Körbeblog, avagy a muzsika hangjai

…és most azok tegyék fel a kezüket, akik nem szeretik a zenét!

Én szeretem. Laura Arkanian, Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor kollégák szintén. Legújabb körblogolásunk témája ebben a formában mondhatni, tálcán kínálta magát. Előre figyelmeztetnék mindenkit: civilben és íróként is nagyrészt metált hallgatok, továbbolvasni és -kattintani csak saját felelősségre tessék!

Zene és írás viszonya nálam ellentétes: míg tömegközlekedésen, uszodába menet stb. általában szól valami a fülemben, munka közben ritkán hallgatok bármit is. (Többnyire akkor is csak azért, hogy kiszűrjem a zavaró háttérzajokat.) A legjellemzőbb, hogy egy új dallal való találkozáskor kapom fel a fejem, mert valami a témájában vagy a hangulatában elindít bennem egy gondolatsort. A máshol már emlegetett istenlányos történetem például a Freedom Call Paladin című számának köszönheti a cselekményét, de anno egy bálozós-szerelmet vallós jelenetet is írtam Mortua és Valian között (még mielőtt a dépé koncepciója megszületett volna) a Sonata Arctica My Selene-ére. (Nevezett jelenet nagyon régi, nagyon gagyi és ennek megfelelően szupertitkos, kéretik nem jelentkezni érte… :))

Nemcsak sztoriötletet vagy eseményeket, szereplőt is inspirált már egy-egy kósza dalszöveg… Például az Iron Maiden Nomadje azt a természetfeletti, egyesek szerint élőhalott lényt, akit minden vele találkozó más külsővel lát, a Blind Guardian Curse My Name-je pedig egy ókorias beütésű szigetország királyáét, aki házasságkötésével a lehető legfélelmetesebb ellenfelet dühíti fel: az édesanyját. 🙂

Sok írással foglalkozó ismerősöm van, aki folyamatosan zenét hallgat gépelés közben. Nálam ez inkább a nagy átélést igénylő, esetleg érzelmileg nehezebb jeleneteknél fordul elő – közkeletű példával élve, A démon és a papnő vége felé található párviadalnál szünet nélkül szólt a Sabatontól a Union, míg a Karvalyszárnyon egyik nagy csatáját – mókás, de tényleg így van – ennek a dress up-game-nek az aláfestő zenéjére írtam. Zajszűréshez – amikor egy-egy délelőttre kávéházi íróvá avanzsálok – inkább olyasmit szoktam választani, ami kvázi füldugóként működik: nem tesz hozzá az írás folyamatához, de nem is vesz el belőle. Ilyen például az Assassin’s Creed 4 vagy a Dragon Age: Inquisition soundtrackje (bár utóbbi esetében a Dawn Will Come kórusánál mindig megállok borzongani), de a Two Steps From Hell és az Immediate Music is szerepel a lejátszási listámon. Aztán persze az is megesett már, hogy ismétlésen maradt órákon át a Bad Blood, amit (jó Walking Dead-rajongóként) igen kifejezőnek találtam egy Karvalyszárnyon/Snaukaszív-szereplővel kapcsolatban…

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy esetemben nemcsak írás és zene, de író és zenész között is ott a kapocs, egy olyan kapcsolódási pont, amire büszke vagyok és ami végtelenül megtisztelő számomra. Mondják, hogy egy kép többet mond ezer szónál – és bár íróként elsődlegesen a szavak az asztalom, ezt éppenséggel illusztrálni is tudom:

 

A kép egészen friss – szerdán készült -, de a története másfél évvel ezelőttre nyúlik vissza, arra a Freedom Call koncertre, ami után először nyílt alkalmam beszélgetni egy kicsit a srácokkal. Akkor említettem meg – össze-összeakadó nyelvvel – Chris Bay énekesnek, hogy nekem ám meg fog jelenni egy regényem, amit részben az ő zenéjük inspirált (emlékeztek Amorilra és a Perfect Dayre, ugye? :)). Már a megjelenéskor eltökéltem, hogy az első adandó alkalommal viszek neki egy példányt, ez a bizonyos alkalom pedig most adódott. Az, hogy mekkora örömöt szereztem vele – ráadásul olyasvalakinek, aki nyelvtudás híján nem is tudja elolvasni –, minden várakozásomat felülmúlta, de én is piszkosul meghatódtam, amikor Chris másfél év után is a nevemen üdvözölt. A fotózást pedig ezúton is nagyon köszönöm a piros felsős ifjú hölgynek, aki olyan érdeklődéssel kérdezte, hogy „az milyen könyv?” 🙂

(A többiek beszámolójához katt a nevükre a bejegyzés elején!)

Hírdetés