő zenéjére írtam. Zajszűréshez – amikor egy-egy délelőttre kávéházi íróvá avanzsálok – inkább olyasmit szoktam választani, ami kvázi füldugóként működik: nem tesz hozzá az írás folyamatához, de nem is vesz el belőle. Ilyen például az Assassin’s Creed 4 vagy a Dragon Age: Inquisition soundtrackje (bár utóbbi esetében a Dawn Will Come kórusánál mindig megállok borzongani), de a Two Steps From Hell és az Immediate Music is szerepel a lejátszási listámon. Aztán persze az is megesett már, hogy ismétlésen maradt órákon át a Bad Blood, amit (jó Walking Dead-rajongóként) igen kifejezőnek találtam egy Karvalyszárnyon/Snaukaszív-szereplővel kapcsolatban…

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy esetemben nemcsak írás és zene, de író és zenész között is ott a kapocs, egy olyan kapcsolódási pont, amire büszke vagyok és ami végtelenül megtisztelő számomra. Mondják, hogy egy kép többet mond ezer szónál – és bár íróként elsődlegesen a szavak az asztalom, ezt éppenséggel illusztrálni is tudom:

 11113016_868814363195018_5202218194461871876_n

A kép egészen friss – szerdán készült -, de a története másfél évvel ezelőttre nyúlik vissza, arra a Freedom Call koncertre, ami után először nyílt alkalmam beszélgetni egy kicsit a srácokkal. Akkor említettem meg – össze-összeakadó nyelvvel – Chris Bay énekesnek, hogy nekem ám meg fog jelenni egy regényem, amit részben az ő zenéjük inspirált (emlékeztek Amorilra és a Perfect Dayre, ugye? :)). Már a megjelenéskor eltökéltem, hogy az első adandó alkalommal viszek neki egy példányt, ez a bizonyos alkalom pedig most adódott. Az, hogy mekkora örömöt szereztem vele – ráadásul olyasvalakinek, aki nyelvtudás híján nem is tudja elolvasni –, minden várakozásomat felülmúlta, de én is piszkosul meghatódtam, amikor Chris másfél év után is a nevemen üdvözölt. A fotózást pedig ezúton is nagyon köszönöm a piros felsős ifjú hölgynek, aki olyan érdeklődéssel kérdezte, hogy „az milyen könyv?” 🙂

(A többiek beszámolójához katt a nevükre a bejegyzés elején!)

Fesztiváli hangulat és diadal :)

Ma reggel belém hasított, hogy csúnyán elhanyagolom a blogolást az utóbbi időben, pedig van ám miről beszámolni. Eléggé el nem ítélhető módon csak dióhéjban szedem össze, mert szokás szerint épp rohanásban vagyok. 🙂

  • Megkezdődött a Könyvfesztivál! Holnap délután öttől megtaláltok a Könyvmolyképző standjánál Laura Arkanian társaságában, tollal a kezemben. Aláírok, könyvjelzőt osztok (mindenki kap, aki szárnyas koronával a csuklóján jelenik meg^^), de szívesen beszélgetek akkor is, ha csak úgy odajöttök.
  • A fesztiválra nem egymagam, hanem egy torta kíséretében érkezem, köszönhetően egy elveszített fogadásnak. Anno azt mertem állítani, hogy tutira nem leszek jelölt a Magyar Könyvek Viadalán – ehhez képest az év elsőkönyves debütálója kategóriát tisztességes szavazatkülönbséggel megnyertem, márpedig a vesztes tortát süt a győztesnek. 🙂

10995396_1590539571218809_6217547695050933624_n

  • A Könyvfesztivál utolsó napján, azaz vasárnap éjfélkor a nyereményjáték is lejár – vagyis aki szeretné megnyerni a dépét és/vagy a hozzá tartozó könyvjelzőt és kitűzőt, annak még két és fél napja van keresgélni/megosztani. Részletek itt.
  • Végül, de nem utolsósorban küszöbön áll karvalyék szerkesztése, amit nagy izgalommal, parával és reményekkel várok. 🙂 Addig pedig igyekszem meggyőzni magam, hogy a Snaukaszívet kellene írnom, és nem új (meg félretett régi) sztoriötletekkel foglalkozni… 😀

Gyertek ki a Millenárisra szombaton, fussunk össze!